1960-1969

LENNI VAGY NEM LENNI

 

50. Árpád Gimnázium és Géplakatos Ipari Szakközépiskola

“A Művelődésügyi Minisztérium az 1959/60. iskolai év elején iskolánk egyik osztályát szakiskolai osztállyá szervezte lakatosipari jelleggel. Így az iskola három tagozattal - humán, reál és lakatosipari szakiskolai - működött.”

Ezzel az iskola jellege addigi története során a legradikálisabb változáson ment át. Ez még nem feltétlenül lenne baj, csakhogy mindez kapkodva, teljesen előkészítetlenül történt. Az előző tanévben még szóba sem került semmilyen átalakítás, irányváltás.

A fővárosban mindössze két iskolát ért az a megtiszteltetés, hogy e nagyszabású kísérlet részese lehetett: az Árpád mellett a másik a Fáy András Gimnázium volt. Ők a Puskás Tivadar Távközlési Technikum tanműhelyével karöltve kezdték meg a munkát.

Az új iskolatípus szakközépiskolai jellegű volt, ami elméletileg jól illeszkedett a hagyományos gimnáziumhoz: ez is 4 éves volt, az első három évfolyamon 38, a negyediken 34 szorgalmi héttel, heti 37-39 tanítási órával. A fő különbséget a heti tízórás gyakorlati munka, és a tanév végén megtartott öthetes nyári gyakorlat adta. A gyakorlati foglalkozások – önálló tanműhely hiányában – a Bláthy Ottó Erősáramú Ipari Technikum tanműhelyében zajlottak, a technikum oktatóinak vezetésével. A négyéves képzés végén a tanulók az érettségi mellett szakmunkásvizsgát is tettek, így géplakatos szakmunkás képesítést is szereztek.

A két iskolatípus közötti különbséget enyhítette a tanév elején bevezetett “kötelező gyakorlati nevelés”. A szakiskolai osztály úgynevezett 4+2-es rendszere mellett a gimnáziumi osztályok az 5+1-es rendszert alakították ki. Így ezek az osztályok is tanultak szakmai elméletet, ipari rajzot, valamint rendszeresen gyakorlati foglalkozásokon vettek részt. Mindezt természetesen sokkal szűkebb órakeretben, mint a szakiskolai tanulók. A gimnáziumi osztályok tanulói esetében a cél az volt, hogy ha az érettségi után mégis szakmát választanak, az átképzési időt le lehessen rövidíteni. Az 5+1-es gimnáziumi osztályok választott szakon, különböző üzemekhez beosztva kezdték meg szakmai tanulmányaikat. Az I. a osztályosok a Nyersolajszivattyú gyárban és a Sportszerárugyárban ismerkedhettek az esztergályos, lakatos, asztalos, kárpitos szakmák rejtelmeivel. Az I. b osztályos lányok a Bányaipari Kutató Intézethez és a Csiszolókoronggyárhoz kerültek. Az I. c osztályosok pedig az Óbudai Hajógyárba mentek, ahol lakatos- és asztalosszakmák közül választhattak.

 

Gyakorlati foglalkozás

 

A tanműhely az 50-es években

A váratlan változások komoly nehézségek elé állították az iskolát. Az augusztus 25-i alakuló értekezlet, majd a javítóvizsgák után szeptember 1-jén – ahogy azt kell – megtartották a tanévnyitó ünnepélyt. Majd: "Az oktatómunkát szeptember 2-án kezdtük meg. Szeptember 9-én megszerveztük a lakatosipari osztályt.” Ilyen “előkészületek” után nem csoda, hogy az elkövetkező évek mind az “iskolareform” jelszavától hangosan, a “politechnika” bűvkörében teltek el. Az átalakítás, a reform kerületi, fővárosi, végül országos üggyé nőtte ki magát. A kerületi Pártbizottság még szeptemberben “kerületi politechnikai bizottságot” alakított, novemberben a VB-ülés a politechnikai oktatás helyzetét tárgyalta. Az első tanév során egymásnak adták a kilincset a művelődési és az ipari minisztérium küldöttei, a különféle szakfelügyelők, a Magyar Nemzet, a Népsport, a Pedagógusok Lapjának újságírói. A Magyar Rádió A mi iskolánk címmel adott helyi közvetítést, a Francia Rádió 20 perces műsort sugárzott az Árpádban folyó munkáról. Bolgár és csehszlovák pedagógusküldöttség vizsgálta a politechnikai oktatást, a Taylor pedagógus házaspár pedig egyenesen Angliából érkezett, hogy megismerkedjen a szakoktatás e rendkívül módszerével... Látogatásukat követően az iskola igazgatója megállapította: "a beszélgetések azzal a jóleső érzéssel töltöttek el, hogy az iskolarendszerünk nem áll alatta a nyugati államokénak.” És akkor még nem is említettük Tocsin elvtársat, a minszki 50-es számú középiskola igazgatóját, aki látogatása során hasznos elméleti és gyakorlati tanácsokkal látta el magyar vendéglátóit… Andrej Jefimovics még ajándékokat is hozott a KISZ-szervezetnek és az iskolának, "amelyeket mi is szerényen viszonoztunk".

Hírünket az egész világon szétröppentették, Londontól Párizson át Moszkváig, a valós helyzeten azonban ez mit sem változtatott. Az előkészületek teljes hiánya komoly problémákat okozott, különösen a gyakorlati foglalkozások terén. Az iskolának legelőször is önálló tanműhelyre lett volna szüksége. Az induló évben a Minisztérium 9000 forintot juttatott az iskolának eszközök, kéziszerszámok vásárlására. Ebből az összegből indult meg a tanműhely építése is. 1960 januárjában az iskola igazgatóját fogadta a kerületi tanácselnök, Gyurkó Ferenc. A kihallgatás eredményeként áprilisban kiutalták a Bécsi út 96/A alatti épület alagsorát, amely 3 helyiségből áll. A helyreállítási, átalakítási munkák a Szülői Munkaközösség hathatós anyagi támogatásával indultak meg. A villanyszerelési munkákat társadalmi munkában vállalta el Márton Miklós, a Bláthy technikum estis növendéke. Így 50 ezer forintot sikerült megtakarítani. Az 1960/61-es tanév elején való induláshoz az áramot a szomszéd kisiparos üzeme biztosította. A kéziszerszámokat ipari technikumok és üzemek adták kölcsön. 1960. október 15-én megindult az önálló tanműhelyben az oktatás. Erre annál is inkább szükség volt, mivel az 1960. szeptember 10-én az Árpád Gimnáziumban megtartott “kibővített értekezleten” minisztériumi osztályvezető, osztályvezető-helyettes, fővárosi és kerületi osztályvezetők, felelősök és előadók, egyszóval minden “illetékes elvtárs” első kézből értesülhetett a hírről, miszerint a Pénzügyminisztérium visszavonta a tanműhely építésére korábban megígért 250.000 forintot. Ehelyett a Fővárosi Tanács utalt ki 60.000 forintot, valamint a felszerelésre további 50.000-et. Ebből az összegből már tellett a műhely bútorzatának és világításának korszerűsítésére – vadonatúj munkapadokkal és neoncsövekkel szerelték fel a helyiségeket.

A szakiskolai tanulók üzemi gyakorlatához a legnagyobb segítséget az Óbudai Hajógyár nyújtotta. Béza Elemér igazgató vállalta a III–IV. osztályosok üzemi gyakorlatának lebonyolítását, ráadásul saját oktatógárdával! Az 1960/61-es Évkönyv szavait idézve: “Így válik az iskola és üzem nevelő szövetségessé, mely szövetség kapcsán dolgozó népünk féltve őrzött kincse: a gyermek megbízható nevelői kezeken áthaladva szocialista jövendőnk biztos építője lesz.”

Az 1960/61-es tanév végére úgy tűnhetett, az új képzési forma megszilárdította helyét az oktatási rendszeren belül, működésének feltételei biztosítva vannak. Így a kezdeti bizonytalankodás után most már magabiztosan nyilatkozhatott az iskola igazgatója a szakiskola jövőjéről, valamint helyéről a III. kerületben:

"Az iskola a szocialista államnak egyik legfontosabb intézménye, amelyből táplálkozik a szocialista jövendő a tudományok és a kultúra terén. Iskolánk az 1959/60. iskolai évtől kezdve a III. kerület egyik különleges iskolájává vált: szakiskola lett. Ma hármas tagozatú: általános gimnázium humán és reál tagozattal, valamint géplakatos-ipari szakközépiskolai tagozattal rendelkezik. Így a kerület viszonya az iskolához döntő módon megváltozott, mert az addig csak kimondottan általános műveltséget adó gimnáziumból egyszerre a kerület bizonyos ipari szakmunkás-szükségletét is kisebb mértékben kielégítő intézménnyé vált, amely most már eltéphetetlen szálakkal odakötődött az ipari intézményekhez. A jövőt biztos szemmel látó és annak követelményeit az oktatás területén is pontosan felmérni tudó pártunk jelölte ki ezt az utat iskolánk számára. Ma már két osztályunk végez lakatosipari munkákat, tanulja a géplakatosszakmát, amellyel egyúttal megszerzi a reálgimnáziumi érettségi bizonyítványt is, s ez a kettős képesítés különleges helyzetet biztosít tanulóinknak a többi osztályokéval szemben. Ők lesznek az első sokoldalúan képzett szocialista érettségizettek, akiket arra nevelünk, hogy a szocializmus építésének befejezésében segítséget nyújtsanak dolgozó népünknek. Az az érdeklődés, amely ezek felé a fiúk felé fordul, jól mutatja, hogy középiskoláztatásunk ügye nem közömbös többé dolgozó népünk előtt. Ezt mutatja az a tény is, hogy ennek az iskolatípusnak beiskolázása alkalmával szelektálhatunk, mert a jelentkezés a létszámkeretet mindig meghaladja.

Új iskolatípusunk sikere nemcsak az iskola, hanem az egész került sikere, a jövendő jó és művelt szakmunkásának, mérnökének kinevelését hordozza magában. Ezért minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a jövőnek ezt a perspektíváját a legjobb tudásunkkal munkáljuk."

A siker érdekében fontos volt a hagyományos gimnáziumi tanári kar "megerősítése”. Ezért az 1959/60-as tanévben “a lakatosipari szakközépiskolai osztály helyes nevelése érdekében a kerületi tanács oktatási osztálya Szluha Vilmos orosz szakos középiskolai tanárt, okleveles műszerész-, vízvezeték- és csőszerelősegédet erre az iskolai évre beosztotta. Személyében az iskola jó szakembert, hűséges, odaadó pedagógust és fiatal párttagot kapott.”

Szluha Vilmos személyében újabb öregdiák kezdett az anyaiskolában tanítani. Az első években egyedül vitte a hátán az egész iskola politechnika-oktatását. Emellett a turisztikai szakosztály alapítójaként több ezer kilométert barangolt be diákjaival az évek során. Tanított orosz nyelvet, de e sorok írója már művészettörténet-tanárként ismerte meg. Diavetítéses órái a mai napig emlékezetesek. Több mint negyed százados munka után vált meg iskolánktól.

A szakmai oktatás terén a legtöbb munkát az Óbudai Hajógyár tanműhelyének vezetője, Szovák László, a Felvonójavító oktatója, Póthar Rezső, Szirtesi Ferenc, a Nyersolajszivattyúgyár és Horváth Ferenc, a Sportszerszámgyár főtechnikusai, valamint Duschek Károly nyugalmazott szakmunkás végezte.

A legnagyobb segítséget azonban a műszaki igazgatóhelyettesi állás létrehozása jelentette: ezáltal a szakiskola műszaki vezetése szakember kezébe került. Molnár Zoltán 1963 szeptemberében kezdte meg a munkát. A tehetséges, fiatal mérnök státuszát alig két év elteltével megszüntették...

A hosszú távú koncepció, az alapvető feltételek hiánya fokozatosan aláásta a szakközépiskolai képzést – és félő volt, hogy az maga alá termeti az egész középiskolát! A helyzet 1966 májusára kritikussá vált. A külső körülmények változásai is ellenünk szóltak: a technikumot főiskolává kívánták fejleszteni – az egész épület átadásával... Az őszinte, tényfeltáró helyzetelemzésre 1966 májusában egy általános szakfelügyeleti látogatás alkalmával került sor:

“Az iskolaépület elhanyagolt állapotban van, belső tatarozásra, kisebb felújításra szorulna. Az iskolának két használója is van, a gimnázium és a Bláthy Ottó Erősáramú Technikum, mely utóbbi az egész épületet megkapja a jövőben felsőfokú oktatás céljára. Ezen munkálatokat már a tornaterem előadóvá való átalakításával meg is kezdték. Ez egyben kissé meg is pecsételi a szakközépiskolai oktatás sorsát. A gimnáziumi tantermeknél igen sok a kívánnivaló. A technikum és gimnázium által közösen is használt termek padjai több helyen összetörve, igen rossz állapotban vannak, hiányos, poros, törött üvegű dekorációk a tantermek falain.

A szakközépiskolai gyakorlati oktatás megoldása sem a legszerencsésebb, de a jövő még sivárabbnak tűnik: jelenleg részben a politechnika-műhely áll rendelkezésre, részben még egyelőre a technikumban, ill. a Hajógyárban folyik a szakmai oktatás. Utóbbi helyen gyári óraadókkal, míg a technikumban félállású, technikustanárokkal.

Utóbbiak a következő évben már nem kapják meg a félállást, ha felsőfokú technikum lesz az iskolából, akkor pedig az óradíj 12 Ft-ra csökken, amiért az oktatást nem fogják a jövőben ellátni. De baj van a műhellyel is, mert a technikum felsőfokú intézménnyé való átalakulásával a jelenlegi műhely megszűnik. A Hajógyár több osztályt befogadni nem képes, így úgy tűnik, hogy a szakoktatás zsákutcába kerül anélkül, hogy jó előre végiggondolták volna, mi lesz az iskola sorsa. Az ígért új iskolaépület nem épül. Az iskolának volt műszaki igazgatóhelyettese, de a státus megvonásakor a fiatal mérnök elhagyta az iskolát, így a szakelméleti oktatást két nyugdíjas tanár látja el, a jelenlegi osztályszámnál megfelelő módon. De fejlesztési lehetőség és perspektíva nincsen. A 10 gimnáziumi és 4 szakközépiskolai osztály elhelyezése, illetve újabb osztályok elindítása tehát nyitott probléma. A megindítás feltételei véleményem szerint nem voltak a legkedvezőbbek, annak ellenére, hogy akkor még nem voltak a géplakatos szakon beiskolázási problémák. De egy idegen iskolatípusra és egy szétszórt munkahelyű gyárra mint bázisra hívni életre szakközépiskolát, nem a legszerencsésebb. Az az elképzelés jobbnak látszott volna, hogy a közös épületben lévő erősáramú vagy elektromos műszerész szakot kapja a gimnázium is szakközépiskolai szakként, így az együttműködésre több lehetőség lett volna. A Mechanikai Mérőműszerek Gyára állítólag ajánlatot tett tanműhely felállítására és felszerelésére, de a szakváltoztatásból nem lett semmi. Jelenleg már beiskolázási problémák is vannak, ami abból adódik, hogy a jelenlegi helyzetet felismerik, és az nincs kedvező hatással. A jelentkezők egy része már azokból a tanulókból tevődik össze, akiket más iskolába nem vettek fel."

Hogy mi lesz ebből...?!

51. Tantárgyi körkép

Az Árpád Gimnázium és Géplakatos Ipari Szakközépiskola három típusú osztályt működtetett: humán, reál és lakatosipari szakiskolai. Az 1959/60-as tanévben felmenő jelleggel kezdődött meg az új típusú oktatás, ami a hagyományos gimnáziumi osztályoknál az úgynevezett 5+1 szerkezetre való áttérést jelentette. Ez a kötelező gyakorlati nevelés koncepciójához illeszkedett. Eszerint a klasszikus gimnáziumi oktatást ki kellett egészíteni egy alapfokú szakmai oktatással – elméletben és gyakorlatban egyaránt. “Legfőbb feladatunk a munkára való nevelés, a munka, a fizikai munka megbecsülése, megszerettetése, a munkásosztály, az üzemi dolgozók és a tanulóifjúság közelebb hozása."

A gimnáziumi osztályok órarendje 3 új tantárggyal egészült ki: szakmai elmélet, ipari rajz, gyakorlat. Ezeket négy éven át tanulták.

Az A osztály humán tagozatos fiúosztály volt. A tantárgyfelosztásuk a négy év során így alakult:

I. ÉVF.

II. ÉVF.

III. ÉVF.

IV. ÉVF.

Magyar irodalom

Magyar rodalom

Magyar irodalom

Magyar irodalom

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Történelem

Történelem

Történelem

Történelem

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Latin nyelv

Latin nyelv

Latin nyelv

Latin nyelv

Matematika

Matematika

Matematika

Matematika

Testnevelés

Testnevelés

Testnevelés

Testnevelés

Szakmai elmélet

Szakmai elmélet

Szakmai elmélet

Szakmai elmélet

Gyakorlati munka

Gyakorlati munka

Gyakorlati  munka

Gyakorlati munka

Ipari rajz

Ipari rajz

Ipari rajz

Ipari rajz

Ének

Fizika

Fizika

Fizika

Biológia

Biológia

Biológia

Filozófia

Kémia

Kémia

Kémia

Művészettört.

Földrajz

Földrajz

Pszichológia

 

Ők négy éven át “második idegen nyelvként” az orosz mellett latint tanultak, valamint a humán tárgyak óraszáma esetenként magasabb volt. Mint láthatjuk, összesen 14 tantárgy szerepelt a kínálatban, rögtön az első gimnáziumi évben! A megtanításhoz az óraszám volt kevés – a megtanuláshoz a tantárgy volt sok... A második év sem volt könnyebb, sőt! Az egyetlen változás: ének helyett fizika – köszönték szépen... A harmadik évben a földrajz esett ki, helyére a pszichológia lépett. Az érettségi évében az órarendből kikerült a pszichológia, a biológia és a kémia, helyükre – humán tagozatnak megfelelően – a filozófia és a művészettörténet lépett.

A reáltagozatú fiúosztály általában a B volt, esetenként a B és a D (és a változatosság kedvéért néhány éven át a B a humán leány osztály volt, ilyenkor a fiú reál a C és a D volt...). A lényeg az, hogy mindvégig volt egy vagy két reáltagozatos osztály a következő tantárgyfelosztással:

I. ÉVF.

II. ÉVF.

III. ÉVF.

IV. ÉVF.

Magyar irodalom

Magyar irodalom

Magyar irodalom

Magyar irodalom

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Történelem

Történelem

Történelem

Történelem

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Angol v. német nyelv

Angol v. német nyelv

Angol v. német nyelv

Angol v. német nyelv

Matematika

Matematika

Matematika

Matematika

Testnevelés

Testnevelés

Testnevelés

Testnevelés

Szakmai elmélet

Szakmai elmélet

Szakmai elmélet

Szakmai elmélet

Gyakorlati munka

Gyakorlati munka

Gyakorlati munka

Gyakorlati munka

Ipari rajz

Ipari rajz

Ipari rajz

Ipari rajz

Ének

Fizika

Fizika

Fizika

Biológia

Biológia

Biológia

Filozófia

Földrajz

Földrajz

Ábrázoló geometria

Ábrázoló geometria

Kémia

Kémia

Kémia

 

 

 

Pszichológia

 

Az ő tantárgyfelosztásuk elsősorban abban különbözött a humán osztályokétól, hogy ők nem tanultak latint – helyette második idegen nyelvként angolt, vagy németet (négy éven át). Továbbá az utolsó két évben tanultak ábrázoló geometriát, viszont – a humán osztályoktól eltérően – negyedikben művészettörténet tantárgyuk nem volt. Minden más megegyezik – értelemszerűen inkább az óraszámok és ezen keresztül az elsajátított anyag mélysége tett különbséget a két tagozat között.

A “lakatosipari szakiskolai tagozat” (kezdetben D, később C osztály) tantárgyfelosztása természetesen már komolyabb eltéréseket mutat:

I. ÉVF.

II. ÉVF.

III. ÉVF.

IV. ÉVF.

Magyar

irodalom

Magyar

irodalom

Magyar

irodalom

Magyar

irodalom

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Magyar nyelv

Történelem

Történelem

Történelem

Történelem

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Orosz nyelv

Matematika

Matematika

Matematika

Matematika

Kémia

Fizika

Fizika

Fizika

Testnevelés

Testnevelés

Testnevelés

Üzemgazdaságtan

Szakelmélet

Szakelmélet

Szakelmélet

Szakelmélet

Gyakorlat

Gyakorlat

Gyakorlat

Gyakorlat

Anyagismeret

Anyagismeret

Anyagismeret

 

Szakrajz

Szakrajz

Szakrajz

 

 

Munkaegészség

Földrajz

 

A szakközépiskolai képzés keretén belül a heti 10 órás gyakorlat központi szerepet játszott, így a diákok kevesebb közismereti tárgyat tanultak, és azokat is alacsonyabb óraszámban. Így a négy év során egyáltalán nem tanultak se második idegen nyelvet (csak oroszt, de azt négy éven át), se biológiát. Kémia és földrajz 1-1 évig volt, az ének, a pszichológia és a filozófia természetesen szintén kimaradt a tantárgyak közül. Mindezek helyett leendő szakmájuk elméleti tárgyait tanulták (anyagismeret, szakrajz, munkaegészségtan, üzemgazdaságtan), valamint emelt számú gyakorlati órán vettek részt.

A kötelező tárgyak mellett természetesen továbbra is választhattak a diákok rendkívüli tárgyakat, igaz, ezek száma évről évre csökkent. Az idegen nyelvek szilárdan tartották magukat, és a történelmi körülményekkel dacolva, rendületlenül folyt a görög nyelv tanítása Gombár Vince tanár úr vezetésével. Egy-egy érdekes újítási kísérletet is láthattunk, ilyen volt a szabás-varrás bevezetése…

Az iskola tanulmányi átlaga, ha lassan is, de évről évre javult: 60-ban 3,08, 61-ben 3,18, 62-ben 3,2, majd 64-ben 3,3.

Az eredmények javulását az iskolai versenyek is segítették: az első két évfolyam a Petőfi-vándordíjért, a harmadik–negyedik évfolyam az Árpád-serlegért küzdött. Magatartás, tanulmányi átlag, mozgalmi élet, önképzőköri, sport- és kulturális aktivitás, házi és országos tanulmányi versenyek eredményei – mind a végső pontszámot és helyezést befolyásoló tényezők voltak. A legkiválóbb egyéni teljesítményt pedig a Kalokagathya-díjjal jutalmazta az iskola: az élet minden területén, összességében legtöbbet nyújtó tanuló lett a győztes.

A gyengébb tanulók felzárkóztatását a tanulószobai rendszeren belül próbálták megoldani: hosszú évek óta 90 fős keret állt az iskola rendelkezésére. A diákokat három 30 fős csoportba osztották, délutánonként szakos tanárok felügyelete alatt tanultak: a foglalkozás 3 órás volt: 2 óra egyéni tanulás, 1 óra kikérdezés.

Az iskola életét jelentősen befolyásoló szakmai reform ez idő alatt egyszer indult, de akkor duplán: 1963 szeptemberében orosz tagozatos, koedukált osztály kezdte meg tanulmányait! 11 évvel az első leányosztály elindítása után, a koedukációért vívott hosszas harc sikerrel járt. Az orosz tagozat – első nekifutásra – nem lett hosszú életű, de a koedukáció tartós maradt. Néhány év alatt vegyes osztályok lepték el az iskolát.

52. Szakkörök

Az Árpád élni akart! Hagyományainak ereje, nagy szellemi tőkéje a legnehezebb időszakokon is átsegítette. Az 1960-as években a diákok tudományos-kulturális élete újra régi fényében kezdett ragyogni. Mit sem törődve az épület elvesztésével, az előnytelen szerkezeti átalakítással, akár a megszüntetés hírével – helyi tudományos és kulturális eredmények, OKTV 1. helyek, sportsikerek, művészeti díjak öregbítették az iskola hírnevét.

Ez a fejlődés a szakkörök számában is megnyilvánult: a korábbi években tartósan 8 szakkör működött, számuk 1962-re 12-re emelkedett. A "hagyományos” szakkörök közül kiemelkedő szakmai munkát végzett a matematika szakkör: 3 korcsoportban a tréfás logikai feladatoktól a vektoralgebráig mindennel foglalkoztak, Pekler József tanár úr vezetésével. 1960 októberében Pataki Ferenc fejszámoló művészt látták vendégül. A biológia szakkört hosszú-hosszú évek óta Karádi tanár úr neve fémjelezte. Színvonalas előadások, meghívott vendégek, diákkutatómunkák beteljesedéseként 1964-ben Bálint István jóvoltából OKTV 1. helyezés öregbítette tovább a szakkör hírét. Az irodalmárok irodalomtörténeti és szavaló-színjátszó szakosztályokra bontották a munkát. Nagy élményt jelentett számukra Sánta Ferenc 1962-es látogatása. A fiatal történészpalánták az iskolatörténet feldolgozásán fáradoztak, a kémiai szakkör a textilnyomással kísérletezett. Perczel Sándor tanár úr vezetésével minden évben díszzsebkendővel lepték meg a ballagókat. Az ekkor már méltán híres fotókör tagjai dr. Vanyek Béla tanár úr irányításával önerőből újjávarázsolták a sötétkamrát: új laboratóriumi mosóberendezést, új kapcsolótáblákat, új elektromos berendezéseket szereltek föl.

Az új szakkörök közül kettőt kell külön kiemelnünk: a képzőművészeti szakkörön a rajzolás, festés mellett az elméleti, művészettörténeti ismeretek bővítésére is jutott idő, rendszeresen jártak tárlatokra, kiállításokra. A művészkovács szakkör pedig egészen egyedi szakterülettel foglalkozott: a vas felületi megmunkálásának fortélyait tanította az érdeklődőknek.

Ének- és zenekarunk tovább öregbítette az iskola hírnevét. Férfikarunk, vegyes karunk, női kamarakórusunk, zenekarunk már eddig is sok sikert ért el. Most új területre sikerült “betörnünk”, az iskolai tánczenekar a Budai Jazz Fesztiválon első díjat nyert!

Komoly rangot vívott ki magának a természetbarát szakosztály. Szluha Vilmos tanár úr és Karádi tanár úr volt az újonnan alakult csoport két oszlopos tagja. Szluha tanár úr a turisztikai eseményeket, Karádi tanár úr a tanulmányi jellegű kirándulásokat szervezte. A természetjárók az első évben megkezdték az ország feltérképezését – turisztikai szempontból. Hétvégéken 1-1,5 napos gyalogtúrákat szerveztek, a szünetekben hosszabbakat: nyaranta kéthetes országjárásra indultak, a téli és tavaszi szünetekben 4-5 napos táborozásokat tartottak. Sokan túravezetői tanfolyamokat végeztek, többen sikerrel teljesítették az Országos Kéktúrát. A tanulmányi kirándulásokat “felelős tanárként” Karádi tanár úr nagy precizitással szervezte, módszeresen bebarangolva az egész országot – földrajzi, biológiai, történelmi és gazdasági szempontból érdekes területeket egyaránt. Az már a “kor hibája”, hogy számos ipartelepre még írásos engedély birtokában sem engedték be a csoportokat...

Az iskolai sportkör újra a régi volt. Ez elsősorban Bátori Béla tanár úr kiváló munkájának volt köszönhető. Iglói Mihály nyomdokaiba lépve országos hírnévre tett szert: a 60-as évek elejétől a magyar olimpiai keret női atlétáinak edzője lett. Személyét az teszi igazán különlegessé, hogy mindemellett jutott ideje és volt energiája egy egyszerű középiskola sokszínű sportéletét is megszervezni, kézben tartani: szinte minden tanuló tagja volt a 11 szakosztály valamelyikének.

A legnagyobb sikereket – érthető módon – atlétikában értük el. Bátori tanár úr munkája 1964-re érett be igazán: megszereztük a budapesti atlétikai bajnokság összetett első helyét, 5 arany, 4 ezüst és egy rakás bronzérmet nyerve. A Budapesti Felszabadulási Váltófutást immáron másodszor nyertük meg, ebben az évben új pályacsúccsal! A végső győzelemhez most is több mint 100 csapatot kellett legyőznünk. Az eltelt évek alatt európai hírű atlétát is adott az iskola – azaz Bátori tanár úr – az országnak Kosztolánczy György személyében.

Hasonlóan sikeres volt az asztalitenisz szakosztály is: versenyzőink szinte minden évben nyertek legalább egy budapesti bajnoki címet és többször az országos bajnokság dobogójára is felállhattak. További bajnoki címeket szereztek úszóink, sakkozóink, leány tornászcsapatunk a budapesti bajnokság döntőjébe jutott! A labdajátékok terén a legnagyobb sikereket röplabdázóink érték el budapesti bronzérmükkel és a felnőtt bajnokságban kivívott 5 helyezésükkel. A focisták 1964-ben két korcsoportban is budapesti bajnokok lettek, ami nem kis bravúr! Ezek után nem csoda, hogy a kerületi sportversenyeken taroltak a versenyzőink, évente 8-10 serleget, kupát, porcelán-tálat begyűjtve.

53. A KISZ-élet

A KISZ, mint egyetlen ifjúsági szervezet, az 1960-as évek elejére új kihívásokkal találta szembe magát. Először is a KISZ fokozatosan tömegszervezetté alakult. A forradalom utáni politikai viharok lassan elcsitultak, mindenki igyekezett hosszú távra tervezni – a KISZ, mint "keret”, megkerülhetetlenné vált. A tömeges tagság (1959-re a tanulók harmada, később fele és így tovább...) a szervezés-vezetés átalakítását igényelte. Megalakultak az osztály alapszervezetek, továbbá 5 iskolai alapszervezet működött. Az élükön álló titkárok munkájának összefogására 1960-ban megválasztották az első csúcstitkárt (iskolai KISZ-titkárt) Fodor Judit II. b osztályos tanuló személyében. Az alapszervezetek mellé most először tanácsadó tanárokat kértek fel. Természetesen egy iskolai KISZ-tanácsadó tanár felülről összefogta az egész munkát. Egy évig Kecskeméti Sándorné, majd két évig dr. Dominik Gyula látta el ezt a feladatot. Mindketten "magasabb pozícióba" távoztak, helyükre Szluha Vilmos tanár úr került, aki öt éven át, 1963–68-ig vezette az iskolai KISZ-t.

1960-ban az új vezetőség hármas célt tűzött ki munkatervében: az ifjúság politikai képzése, a munkafegyelem erősítése és a társadalom segítése. A politikai képzés alapját ankétok, világnézeti témájú előadások és viták jelentették. Havonta egyszer klubesteket szerveztek a Martos Flóra leánygimnázium KISZ-szervezetével közösen. A programban előadások, rövid műsorszámok, játékok, közös éneklés szerepeltek. A két iskola közötti kapcsolat nagyon sikeresen fejlődött, rövidesen kialakult a “testvérosztály mozgalom” is. Azon túl, hogy a két iskola alapszervezetének tagjai részt vettek egymás taggyűlésein, politikai és kulturális rendezvényein, ez a kezdeményezés is meggyőzhette a kétkedőket: itt az idő a koedukált osztályok bevezetésére. A diákok mindent elkövettek az ügy érdekében, nagy sikerű közös ankétokat szerveztek “Modern fiú, modern lány”, “Divat–ízlés–etikett” címekkel. Ezeken játékos bírósági tárgyalás formájában egy-egy fiú és lány, ügyész és védő beszélt az ifjúságot érdeklő problémákról, majd nyílt vitát tartottak. "Lehetetlen volt nem látni, mennyivel színesebb, gazdagabb és persze problematikusabb a koedukált KISZ-alapszervezet, mint a homogén!" – mondja az 1961/62-es Évkönyv. A "hagyományosan" fiúgimnázium már 1952-ben koedukálttá vált, az első lányosztály megjelenésével. A KISZ-alapszervezetben folyó közös munka további lépést jelentett előre, hogy végül 1963-ban megtörjön a jég, és meginduljon az első koedukált osztály is!

Mikulás-est az egyik közeli óvodában I.

 

Mikulás-est az egyik közeli óvodában II

 

Felkészülés a KISZ-próbára

A második számú célt, a munkafegyelem erősítését a Diákőrszolgálat megszervezése által kívánták elérni – nem sok sikerrel. A harmadik célkitűzés, a társadalom segítése annál sikeresebb volt. Az iskola tanulói komoly részt vállaltak középületek, intézmények és termelőszövetkezetek építő, vagy a termelést biztosító munkáiban. Így a Bécsi úti iskola, a kerületi munkásőr-otthon építésében, több TSZ betakarítási munkáiban vettek részt. A lányok a hajógyári óvodásoknak Mikulás-estet szerveztek. Évente közel tízezer óra társadalmi munkát végeztek!

További fontos feladatot jelentett a vezetőképzés megoldása. A KISZ, mint tömegszervezet, évről évre újabb és újabb jól képzett vezetőket igényelt az elballagott diákok helyére. A III. kerületi KISZ-bizottság a későbbiekben legendássá vált sóstói táborban folytatta a vezetőképzést. Ezek a nyári táborok a kerület iskoláinak szorosabb együttműködését is sikeresen előmozdították.

A sikerek mellett azonban a problémák is gyarapodtak. A legnagyobb gondot maga a tömegesség jelentette: a tanulók automatikusan KISZ-tagokká váltak, így a tagság nem sokat jelentett, a KISZ "felhígult". Már nem lehetett különbséget tenni KISZ-munka és iskolai vagy osztály szintű munka között. Az iskolai élet zajlott a maga rendje szerint, működtek a szakkörök, a diákok sportoltak, de mindez a KISZ valós irányítása, vezetése nélkül. A diákok számára ez egyáltalán nem jelentett gondot – de ideológiailag természetesen nem volt elfogadható.

A KISZ is, ahogy az egész iskola, a helyét kereste. A szakközépiskolai oktatás haldoklott, az épületet napról napra kevésbé birtokoltuk – tornaterem és előadók tűntek el egyik percről a másikra...

A tanárok sorra hagyták el a süllyedő hajót. A jövő nem sok jóval kecsegtetett...

54. 1968 - egy új korszak kezdete

Az 1966/67-es tanév vízválasztó volt az iskola történetében. A munkafeltételek súlyosan leromlottak, értékeinket sorra veszítettük el. A nagy tornatermet 1965-ben elvették – előadóteremmé alakították át. A kémia- és fizika-előadótermek felszerelését egyszerűen lebontották és elvitték. 1967-ben a felsőfokú technikum felvette Kandó Kálmán nevét, és műszaki főiskolává alakult. Hogy az átalakulás számunkra is emlékezetes maradjon, az épület tulajdonjogát is megkapta az új intézmény. Alig 25 év kellett, hogy egy vadonatúj, gyönyörű és modern iskola boldog tulajdonosaiból az épület egy részére szorított, felszereléseitől megfosztott, megtűrt albérlőkké váljunk. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között rendszeresen felröppent az iskola megszüntetésének a híre is. A legjobb tanárok sorra hagyták el az iskolát: a legtöbbjüket a romjaiban heverő gimnáziumból kiemelve magasabb beosztásba helyezték. Így lett Kecskeméti Sándorné a Radnóti Gyakorló Gimnázium vezetőtanára, Peller József az ELTE matematika tanszékének munkatársa, Bánkúti Imre a Nemzeti Múzeum munkatársa, dr. Dömötör Gábor a Bláthy Technikum adjunktusa – és a sor még hosszan folytatható lenne, sajnos...

A megszüntetés, a bezáratás súlyos árnya lebegett az iskola felett. Biztosat senki nem tudott – sejteni mindenki sejtett valamit. Ilyen körülmények között egyre nehezebb volt komolyan dolgozni, főleg jövőt építeni, tervezni, előregondolkodni.

Az 1967. január 3-i konferencián a “téma” hivatalossá vált, a tanárok nyíltan a megszüntetés lehetőségéről beszéltek. A gimnázium új igazgatóhelyettese, az Udvarhelyi Guszti bácsi helyét átvevő Tiszavölgyi István így foglalta össze a kialakult helyzetet: “Az iskola átalakításáról nem tájékoztattak hivatalosan. Ez sértő, és akadályozza a munkát, hiszen el kell készíteni a jövő évi óratervet, tantárgyfelosztást. Nincsenek biztosítva az anyagi és személyi feltételek. Jogunk és kötelességünk felvilágosítást kérni. A bizonytalanság nem törheti meg a munka lendületét.” Dr. Kéry Józsefné, az első koedukált osztály osztályfőnöke, magyar szakos tanárnő, ennél harcosabb véleményt fogalmazott meg: “Egy iskola testületének küzdenie kell azért, amit helyesnek tart. Itt több szakfelügyelő, vezetőtanár dolgozik. Miért a kerület legjobb iskoláját kell megszüntetni? Erről nem csak információ kell, ez ellen küzdenünk kellene.”

A küzdelem 1967 szeptemberére eldőlt: a szakközépiskola különvált a gimnáziumtól, novemberben pedig a Szépvölgyi út 69–75. szám alatti új épületben önálló iskolaként működött tovább.

A gimnázium fontos csatát nyert, de a háborúnak még korántsem volt vége. Újból Árpád Gimnázium lettünk – így egyszerűen, de szépen. De hogy meddig, azt senki sem tudta. A jövő továbbra is bizonytalan volt, de legalább lehetőségünk nyílt a bizonyításra! Az 1968. január 5-i konferencián az eltelt félév tapasztalatait az igazgató így foglalta össze:

"Az 1967/68-as iskolai év megnyitásakor már nyilvánvaló volt mindannyiunk előtt, hogy a szakközépiskolától különvált, kis létszámú iskolánk könnyen kezelhető, nagy teljesítményekre lehetőséget nyújtó intézmény lesz vagy lehet aszerint, ahogyan a testület ennek kimunkálását a kezébe veszi.

Az iskolai esztendő elején nehézséget jelentett még az, hogy a szakközépiskola november 7-ig az épületen belül maradt. Nehézségek a termek használatával kapcsolatban mutatkoztak, amikor is nem használhattuk minden kémia órán a szakelőadó termet, vagy a testnevelés órák egy részét iskolai keretidőn kívül kellett megtartanunk.”

Mindezeket Tiszavölgyi igazgatóhelyettes a következőkkel egészítette ki: “Az elmúlt félév nem volt könnyű, már csak a szakközépiskolával való kényszerű együttélés miatt sem. De nem nyert végleges és megnyugtató megoldást az iskola jövője sem. Az oktatómunka eredményességéhez hozzájárult, hogy élen jártunk az 5+1-es oktatás leépítése terén. A felszabaduló órákat részben magyar nyelv és irodalom oktatására fordítottuk. A fennmaradt egy órát a matematikaoktatásra kellene fordítani. A nyelvi oktatás technikai feltételei adva vannak (episzkóp, diavetítő, 3 új magnó). Nyelvi labort is szeretnénk felállítani."

A gimnázium további sorsával kapcsolatban érdemes még két rövid hozzászólást idézni. Karádi tanár úr szerint: “Az iskola jövőjét össze kellene kapcsolni Óbuda perspektivikus fejlesztésével.” Tiszavölgyi István szerint pedig: “Az iskola jövőjével kapcsolatban az lenne a döntő, hogy hivatalosan elhangozzék, szükség van az Árpád Gimnáziumra."

Az első bizonytalan, átmeneti év után 1968-ban az Árpád Gimnázium új életet kezdett. Először is a nevelőtestület újrafogalmazta feladatait. Ennek lényege a tárgyi feltételek lehetőségek szerinti maximális javítása, valamint az oktató-nevelő munka korszerűsítése – azaz a tanítási órák színvonalának és hatékonyságának növelése. A változások gyorsak voltak, látványosak, és főként eredményesek. A régi tantermek átépítésével, átalakításával egy év alatt öt új tanterem jött létre. 1969-ben elkészült az első nyelvi laboratórium. Tervezője, majd vezetője Cseke Istvánné volt. Két új szakkör is indult: a fiúk részére 2 motorkerékpár vásárlásával motorszerelői, a lányok részére gépírói. A megváltozott körülményekhez igazodó új házirend is elkészült.

Gyakorlati foglalkozás

 

A gépírás oktatása

A gimnázium fejlesztési terve szerencsésen egybecsengett a főváros Óbudára vonatkozó általános fejlesztési elképzeléseivel. A városrendezési tervet Mező Lajos építészmérnök pályaterve alapján készítették el. Az észak-budai lakásépítési program keretén belül csak Óbudán a 70-es évek közepéig 13 ezer lakás épült. A lakótelepek építésével párhuzamosan zajlott a közmű-, az út- és a parképítés is. A dinamikusan fejlődő kerületnek újra a “régi” Árpádra volt szüksége – a színvonalas, fejlődő, mindig megújuló Árpád Gimnáziumra.

Az átalakítás, fejlesztés azonban nem volt problémamentes folyamat. Gyakran alapvető munkafeltételek hiányoztak, így az 1968/69-es tanévben komoly fűtési problémák adódtak... A legnagyobb gondot azonban az egyre súlyosabbá váló tanárhiány jelentette. A jelenség országos kiterjedésű volt, az Évkönyv így ír erről: “Nagy gondot jelentett, hogy az egyre jobban megvetett nevelői munkaterület elnéptelenedése folytán az igazi pedagógustípus fiatal generációja nem tartja magához méltónak a szegény pedagógusi állást. Így a pályán a teljes elnéptelenedés vagy az elnőiesedés tapasztalható. Férfi munkaerőt már nem vagy alig lehet kapni. A múlt évet úgy húztuk át, hogy a testület fele óradíjasokból állt.”

55. Tanári kar

Az 1960-as években az Árpád Gimnázium tanári kara alaposan átalakult. A változás azonban meglehetősen egyoldalú volt: egy sor tehetséges, nagy tapasztalatú tanárt helyeztek át más iskolába vagy magasabb beosztásba, míg a helyüket többnyire 1-2 évig maradó óraadók vették át.

Ez az évtized végig egyetlen igazgató, Fülöp Zoltán vezetése alatt telt el. Ilyen utoljára az 1930-as években, Gáldy Béla idejében fordult elő... A vezetés szintjén mégis volt egy változás, amit külön ki kell emelni: az igazgatóhelyettesi poszton Udvarhelyi Ágostont Tiszavölgyi István váltotta fel. Guszti bácsi 20 évet töltött az Árpádban, ebből hármat igazgatóként, tizenhetet igazgatóhelyettesként. Olyan ember volt, akiről mindenkinek csak kellemes emlékei maradtak; szeretet, tisztelet, megbecsülés vette körül. Távozása – eltávolítása – annál méltatlanabb volt. A Kerületi Tanács oktatási osztályvezetője az 1966/67-es tanév nyitóértekezletén személyesen jelentette be a változást: “A jelenlévők valamennyien tudják, hogy az iskolában problémák voltak. Nem volt elég jó összhang igazgató és igazgatóhelyettes között. Udvarhelyi kartárs jól dolgozott, de most nyugdíjazását kérte, s a kerületi tanács ehhez hozzájárult.” Búcsúztatásról, köszöntésről, köszönetről nem szólnak a feljegyzések…

Amilyen szomorú volt Guszti bácsi távozása, olyan szerencsés volt az utód megválasztása. Tiszavölgyi István személyében fiatal, ambiciózus, karakteres, vezetésre született tanár került az iskolához. Bemutatkozó beszédében elmondta: tudja, hogy nem lesz könnyű feladat betölteni az Udvarhelyi kartárs által hátrahagyott űrt. Kérte, figyelmeztessék, ha olyan elképzelései lennének, amelyek a helyi szokásokkal vagy a kartársak véleményével nem egyeznek. Az új igazgatóhelyettes lendülete serkentően hatott Fülöp Zoltán igazgatóra is – közösen dolgozták ki a "68-as" reformterveket, közösen kezdték meg az átalakításokat. Így aztán 1971-ben zökkenőmentes volt a váltás, az átmenet a “Tiszavölgyi-érába”.

A 60-as évek egyik sajátossága a szakiskolai jelleg volt – értelemszerűen szakiskolai tanárokkal. Ők azonban nem kötődtek szorosan a nevelőtestülethez: közülük ketten-hárman óraadó tanárként bejártak az iskolába (szakmai elméletet, szakrajzot tanítani), a többségük viszont műhelyoktatóként csak az iskolán kívül találkozott a diákokkal. Az összekötő kapocs a szakoktatók és a gimnázium között Szluha tanár úr volt, valamint rövid ideig Molnár Zoltán műszaki igazgatóhelyettes.

A "nagy öregeknek" ez volt az utolsó együtt töltött évtizede az Árpádban. Karádi tanár úr, az öregdiák, 1938-tól tanított itt, ez volt az első munkahelye. Ez is maradt az egyetlen. Dr. Rácz Elemér 1944-ben kezdett nálunk tanítani – már akkor 16 éves tanári tapasztalattal! Gombár Vince 1946-ban került az Árpádhoz, 8 éves gyakorlattal. Ők hárman – az időközben nyugdíjba küldött Udvarhelyi Ágoston igazgatóhelyettessel együtt – képviselték a jó értelemben vett múltat az iskolában. A klasszikus műveltséget, a történelmi hagyományokat – de mindezt frissen és fiatalosan, egészen a nyugdíjig. Ők szilárd sarokkövei voltak a tantestületnek, rájuk még mindig lehetett építeni. A nagy bajt a már beérett, tapasztalt, pályájuk, teljesítőképességük csúcsán lévő tanárok tömeges távozása jelentette. Az évtized során egy fél tantestületnyi tanár hagyta el az iskolát, mind olyanok, akik több mint tíz évet tanítottak az Árpádban. Több mint egy tucat meghatározó, nagy tudású pedagógus és szakember! Nyugdíjba vonult Udvarhelyi Ágoston történelem–földrajz szakos tanár, volt igazgató, igazgatóhelyettes; dr. Tóth Pál László magyar–latin szakos tanár, tudós nyelvész; Orbók Aladár – mindenki Ali bácsija – német–francia szakos tanár. Egyetemek, főiskolák, kutatóintézetek munkatársa lett Peller József és dr. Dömötör Gábor matematika–fizika szakos tanár; Bátori Béla testnevelő; dr. Vanyek Béla szakfelügyelő, angol–német–kémia szakos tanár, az országos hírű fotószakkör vezetője; dr. Perczel Sándor kémia–biológia szakos vezetőtanár, tankönyvíró; Bánkúti Imre magyar–történelem szakos tanár, kutató, szakíró. Más tanintézetekhez kerültek – nemegyszer vezető beosztásba – dr. Bolla József magyar–latin szakos tanár, önképzőköri elnök; Dobra Gyuláné szakkörvezető orosz tanár; Kecskeméti Sándorné magyar–történelem szakos tanár, a történelem szakkör és a tánccsoport vezetője; Károly Zoltán történelem–földrajz, Kalocsai Rózsa magyar–történelem és Bognár Endre matematika–fizika szakos tanárok. Fájdalmasan hosszú a lista. És sajnos sokkal rövidebb az itt maradó "húzó emberek" névsora. A "nagy öregek" mellett "stabil oszlopa" maradt az iskolának Fülöp Zoltán igazgató; Berkes Emil történelem–filozófia szakos tanár, szakfelügyelő, tudományos kutató, szakíró; Cseke Istvánné magyar–orosz–német szakos tanár, az első nyelvi laboratórium tervezője, a tagozat vezetője; dr. Radics Jenőné magyar–német szakos tanár, az irodalmi színpad vezetője; Theisler Frigyes angol–ének szakos tanár, az ének- és zenekar vezetője, szakíró, TIT-tanár; valamint Szluha Vilmos, a fiatal orosz tanár, a szakiskolai oktatás motorja, a természetbarát kör vezetője.

Az új tanárok közül elsőként Tiszavölgyi Istvánt, az új igazgatóhelyettest, magyar–történelem szakos tanárt kell kiemelni, aki hamar az iskolai reformok élére állt. Szintén “új” tanárként kell megemlítenünk Vészi János történelem szakos kollégát, a neves történészt, aki pályáját 1944-ben kezdte, de hozzánk csak 1962-ben került. Rövid idő alatt a tantestület meghatározó tagjává vált.

Ez az évtized egy komoly újítással is szolgált: 1963-ban első ízben lett önálló könyvtárosa az Árpádnak. Ráadásul nem is akárki: Litván György, napjaink ismert történésze. Az 1956-os forradalom után tanárként (történelem–filozófia szakos volt) nem helyezkedhetett el, így lett iskolánk első főállású könyvtárosa (1971-ig).

Fülöp Zoltán

 

56. Tanári portré: Karádi Károly

Egykori osztályfőnöke portréját Ágoston István rajzolta meg:

Karádi Károly (1910–1973)

Tanár Úr! Tisztelettel jelentem, a IV. a-ból mindannyian élünk, akik 1966-ban érettségiztünk az Árpád Gimnáziumban.

Ha jól meggondolom, nem is így kezdődött. Hanem! Ezerkilencszázhatvankettő szeptemberében becsöngettek, és a hetes, jelen esetben én, mivel én voltam az első a névsorban, jelentettem az alacsony, inkább köpcös, mégis a kék köpenyben, fehér ingben, nyakkendőben, szürkés árnyalatú, felhajtós, vagy más megfogalmazás szerint mandzsettás nadrágban, barna, gojzervarrott félcipőben besiető, enyhén kopaszodó, hátrafésült, őszülő hajú osztályfőnök úrnak, hogy TANÁR ÚRNAK tisztelettel jelentem. Mire kimondtam az első mondatot, apró, barna szeme összeszűkült, és gunyorosra álló szájából csendesen fellebbezett. "Hogyan? Hát mit képzelsz?" Aztán az osztály felé fordult. "Csak nem úgy képzeli ez a fiatalember, hogy a kiscelli dombokon együtt őriztük a libát, vagy hajtottuk a csordát! Hát milyen részed vagyok én neked?! Ez vokativusz! Érted! Értitek!" És mint ahogy vannak viharok, amelyek olyan hamar elmúlnak, mint ahogy jöttek, aztán csendesen lehuppantunk a padokba, akár a hópelyhek. Ő is leült. Nyugodt hangon kifaggatta az osztályt “darabonként” paramétereiről. Aki figyel, az az első negyvenöt perc után megtudta, kifélék az osztálytársai.

Folytatom a jelentést. Ahogy a tablónkra a "neveletlen tacskók" ráírták, hogy minden évben találkoznak november első péntekjén a San Marco és a Viador utca sarkán lévő Kerék vendéglő pincéjében, hellyel-közzel megtartották. Az első év azoknak, akik főiskolára, egyetemre indultak, de valamilyen indokkal nem vették fel őket, nagyon keserves volt. Amikor sikerült a felvétel, és véget értek a főiskolás, egyetemi évek, akkor jött a nagy ÉLET. Ezt jó néhányan megszenvedtük. Azok, akik nem kerültek felsőbb iskolákba, próbáltak elszéledni az árpádos gondolattól. Ideig-óráig sikerült is nekik, de egy kivételével (nem hajlandó velünk találkozni) a nyáj egyben van, és a fokozott védelemtelenség nagyon nagy tragédiákat nem okozott sem külön-külön, sem egyenként, sőt általánosan sem senkiben. Kihámoztuk magunknak az életet, ahogy tüskés gyümölcsök belseje is édes csemegét rejt és ígér.

Karádi tanár úr mint cserkészparancsnok

 

 

Sinkovits Imre üdvözlőlapja

Valamennyien rákaptunk erre a módszerre. Hiszen nem volt másként ez az élet a második emeleti tantermünkben, ahol ahogy gyarapodott gimnáziumi életünk, serdülő taknyosokból fiatal férfiemberré készültünk, alakultunk – TANÁR ÚR és néhány társa jóvoltából.

De jó lenne a Kerékben szemben ülve elmesélni mindezt és még annyi mindent. Persze, lehet, hogy nem lenne rá ideje. Várják a koratanár korától lakására járó tanítványai, akik orvosok, gyógyszerészek, biológusok akarnak lenni. A TANÁR ÚR ezt pedig komolyan veszi. A kötelesség mindenek előtt! Ami a fejedben és a kezedben van, fiam, csak azt nem vehetik el tőled. Mást mindent! Egyik napról a másikra földönfutóvá tehetnek, megalázhatnak, senki leszel szüleid, gyermekeid, családod előtt, de… Igen, ilyen korban is éltünk. Ő többet, mi kevesebbet! Volt valami egységes jel a hallgatásról egymás között, amit mindenki értett, ezért nem kérdezett rá senki. Csak tettük a dolgunkat – ki jól, ki kevésbé –, mint ahogy a Nap járja az égen a maga útját. Soha sem bratyizott velünk. Nem állt meg a folyosón csak azért, hogy jópofáskodjon. Nem mesélte el, hogy beszélt anyukánkkal, apukánkkal. Erre neki finomabb módszerei voltak. Illetve emberei. A keményebb, szigorúbb változatát a nevelésnek elvégezte Guszti bácsi, az igazgatóhelyettes, és Gombár Vince, a latintanár. Guszti bácsi nyíltan fejest adott a WC-ben való dohányzásért, kiabált, sőt le is marházott mindenkit, akit rajtakapott, akár naponta többször is. Gombár tanár úr két pad közötti tornagyakorlatokon tette próbára a diák vagányságát, rátartiságát, szemtelenségét. A pillanatnyi megaláztatást mindig szóvá tettük az osztályfőnöki órán. Ilyenkor jobb kezével lekapta világosbarna keretű szemüvegét, bal tenyerével lapogatta a szétnyitott osztálykönyvet, és miközben ütemesen mozgott a zöld pecsétgyűrűs bal tenyere, huncutul, hunyorítva mondta: “Nahát, nahát, mire képesek tanár úraimék?" Ezzel be volt fejezve minden. Belekezdett egy új témába, mert velünk mindig volt mit megbeszélnie, mert akárhányadikosok is voltunk, mi mindig kilógtunk a sorból! Azt hiszem, ez neki tetszett! Igazából büszke volt ránk! Legalábbis úgy gondolom most, mikor annyi év után a felnőtt emlékezet szeretettel gondol vissza a soha el nem múló, mindig büszkén emlegetett gimnáziumi évekre. Az árpádos életre! Ez büszkeségünk megmagyarázhatatlan alapja. Azazhogy egyvalamivel megmagyarázható. A "neveletlen tacskókat" szerették a tanáraik, és szerettek tanítani. Különösen KARÁDI TANÁR ÚR! A társai legtöbbje is! Így volt akkoriban "összerakva" az Árpád Gimnázium. Nagy szerencsénk volt. Sokszor mondogatta: szeretni kell a gyerekeket, és meg kell tanítani, ha már a tudomány előcsarnokába – a gimnáziumba – léptek.

Karádi Károly

Mert a gimnázium nem kötelező, nem dedó, itt nincs ingyom-bingyom, meg majd megoldjuk a gondokat anyukával-apukával. Ez felnőtté nevelő hely, nem a jellemtelen kölcsönösség színtere, és különösen nem a helye, mert az az istálló. Volt honnan tanulni a gondolattársítást! Ő volt a TANÁR ÚR! Most jut eszembe. Gúnyneve sem volt. Karádi soha nem akart senki játszótársa lenni. Ő a társasjátékot szerette. Gyűlölte a kivételt. Azt viszont szerette, ha mindenki egyformán értette a szavát. Legyen szó a "dögtanról" vagy a mindennapi dolgokról.

A legszebb mindig a szeptemberi évkezdés volt! Az osztályfőnöki óra! Közben eszembe jut, hogy nem is emlékszem rá, mikor volt szülői értekezlet, vagy volt-e szülői munkaközösség. Biztos volt, csak ez annyira nem érződött az osztály lüktetésén, hogy a jótékony feledés homályába veszett. Arra viszont emlékszem, hogy a füzetek dolgában – akkor még nem voltak egységcsomagok – elmondta, hogy nagyalakú, sima füzet az ő kívánsága. KARÁDINAK a könyvet sem kellett megvenni! Aki az óráján figyelt – és lehetetlen volt nem figyelni –, az húsz perc alatt birtokában volt a tankönyv helyett a növénytan, állattan, embertan megfelelő szintű tudományának. Mindegyikünk, vagy legalábbis sokunk azt hitte, hamarosan megjelenik a TANÁR ÚR biológiakönyve, de még nem jelent meg, ezért jobb, ha jegyzetelünk. De ebből egy szó sem igaz! Az volt az ideológiája, hogy aki gimnáziumba jár, az előbb-utóbb főiskolára, egyetemre kerül, ott pedig meg kell tanulni jegyzetelni. Miért ne ismerkedjen meg ezzel a tudománnyal a "boldogtalan" már a gimnáziumban.

KARÁDI TANÁR ÚR órája úgy folytatódott a hetes jelentése után, hogy felcsapta az osztálykönyvet. De nem ezt mesélem el most! Nem volt a felelés előtt didergő, vészterhes hangulat. Egyrészt, mert ki lehetett számolni, ki mikor következik. Aztán nem az a fajta tanár volt, aki csak azért is, beszekundáztatja a delikvenst. A feleletre készülők már indultak, de akkor lekerült a szemüveg az orráról, és kérdezte: “Fiaim, kinek milyen jelentenivalója van?” Akinek volt, vitte az ellenőrző könyvét, az orvosi igazolást, hogy ettől-eddig influenzás volt, lázasan feküdt otthon. Három nap, egy hét. Több nap fiatalemberrel nem történhetett meg. Szó nélkül fogadta el a hamisított – mert volt ilyen is! – és a valódi igazolásokat. Szóval a könyv nyitva volt előtte, és mondta: “Na, Cincikém, pattanj ki egy pöttyre!” Mindig hárman feleltünk. Most is olvasta a neveket. Hegedűs, Homonnay, Homoródy. Ez másodikban történt. Hozzáértő társaim szerint, ez volt a “dögtan éve”. Hegedűs méltatlankodva szorongatta ellenőrző könyvét, hebegve-habogva mondta: “De hiszen, de hát, osztályfőnök úr, az előbb mondtam, kértem, hogy sajnos, hogy beteg voltam…” Mire a másik két felelő a Zápor utcai ablakkal párhuzamosan a katedra pódiumára lépett, a TANÁR ÚR lebillentette orrnyergéről a szemüvegét, átnézve fölötte mondta: “Durusz!” Kemény Pista gimnazista neve volt ez, a középső padsor negyedik ülésében az ablak felé ült. “Mit kell annak a gimnáziumi tanulónak tennie, aki három napig hiányzik az iskolából?" "Az készül az évvégi összefoglalóra." "Aki egy hétig?" - firtatta tovább KARÁDI. "Az készül az érettségire" – vágta rá Kemény Pista. "És aki két hétig képes otthon maradni?" – nyomta a mutatóujját halántékához, hamiskásan. "Az már szakkönyveket olvas és az egyetemi felvételire készül" – mondta nevetését visszafojtva Kemény Pista. "No, rendben" – konstatálta KARÁDI TANÁR ÚR. Ettől Hegedűs aggodalma nem múlt el. Elővette a naptárát, és megkérdezte: "Mondd csak, fiam, tavaly ilyenkor nem hiányoztál?” “Nem, nem” – dadogta a megszeppent Hegedűs. “Jó, akkor a társaid elmondják a mai leckét, te pedig gondolkozz a nyitvatermők csodáján.”

A dologból persze nem lett semmi. Csak mindegyikünk számára világos lett: be lehet csapni anyut, aput, az osztályfőnök urat, sőt magunkat is. Persze ennek az égadta világon semmi értelme nincs, ezért jobb tanulni.

Szóval a szeptembernél hagytam abba. Ekkor döntöttük el, hogy október 6-án a világosi fegyverletétel emlékére hová megyünk kirándulni. Ez mindig egynapos volt. Hol hajóval – akkor az egész iskola felkerekedett –, hol busszal utaztunk a szabadságharc Pestközeli helyszíneihez. A hajó izgalmasabb volt, mert a felsősök útközben dohányozhattak, és oda sikerült belopózni a kisebbeknek is, akikről így-úgy, de kiderült, hogy rabjai a bűzrúdnak. Például én úgy árultam el magam, hogy a Mendel-féle borsó közül kellett néhányat felrajzolnom a táblára, és a kezemben lévő krétát úgy ütögettem meg, mintha hamuznék. “Csak nem dohányzol?” – ripakodott rám. Elvörösödtem. Már nem is volt téma a felelet, mert mondta tovább. “Ezek szerint a fiatalember iszik is, kártyázik is és vasárnaponként a Flórián téren gyanús hölgyekkel találkozik." Szégyenemben majd elájultam. A kártya és az ital nem volt igaz, a gyanús hölgy se, csak egy lány, és az tényleg vasárnap volt, és tényleg a Flórián téren. No de vissza a kirándulásokhoz! A másik kirándulásunk minden évben, az érettségi szünetben háromnaposra kerekedett. Négy év alatt bejártuk Magyarországot! A szállást én szereztem. Nem tudom, hogyan választott ki erre a szerepre. A Nagykörút és a Király utca sarkán volt a turistaszállásokat kezelő iroda, vagy nem tudom, mi volt a neve, ahová elmentem, és elmondtam az igényünket. Ez körülbelül tíz perc volt. Az Árpádtól villamossal oda-vissza, mondjuk egy óra. Nekem ez egy fél napomba került. Mire visszaérkeztem, már a menzán találkoztunk, elmondtam, mit intéztem, bólintott, és minden rendben volt. Soha semmi baj nem volt a szállásainkkal. Például mikor megérkeztünk egy városba, a busz megállt, de az ajtó nem nyílt ki. Ő ült az ajtó mellett, az oldalülésen. Így látta az utat is és "neveletlen tacskóit" is. "Na, Cinci, pattanj" – ez azt jelentette, hogy egy-egy társunk felkészült a helyszínből. Elmesélte a látnivalókat, a történelmet, történetet, érdekességeket, és ha nem mentünk múzeumba, akkor szétszéledtünk a városban. Ezeken a kirándulásokon páholtuk el lepedővel letakarva a strébernek kikiáltott osztálytársunkat – minden évben mást. Persze nem durván, csak úgy fiúsan. És itt adtuk elő idétlenebbnél idétlenebb dolgainkat. A debreceni a legemlékezetesebb. Osztálytársaink leleményesebb tagjai a pisztolygolyó rézhüvelyébe gyufamérget tömködtek, beleszúrtak valami szeget is, s mikor eldobták, durrant. Nem kis riadalmat okoztak. Ráadásul a debreceni városháza előtti árkádok alatt. A hatás frenetikus volt. A rend éber őrei két percen belül mindannyiunkat a buszba tereltek, és a Guti erdő felé vezető úton, díszkísérettel hagytuk el a Cívisvárost. Rövid fejmosás és közös bűnbánat volt néhány órán át a sorsunk. Aztán erről az esetről már a következő szeptemberben csak annyi maradt, hogy nem robbantgattunk, hanem illedelmesen, művelt fiatalemberekként érdeklődve járjuk hazánk szebbnél szebb tájait. Hát így kirándulgattunk! Milyen érdekes! Sose tudtuk, hogy gyönyörűen hegedült!

Azt is csak későn, Tarlós Pistától tudtuk meg, hogy – amíg volt! – ő volt az árpádosok cserkészcsapatának a főnöke.

Néhányan az osztályból elkísértük Káptalanfüredre. Élete vágya volt, hogy a Balaton mellett legyen egy viskója, ahol pihenhet.

Szívesen segítettünk neki építkezni. Szombaton vagy vasárnap reggel indultunk a Déliből. A vonaton el-elszunyókált, mi pedig halkabbra fogtuk magunkat. Ilyenkor beszéltük meg világmegváltó terveinket. Az egyikünk miniszterelnök lett, a másikunk hadügyminiszter, és mikor taglalni kezdtük a hatalomátvétel érdekesebb mozzanatait, felébredt. "Nono!" – mondta, felemelve jobb kezét. "Csendesebben, lassabban!" Talán mondott mást is, már nem emlékszem. Mint olyan sok mindenre! Egy biztos! Bízott diákjaiban! Ez nem naivság volt. A hadifogolytáborból is egy volt tanítványa vezette vissza az életbe. Az ÉLETBE! Abba, ami következett! Abba, ami nem biztos, hogy tetszett neki. De élet volt az is. Lehet, hogy ennek köszönhettük szemérmes gondoskodását. Mennyi talány, mennyi bizonytalanság, sok-sok titok szegélyezi életét? Ha hozzátesszük az irigység okoskodását, akkor a teher a lelkén és szellemén megduplázódik. De ugyanakkor erőt és tartást adott neki mindenféle lehetetlen helyzet elviseléséhez. Tűrt! Tűrt? Ki tudja? Sose beszélt róla. Sose látszott rajta. Rezzenéstelen, rideg, hideg logikával verte vissza a tehetetlenséget, a képtelenséget; ilyenkor minősített is. Legyintve kibökte: "Hülyeség az egész!"

Találkoztam idősebb árpádosokkal, akiknek szintén az osztályfőnökük volt. Ők másként, máshogy, másfajta történeteket meséltek róla. Egyben mindegyikünk meséje megegyezik: szerette és védte diákjait. Lehet, hogy az emelte legendává, olyanná, amilyennek az emlékplakett mutatja, amelyet 1992-től adnak át a legjobb óbudai tanárembernek.

És a legendához még egy érv. Ez a véletlen szépsége. Mi akkor kezdtük a gimnáziumi éveinket, amikor 60 éves volt az Árpád. Most, amikor megjelenik a könyv, 100 éves. 40 éve kezdtük, és 36 éve vettük át az útra bocsátó bizonyítványunkat. Lett mindegyikünkből, ami lehetett, nem biztos, hogy a gimnazista álmok váltak valóra. De maradt a magatartásunkban, a lelkünkben, szívünkben, gondolkodásmódunkban az a büszkeség, hogy az Árpádban KARÁDIHOZ jártunk.

TANÁR ÚRNAK tisztelettel jelentjük! (Igen, a miénknek, mert együtt őriztünk tárgyat, szellemet, emberséget. Részünkké lett!) Az 1966-ban érettségizett IV. a korához, értelméhez képest jól elvan az életben is, a bajokat leszámítva. Hál' Istennek mindannyian élünk, minden év november első péntekjén a San Marco és a Viador utca sarkán lévő…

Karádi Károly sírja

 

57. (Öreg)diákszemmel: Tarlós István

1962-ben kezdtem el gimnáziumi tanulmányaimat. Eleinte még úgy volt, hogy az akkor divatos Rákócziba kerülök, de apám az utolsó pillanatban közbeavatkozott, így léptem be szeptember 1-jén az Árpád Gimnázium humán tagozatos, I. a osztálytermének ajtaján. Ezt a lépést soha az életben nem fogom megbánni. Az első tanár, aki még a folyosón szembejött velem, Theiszler Frigyes volt, mosolygós öregúr, ének–művészettörténet szakos. Alig sejtettük az első hetekben, milyen indulatok szunnyadnak benne, ha kihozzák a sodrából. Volt egy ötvenes évekből való fekete Wartburgja, egyszer a harmadikosok valahogy levonszolták az amfiteátrumba, nagy ramazúri lett belőle.

Abban az időben Fülöp Zoli bácsi volt az igazgató, öreg székely, jóindulatú ember. Történelmet tanított, és remekül zongorázott. Halk, kissé rekedtes hangján ritkán korholt minket, akkor sem fenyegetőn. Úgy éreztük, a tanárok is kedvelik őt.

Az igazgatóhelyettes, Udvarhelyi Ágoston, a diákok egyik kedvence volt. Raccsoló tónusban, látszólag mérgesen osztogatta a kokikat és híres “fejeseit”, de nála aranyszívűbb pedagógussal alig találkoztam. Földrajz szakos tanárként korábban ő volt az igazgató, úgy tudjuk, politikai okokból helyezték alacsonyabb beosztásba, de köztudomásúan jó viszonyban volt Fülöp Zoli bácsival, aminek mi örültünk. Guszti bácsinak hívta mindenki, és igen nagy tekintéllyel bírt, emberségéért, kiváló pedagógiai érzéke és igazságszeretete miatt rendkívülien szerettük, és nagyon komolyan vettük őt. 1983-ban halt meg, sokan ácsorogtunk szomorúan a lőrinci temetőben sírja mellett.

Gombár Vince volt a latintanárunk: 1906-ban született, úgy tudtuk, eredetileg papnak készült. Másfél méter széles, kopasz, tagbaszakadt férfi, pörölyszerű öklökkel. Ritka nagy műveltségű, latin–görög szakos, szinte példátlan történelmi ismeretekkel és ragyogó retorikai készséggel is megáldva. Féltünk tőle. Nagy tudású, óriási fizikai erejű ember volt, aki maga mókázott ugyan, de vele nem lehetett tréfálni. Szigorúan bánt velünk. Nagyon kicsinek éreztük magunkat mellette. De nagyon sokat tanultunk tőle. Ő szerettette meg velem életre szólóan az ókori római történelmet. Latinórái félelmetesek voltak, de egyben élményszámba mentek. Sajnos már 1967 elején meghalt, Farkasréten nyugszik.

Tanított bennünket az 56-os értelmiségiek közül Litván György, valamint az Igazság c. lap egyik szerkesztője, Vészi János, aki ma a mártír miniszterelnök, Nagy Imre lányának, Nagy Erzsébetnek a férje.

És most – mindenekelőtt és -felett – az osztályfőnökünkről szólok. Karádi Karcsi bácsi. Az Árpád Gimnázium talán legnagyobb legendája.

A TANÁR. AZ EMBER. AZ ÁRPÁDISTA. A CSERKÉSZ. AZ ÓBUDAI.

Szinte valamennyi régi árpádista, köztük Sinkovits Imre példaképe. Egyetemista éveit leszámítva, minden az Árpád Gimnáziumhoz kötötte. Itt volt diák, majd itt tanított, a szó szoros értelmében haláláig. 1910-ben született, Óbudán is nevelkedett és élt, a Föld utcában volt a lakása. Ma is áll a ház a Föld utca – San Marco utca sarkán. Már apámnak – aki 1938-ban, még a Zsigmond téren érettségizett – is ő volt a cserkészparancsnoka. Sinkovits Imre “Kari bának” hívta őt (azt hiszem, abban az időben mások is). 1973-ban veszítettük el. Ma az óbudai önkormányzat legmagasabb kitüntetése az ő nevét viseli. Mellesleg biológiát tanított – igen magas színvonalon, de ennél nagyságrendekkel többet adott nekünk. Négy évre előre megtervezett módon például, bejárta velünk az általa szervezett kirándulásokon az országot. Minden ősszel kétnapos, tavaszonként pedig háromnapos, külön-autóbuszos túrákra vitt minket, és Miskolctól Pécsig, Soprontól Szegedig és Debrecenig megmutatta nekünk, amit látni kell és érdemes. Ezek nagyon sűrű programú, tartalmas, szisztematikusan felépített túrák voltak. Nem abból álltak, hogy elmentünk valahova messzire, aztán ott csak buliztunk naphosszat, hanem megismerkedhettünk a környezet szinte valamennyi jellegzetességével, amihez az előadókat és idegenvezetőket ő jó előre oda szervezte és biztosította.

Abban az időben – 1962 és 66 között – természetes volt, hogy esténként előkerültek a gitárok is, és a Borbély–Sziklay kettőstől felhangzott elsőként mindig a “Twist and shout”, majd más Beatles-, Rolling Stones-, Kinks-, Dave Cark Five-, Manfred Mann- és egyéb művek is, leggyakrabban tán a Stonestól az “It’ s all over now”. Karcsi bácsi nem lelkesedett a dalokért, de jó szívvel eltűrte, mi pedig rajongtunk ezért a zenéért, a feszülő életérzésekért, a hangulatáért és Karcsi bácsiért egyaránt. Emlékszem, egyszer Szegeden, tán 1964-ben, egész komoly tömeg összegyűlt a rögtönzött “koncertre". Ez a fajta muzsika akkoriban világjelenség volt, s a könnyűzenén túl forradalmi áttörést jelentett viselkedésformában, mentalitásban, életszemléletben, öltözködésben, a fiatalok szokásaiban egyaránt. A zidő tájt jelent meg a nőknél a miniszoknya. Mi nem is koedukált, hanem csak fiúosztályba jártunk, s elég szigorúan fogtak bennünket.

Az új jelenségektől körülvéve léptünk be az igazi kamaszkorba, és a vérkorbácsoló zenétől is katalizálva, határtalan érdeklődést és vonzalmat váltott ki belőlünk a lányok legkisebb közelkerülése is. Ráadásul a Rolling Stones- és Them-zenét kiválóan játszó Liversing együttes tagjai közül többen is felettünk járó árpádisták voltak (a dobos és a basszusgitáros), akik a dalok szövegét is lefordították. Mindezek a körülmények korosztályunk mentalitását e kérdésben valószínűleg életre szólóan meghatározták. Minden gimnáziumban úgy lehetett ez akkor, bár az Árpádban a Liversing-jelenség e szempontból valamennyi pszichés többletet jelenthetett. Egy Lugosi nevű fiú szerezte az első Beatles és Rolling Stones-képeket (10 forintért árulta darabját), és Demus Péternek volt először négysávos magnója.

Számottevő eleme volt az árpádista szellemiségnek a sport. Komikus események is lejátszódtak – magam például egy szpartakiádról való távolmaradás miatt akkor kaptam közepest testnevelésből, mikor közben a Budapesti Honvédban tornáztam –, de nem ez volt a lényeg. Nemzetközi hírű sportolók kerültek ki mindig az Árpádból (az öttusázó Török fivérek, a vízilabdázó Konrád fivérek, vagy éppen Gyarmati Dezső). A mi időnkben az Árpádban tanított testnevelést a válogatott futóatléták edzője, Bátori Béla, a női röplabda-válogatott mestere, Héra Gábor, és a neves labdarúgóedző, Bolemányi Károly is. A sport ugyanúgy hozzátartozott az életünkhöz, mint az ebédelés vagy az alvás. Megtanultuk, hogy mi a sport, mi a sporttörténelem és mi a sportszerűség. Sportszerűség a pályán és az életben. Ma a sportszerűséget valószínűleg indokolt volna önálló tárgyként oktatni.

Nálunk, a családomban a fiúknak szinte kötelező az Árpádba járni. Oda járt többek mellett az édesapám (1930–38), én magam (1962–66) és Péter fiam (1993–97) is. Valamennyien szeretettel, hálával és őszinte hűséggel emlékezünk az ott töltött évekre, az ott szerzett érettségire, társakra, barátokra, tanárokra. Személy szerint úgy tartom, szerzett tulajdonságaim tekintetében az Árpád Gimnáziumban, az ottani nevelés, az ottani szellemiség alapján alakult ki a személyiségem. Ezt a szellemiséget soha nem cserélném el másra.

Az én időm régi tanárai közül sajnos már kevesen élnek. Köztük az egyik a magyartanárnőnk, Radics Jenőné (Éva néni). A sors úgy hozta, hogy – bár köztünk, árpádisták közt sok volt, aki nálam okosabb, méltóbb lett volna – én politikus, s épp Óbuda polgármestere lehettem. Ha ennek a feladatnak a terhe alatt nem buktam el, azt köszönhetem az árpádista szellemnek, elszántságnak, hitnek. Radics Jenőnétől, akivel ma is levelezhetek, most is csak jó tanítást és megerősítést kapok. Tanítást hazaszeretetből, hűségből, alázatból, megerősítést akaratban és biztatást helytállásból.

Remek osztályunk is volt. Évente többször találkozunk. Emlékezünk, erősítjük egymásban a hitet, az elszántságot, a magyar, az óbudai értékek szeretetét, továbbvitelét. Az Árpád Gimnázium virtusát, amit kívánok a minket követő nemzedékek mindegyikének javára és épülésére.

Vissza a tartalomjegyzékhez