83. Diákélet

A 90-es években, mint minden más, a diákélet is gyökeresen átalakult. A korábbi évtizedekben az iskola szempontjából ideális volt a helyzet: a tanórák utáni szabadidős programok terén az iskoláknak nem volt komoly konkurenciája… A diákok többsége közösségi programot, kibontakozási lehetőséget “második otthonában” találhatott.

A rendszerváltást követően a helyzet megfordult: az iskola szinte képtelen felvenni a versenyt a gyerekeket csábító lehetőségekkel. Több tucat tévécsatorna, videó, számítógépes játékok, Internet - ezekhez ki se kell mozdulni a lakásból… Ha külsős program kell, jöhet a “meki2, a “pláza”, a "multiplex", hétvégén a disco, vagy más buli.

Az iskolának ezekkel a lehetőségekkel szemben kell alternatívákat kínálnia. A dolgot csak nehezíti, hogy a programokhoz azt kitaláló, kidolgozó, lebonyolító tanár is kell… A korábbi évtizedekben ez nem is jelentett különösebb gondot, de a rendszerváltás óta a tanári pályán a megélhetés másodállás és sokadállás nélkül a többség számára elképzelhetetlen.

Mindezek fényében akár annak is örülhetünk, hogy vannak egyáltalán programok és azokon részt vevő diákok…

Szakmai élet: szakkörök, tanfolyamok, számítástechnika...

A szakköri élet hagyományosan fejlett az iskolában. A diákok a legtöbb tantárgyhoz kapcsolódva megtalálhatják az érdeklődésüknek leginkább megfelelő szakmai műhelyt: verselemző szakkörök, nyelvvizsga-előkészítő, vagy műfordító csoportok, fizikai kísérletek, filmklubok és sok más izgalom várja őket. A kor szomorú jellegzetessége, hogy helyesírási szakkört is indítani kellett… Természetesen működik az Irodalmi Színpad is, Bertha tanárnőnek köszönhetően. Matematika szakkörből jó néhányat találunk minden évben: Mikusi tanár úr vezetésével, az FPI keretein belül rendszeres tehetséggondozó szakkör működik az általános iskolai korosztály – árpádos és külsős diákok – számára egyaránt. Öregdiák matek tagozatosok is rendszeresen tartanak szakköröket, a szaktanárokról nem is beszélve.

Külön büszkesége lett az iskolának a két számítástechnika-terem. A 80-as évek közepén óriási dolog volt az első számítógépek üzembe helyezése az iskolában: magnóval és televízióképernyővel összedugva állt fel a ma már őskövületnek tetsző rendszer. ABS 80-as, HTZ, Commodore gépekkel indult a számítástechnikai élet. A fejlődés és a fejlesztés aztán a 90-es évek elején nagyobb lendületet vett. A személyi számítógépek megjelenését az Árpádban a RENDSZÁM tanfolyam segítette elő. Bérleti díj helyett számítógépekkel fizettek, így rövidesen megindulhatott egy korszerű rendszer kiépítése. Az első években a munka oroszlánrészét tanári oldalról Porjesz András, diákoldalról Tóth Csaba és Vág András végezte. Külön köszönettel tartozik az iskola Jenei Györgynek – a tragikus autóbalesetben az érettségi évében elhunyt, poszthumusz Kalokagathya-díjas Jenei Piroska édesapjának – a hálózat kiépítésében nyújtott pótolhatatlan segítségéért. 1997-ben elkészült a második számítástechnika-terem is – a SULINET programnak köszönhetően internetes hálózattal, Sztojcsevné Fekete Mária és Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna tanárnők felügyelete alatt. Az új évezred számítástechnikai fejlesztéseiért pedig már Nagy Attila és Czinki József tanár urak vezetésével küzd az iskola.

Zenei élet: kórus, kamarakórus, zenekar

A színvonalas iskolai zenei élet, mint annyi minden más, erősen tanárfüggő. A 90-es években szerencsés korszaka volt az iskolának: két remek ének-zene tanára folytatta a szép árpádos hagyományokat.

1994 és 1997 között Révfalvi Andrea "építette újjá" az évek óta halódó iskolai zenei életet. Remek kórust szervezett, melyben 10 tanár kollégát is oszlopos taggá tett. Több diák a fővárosi egyesített középiskolai kórusba is bekerült. Tízfős vonószenekart is szervezett, amely az iskolában karácsonyi koncertet adott, és a jótékonysági esten is fellépett. Az iskola felpezsdülő zenei életére mások is felfigyelhettek, hiszen 1996 áprilisában a Petőfi Rádió 2x1 órás műsort adott le a gimnázium zenei életéről. Ebben a Kórus és a zenekar mellett sok tehetséges szólista is bemutatkozott.

A megkezdett munkát az iskola öregdiákja, Orosz Erzsébet tanárnő folytatta és folytatja 1998-tól.

Klubélet: Árpád Klub

A Diáktanács szervezésében évente kb. 4 alkalommal, péntek délután-késő este kerül megrendezésre az igazán nagyszabású Árpád Klub. A csúcspont természetesen a disco, de azért a többi program sem akármilyen… Rendszeres műsorszám a kézművesműhely, hol gyertyaöntéssel, hol batikolással, esetleg korongozással. A mozifilmeket gyakran előadások, beszélgetések egészítik ki (ilyen volt az Amerikai história X című film és az azt követő beszélgetés a rasszizmusról). Változatos koncertek kerülnek színpadra, lehetőleg árpádos tagokkal, hiszen úgy igazán érdekes (hajrá Idétlen Idők!). A disco mellett van táncház, s aki még több mozgásra vágyik, sportversenyeken vehet részt. Pihenésképpen van teaház és természetesen diákok által üzemeltetett büfé. Mindezeken túl még egy sor alkalmi programot is fel lehetne sorolni, a jósdától a csocsóbajnokságig…

Kultúrális élet: Ab Ovo

1993 szeptemberében alakult az Ab Ovo Kultúrtörténeti Folyóirat és Klub. E sorok írója a fiatal pályakezdők lelkesedésével vetette bele magát a szervezőmunkába. Az alapgondolat egyszerű volt: a kultúra és a kultúrtörténet iránt fogékony fiatalok számára nincsen könnyen olvasható, korosztályuknak szóló kiadvány. Az ifjúsági lapokból pedig a kultúra hiányzik, így e témakörben se olvasnivaló, se publikálási lehetőség nincs. Az Ab Ovo Kultúrtörténeti Folyóirat ezt az űrt szerette volna betölteni – legalább iskolai keretek között.

Az egyik legfontosabb alapelv már az indulásnál is az volt, hogy az újság készítésének minden egyes fázisát a diákok maguk végezzék (a klubvezető tanár is tiszteletbeli diáknak számított). Ennek megfelelően a diákokra hárult: a cikkek megírása, az egyes számok szerkesztése, minden írás korrektúrája, a lap tördelése, az egyes cikkekhez illő képanyag felkutatása, szkennelése, a lap sokszorosítása és a teljes pénzügyi-gazdasági ügyvitel. Még az újság logóját és címfeliratát is egy tehetséges árpádos grafikuspalánta, Faludi Róbert készítette.

A legelső számtól kezdve nagy hangsúlyt fektettünk a szép külső megjelenésre, a jó minőségű fotókra, az igényes tördelésre. Fontosnak éreztük, hogy a lapról az első benyomás ne az legyen: “nnna, egy iskolaújság”, hanem “no csak, egy kultúrtörténeti folyóirat”…

A lap tartalmi határai a lehető legtágabbak maradtak. A klasszikus történelmi és irodalmi témákon túl természettudományos, könnyű- és komolyzenei, sport- és gasztronómiai cikkek, cikksorozatok jelentek meg. A hagyományos cikkek mellett kulturális ajánlatok, könyv-, film- és színházi kritikák, rejtvények és egy sor egyéb rovat gazdagította a lapot. A vártnál is pozitívabb olvasói visszajelzések mellett külön erőt adott a munkához, hogy legelső számainkkal a Soros Alapítvány “If You” pályázatának maximális, 50.000,–Ft-os támogatását sikerült elnyernünk.

Az első tanévben 7, a következőben 8 szám jelent meg, majd a későbbi években minden tanítási hónapban kiadtuk a lapot. Az újságot előfizetéses rendszerben terjesztettük, a csúcsidőszakban az árpádos diákok és tanárok fele, kb. 300 fő kapta kézhez a lapot.

Az újság születésénél bábáskodó őskori-hőskori csapat tagjai közül az első helyen kell kiemelni Zimmer Marcit. Mellette fontos szerepet játszott Földesi Erika, Gergely Márton, Boda Brigitta, Vass László és Sersovszky Gergely.

A későbbi korok munkatársai közül Demcsák András, Kádas Dániel, Hegyi Zsolt és Döme András nevét kell kiemelni.

A lap kiadása mellett legalább ilyen fontos szerepet játszott a klub működtetése. Havonta tartottunk klubnapokat, meglehetősen változatos programokkal.

Ha előadót hívtunk, akkor igyekeztünk eredeti témakört találni. Ilyen volt Szécsényi Mihály előadása a prostitúció 19-20. századi történetéről, vagy Nagy Sándor előadása a kerékpározás történetéről. A “komoly” témák előadói között üdvözölhettük többek között Tölgyessy Péter alkotmányjogászt.

1995. március 15-e alkalmából az Országos Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum segítségével kamarakiállítást rendeztünk "Pilvax a századfordulón – '48 hagyománya, emlékezete" címmel.

Sokat jártunk múzeumba is, lehetőség szerint minden hónapban. Már néhány alkalom elég volt a diákok meggyőzéséhez: a múzeum nem feltétlenül egyenlő unalmasan poros tárlatokkal. Ehhez a legtöbb múzeumban meg lehetett találni a jó példát, mint az OKVM cukrászattörténeti kiállítása, a Néprajzi Múzeum cigányság történetével foglalkozó tárlata, a Nemzeti Múzeum Kossuth-emlékkiállítása, a Budapesti Történeti Múzeum Holocaust-kiállítása, az Új- és Legújabbkori Történeti Múzeum “Választások Magyarországon” című kiállítása is mutatta. A felsorolás még hosszan folytatható lenne – szerencsére.

A klub szervezésében 1994 júniusában egy autóbusznyi diák kerekedett fel, hogy 10 napos kirándulást tegyen Erdélyben.

Az út egy kicsit döcögősen indult: egy defektes busz jött értünk pótkerék és úti okmányok nélkül, egyetlen sofőrrel… Pár óra alatt rendeződött az ügy, jött új busz, plusz egy sofőr, úgy tűnt, már nem lehet akadály. Deák Robi stílszerűen a Deák térnél gondolta úgy, hogy ő mégsem utazna velünk… Újabb órácska telt el, mire a szülőkkel elrendeztük az ügyet. Robi haza, mi tovább. A határig már semoi baj nem volt, ott azonban kiderült, Zimmer Marci a másik buszban hagyta az útlevelét…

Az Ab ovo munkatársai Erdélyben I.

 

Az Ab ovo munkatársai Erdélyben II.

Újabb, immár kényszerű búcsú, de ez csak ideiglenes volt. Bár senki sem hitte, de Marci másnap már velünk vacsorázott a szálláshelyünkön, Borszéken. A kezdeti nehézségekért kárpótolt minket az erdélyi tíz nap. A szállásunk egyszerű volt, régi, átalakított villákban laktunk, kétágyas szobákban. Az ellátásunk még egyszerűbb volt, de az iskolai menzához szokott csapat ezt is jól bírta. A borszéki gyógyvíz egyébként is helyre tette a háborgó gyomrokat. Felejthetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak, nem utolsósorban nagy tudású, lelkes helyi idegenvezetőnknek köszönhetően.

Szent Anna-tó, Gyilkos-tó, Békás-szoros – a legszebb természeti csodák, páratlan legendákkal, történeti-kultúrtörténeti emlékekkel. Korondon népművészeti leckéket vettünk, no és szebbnél szebb vázákat, tálakat. Parajdon egy hatalmas sóbánya gyomrába ereszkedtünk le, ahol a légúti betegségeiket kúráló gyerekeknek sóból komplett játszóteret faragtak. Farkaslakán legnagyobb örömünkre találkoztunk Tamási Áron nővérével is. Marosvásárhelyen még ásatások előtti állapotában láthattuk Mátyás szobrát… A Borszék környéki kirándulásaink közül kettő különösen emlékezetes marad: egy gyönyörű túra keretében ellátogattunk Ceausescu híres-hírhedt medvevadászatainak színhelyére, majd egy másik alkalommal egy hegyi pásztort kerestünk fel, kunyhójában elleshettük a sajtkészítés fortélyait.

Tíznapos utunk méltó folytatása volt az 1906-os és az 1940-es nagyszabású erdélyi kirándulásoknak.

 

84. Sportélet

A nagy hagyományokkal rendelkező árpádos sportélet a 90-es évek során sokat vesztett régi fényéből. Sokszínűsége, tömeges jellege, eredményessége megkopott, bár néhány új hajtása üde színfolt az iskolai élet palettáján.

Tömeg(?)sport

A legszembetűnőbb a tömegsport visszazuhanása volt. Saját élményem, hogy az évtized legelején a kezdő, mindössze két osztályban heti 8 órát tanító, kölyökképű tanár a péntek délutáni tömegsport-foglalkozásokon még valóban a tömegben vegyült el – tegezték is rendületlenül az “új fiút”… Pár évvel később az alig lézengő diákok közt már nehéz lett volna megbújni, a sportolni vágyó fiatalok eltűntek. Az okokat csak ismételni tudjuk: több tucat tévécsatorna, videó, számítógépes játékok, Internet stb. A helyzet odáig fajult, hogy az évtized végén már a házibajnokságok is értelmüket vesztették, mivel osztályonként 5-6 fő sem volt képes megjelenni. Furcsa leírni, de sajnos igaz: “bezzeg a mi időnkben!”. Még a 80-as évek második felében is öldöklő küzdelem zajlott a foci-, kosár- és röpipályán az évfolyambajnoki címért.

Egy új kezdeményezés azonban újra tömegeket mozgat meg, igaz, csak egyetlen napra: ez a 24 órás kosár. Közel 100 diák erőpróbája ez, a csapatok a 24 óra alatt kb. 6 meccset játszanak. Normális pihenésre így nincs idő, de hát ez az egész lényege: kosarazni, virrasztani, bulizni 24 órán át. Sok tanár ellenezte, az első nekifutásra el is bukott a tantestületi szavazáson. A következő évben aztán gondos előkészítés és egy kis kampány után, ha kis szavazatkülönbséggel is, de zöld utat kapott a kezdeményezés. A 24 órás kosár azóta is, minden évben megrendezésre kerül, ma már talán "hagyományosnak" is nevezhetjük.

A 90-es évek árpádos tömegsportéletét egy kissé felpezsdítette az 1995/96-os tanévben kitört métaőrület. A játék legnagyobb vonzereje az volt, hogy fiúk és lányok közösen játszhatják. A játékot nem ismerők kedvéért elég legyen annyi: a baseballhoz hasonló játék két kb. 12 fős csapattal, sok labdapüföléssel, még több futással, rengeteg nevetéssel. 96 tavaszán szombat délelőttönként árpádos diákoktól volt hangos a Margitsziget, beindult az első métabajnokság. Az Árpád Gimnázium első métabajnokcsapata a játékot az iskolának újra felfedező Tallós Péter tanár úr 10. a osztálya lett. Az össznépi őrület néhány év alatt alábbhagyott, de az osztálykirándulásoknak azóta is népszerű játéka a méta.

A szabadidős tömegsport szervezése mellett az iskola két nagyszabású sportversenyt rendez minden évben: az iskolai úszó- és atlétikaversenyt.

Az iskolai úszóversenyt hagyományosan ősszel, egy ünnephez kapcsolva rendezik. Sokáig november 7-e kísérő rendezvénye volt, ma már október 23-ához kötődik. A diákok különböző korcsoportokban egy sor versenyszámban csapnak össze, a klasszikus számok mellett van víz alatti és páros úszás is. Megmérkőznek az osztályok vegyes váltói is, jó esetben a tanári váltó lelkes részvételével. Több mint 100 diák indul egy, vagy akár több számban is, az osztálytársak pedig a lelátóról buzdítják őket. A versenyre hol a Komjádiban, hol a margitszigeti Hajós Alfréd uszodában kerül sor. A legjobbak aztán a kerületi úszóversenyen folytathatják a szereplést.

Az iskolai atlétikaversenynek nincsen hagyományos időpontja, helyszíne a TVE sporttelepe vagy a margitszigeti atlétikapálya. Az indulók létszáma az úszóversenyéhez hasonló, de ez sajnos többnyire nem össziskolai rendezvény, így szurkolók híján a hangulat nem az igazi.

Tájfutás

A tömegsport és a szakosztályokban űzött versenysport közötti szimpatikus átmenetet jelenti az Árpád Gimnázium Diáksportkörének tájfutószakosztálya. Kevés olyan sportág van, melynek versenyein abszolút amatőr “versenyzők”, vállalkozó kedvű családok, anyukák és kisgyerekek is elindulhatnak, ráadásul komolyan is veszik őket. A tájfutás ilyen családias sportág, ugyanakkor nagyon komoly szinten, megszállottan, versenyszerűen is űzhető.

Vankó Péter tanár úr oltotta be tanítványait és kollégáit a tájfutás szeretetével, majd vezetésével 1993-ban megalapították az ÁGD tájfutószakosztályát. 13-an kezdték, három év múlva már 41 volt a tagok száma. A rendszeres edzőtáboroknak, versenyzésnek meg is lett az eredménye, sorra szerezték a tagok a minősítéseket:

1993: 7 bronz, 1994: 1 ezüst, 11 bronz, 1995: 1 arany, 8 bronz, 1996: 4 bronz, 2 harmad-, illetve 1 másodosztályú minősítés.

A csapat edzeni főként Fenyőgyöngyére vagy a kiscelli parkerdőbe járt. Az igazi felkészülést azonban inkább a rendszeres edzőtáborok jelentették.

Atlétika ...

 

úszóverseny

Tájfutótábor volt a Pilisben a Janda Vilmos-kulcsosházban, Bakonyszentlászlón az Ősfenyves turistaházban, az Alföldön Pirtón, a Vértesben Gánton, a Mecsekben, és még sorolhatnánk.

Az árpádos tájfutók a hazai versenyek mellett még külföldön is rajthoz álltak, így indultak a Szlovák Nagydíjon is.

A versenyzés mellett tájfutóink aktívan kivették részüket a versenyszervezésből is. Ez a sportág meghatározó eleme, egy-egy verseny megrendezése, lebonyolítása komoly szervezőmunkát igényel. 1993 óta a Challenge Day keretén belül Vankó tanár úr szervezi a margitszigeti tájfutást. A szakosztály rendszeresen vállalja a Tájfu Kupa egyes fordulóinak lebonyolítását, ezen túl pedig Árpád Kupa néven minősítő versenyt is szerveznek. Ennek egyedi különlegessége is van: a verseny egy vadonatúj, a gimnázium környékét, így az amfiteátrumot is magába foglaló területen zajlik.

Sakk

Az Árpád Gimnázium hírnevét – sok egyéb sikerágazat mellett – a Mikusi tanár úr vezette sakkcsapatok is öregbítették. Az iskola sakkhoz való kötődése szembeszökő: az első emeleten immár 25 éve egy demonstrációs sakktábla fogadja a látogatókat és persze a diákokat újabb és újabb feladványokkal, rejtvényekkel.

A 90-es évek igazi aranykort jelentettek, elsősorban a lányok jóvoltából. Albert Kornélia, Grábics Mónika és Medvegy Nóra vezérletével sorra nyerték az országos bajnokságokat, a középiskolás csapatversenyen négyszer lettek elsők. A korosztályos országos és nemzetközi versenyeken is eredményesen szerepeltek. Medvegy Nóra érte el a legnagyobb sikereket, ifi EB-n bronzérmes, ifi világbajnokságon hatodik lett. Felnőtt versenyzőként, azon túl, hogy immár háromszoros országos egyéni felnőtt bajnok, a nemzeti válogatottban is helytáll, többek között két sakkolimpián is részt vett. A többiek eredményei is igen szépek: Grábics Mónika korosztályos bajnok, olimpikon, Albert Kornélia korosztályos 2. helyezett, Medvegy Judit korosztályos 3. helyezett. Az iskolai lánycsapat erősségei voltak továbbá: Csató Eszter, Stogicza Ágnes, Kondacs Zsuzsa, Bárdos Rita és Boja Sára.

Az iskolai fiúcsapatot nemegyszer a remeklő lányok erősítették, de valahogy sohasem jött ki igazán a lépés. Az országos versenyen a 2. helynél előrébb sehogyan sem sikerült eljutni. Hosszú évek várakozása után a 2000/2001-es tanévben végre a fiúcsapatnak is minden összejött, és megnyerte az országos bajnokságot.

Az utóbbi 20 év árpádos fiúcsapatainak tagjai közül többen a felnőtt mezőnyben is derekasan helytállnak: Anka Emil nemzetközi nagymester, Szieberth Ádám nemzetközi mester, Péter Ambrus nemzetközi mester, dr. Szabó Zsolt FIDE mester, Kahn Ewart nemzetközi mester, Medvegy Zoltán nemzetközi mester, Pintér Gábor nemzetközi mester. Korosztályos szinten Zentai György bajnok, Smaraglay Botond 2. helyezett, Zentai Péter pedig Budapest mesterjelölt bajnoka lett. Az iskolai fiúcsapatban vitézkedett továbbá Janszky József, Boja Bence, Mincsovics Miklós, Németh Lajos, Gádoros Patrik és Radnai Ádám.

Az árpádos öregdiákok közül körülbelül egy tucat aktív férfi és női OB I-es játékost találunk. Mikusi tanár úr szerint, ha benevezhetné őket együtt az országos férfi csapatbajnokságra, erős középcsapatot alkotnának.

Hajrá Árpád!

 

85. Kosárvarázs

Az öregdiák Tallár Tamás 1986-os munkába állása szárnyakat adott az iskolai fiú kosárlabda életnek.

1986 és 1997 között a budapesti és az országos diákolimpián, valamint egy sor rangos tornán szerepeltek a fiúk sikerrel. Külföldi sikerekben sem szenvedtek hiányt, de a legnagyobb élményt azonban a játékosoknak és az iskola egészének is a Honvéd csarnokában évről évre megrendezett Árpád Kosárlabda Kupa jelentette. A döntőket minden évben telt ház előtt, fergeteges biztatás mellett játszotta a Csapat.

A sikerek alapját a Honvéd bázisára épített kosárlabda tagozatos csoport adta. Éveken át szállították a sikereket, ismertették meg az Árpád Gimnázium nevét itthon és külföldön egyaránt, a méltó megbecsülés és elismerés azonban valljuk meg, elmaradt. A fiúk közül többen korosztályos nemzeti válogatottak, majd felnőtt első osztályú játékosok, magyar bajnokcsapat tagjai, testnevelő tanárok, szakedzők, de ami a legfontosabb, egytől egyig becsületes, sikeres emberek lettek. Nem voltak mind “éltanulók”, sem “jógyerekek”, ahogyan sok más diák sem az Árpádban. Többségük egyetemet, főiskolát végzett, ahogyan a legtöbb diák az Árpádban. Ez az ő csattanós válaszuk a sokszor érdemtelen és kicsinyes támadásokra. A kosárlabda tagozat az egyre romló külső körülmények és a belső látszatakarat eredményeként megszűnt. Kár érte. Még nagyobb kár, hogy sokan nem így gondolják.

Fiúk, Tallár tanár úr – szívből köszönjük.

A kosárvarázs történetének részleteibe a legilletékesebb személy, Tallár Tamás tanár úr avatja be az Olvasót:

Mint fiatal testnevelő tanár, az egyetem elvégzése után megkezdtem tanári pályámat a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Itt sajnos nem engedtek a kosárlabdacsapat közelébe, mivel egy idősebb kollégám tartotta a foglalkozásokat. Rengeteg energia és terv halmozódott fel bennem, amelyeket később sikeresen tudtam használni.

1986-ban végre eljött a kedvező pillanat számomra. A volt iskolám igazgatója hívott vissza az Árpád Gimnáziumba tanítani.

Szeretném itt és most megköszönni elődöm és egykori tanárom, Hajdu Gyula munkáját, aki megszerettette a kosárlabdajátékot a gyerekekkel.

 

A 80-as, 90-es évek fordulóján országos középiskolai bajnokságot és ...

 

kupát nyert kosárlabda-csapataink

Már az első órákon sikerült néhány egészen ügyes gyereket találnom a csapatba. Néhány név a teljesség igénye nélkül: a Sallai testvérek, Pártos Gyuri, a későbbi szörfbajnok, a kis Juhász, Balogh Gabi, az egyetlen igazolt “honvédos kosaras”. Hozzájuk jöttek a következő évfolyamokból a játékosok sorban. Sikk lett a gimnázium csapatában szerepelni. Pedig akkor is volt más lehetősége a gyerekeknek a szabadidő eltöltésére. Egy-két év alatt sikerült egy ütőképes csapatot kialakítani. Itt szeretném megemlíteni a következő játékosokat: az igazolt versenyzők: Kégl Zoli, Balázs Gabi, Farkas Balázs, a saját, iskolai edzéseken feltűnt tehetségeink: Nagy Boldizsár, Kalauz Kristóf, Király Péter, Szarvas Gábor, Kónya Péter, Varga Dániel, Tóth Gábor, Horváth Zoltán, Forgó Szilárd, Seprődi Márton. A sok edzés meghozta gyümölcsét, csapataink egyre feljebb kerültek a budapesti iskolák bajnokságában. A Trefort és az Eötvös Gimnázium csapataival nagyon jó kis mérkőzéseket játszottunk a budapesti helyezésekért.

Erre az időszakra esik külföldi meghívásaink kezdete is. A 80-as évek vége felé csapataink több rangos tornán vettek részt. Stuttgart-Feuerbachban korosztályos profi csapatokat fektettünk két vállra.

Az első néhány év megfelelt az elvárásoknak. Leraktuk egy sportág alapköveit, jöttek a gyerekek egyre többen játszani. A kerületi versenyeket mindig megnyertük, Budapesten is az első háromba sikerült kerülni. A továbblépéshez már valami újat kellett létrehozni. Szerettünk volna kikerülni az országos diákolimpia versenyére, és itt is a legjobb eredmény, az első helyezés volt a cél.

Ehhez viszont a meglévő játékosállomány már nem volt megfelelő. Mindenképpen igazolt, több éve rendszeresen versenyző, kiemelkedő tudású játékosokra volt szükség az első évfolyamban. Ez önmagában még mindig nem lett volna elegendő, mert az edzések és a tanulás egységét is meg kellett oldani. Az Árpád Gimnázium itt tudott valami fantasztikusat alkotni. Ugyanott tanulni, játszani és edzeni. Sikerességünk titka ebben rejlett. Naponta 3 edzése volt a játékosoknak. A többi iskolához képest háromszor annyi munkát végeztek el a fiúk. A játék minden összetevőjében a jövő lehetőségeit mutattuk meg.

Természetesen az egész terv megvalósítása több tényezőn múlott. A legfontosabb láncszem az iskola akkori igazgatója, dr. Száva Gézáné volt, aki felismerte, hogy egy jó iskolának nemcsak a tanulmányi sikerekre van szüksége, de a sportban elért eredmények is nagyban növelhetik az iskola jó hírét. Ennek érdekében iskolánk 1989-től “kosaras” osztályokat indított.

A másik összetevője a dolognak az egyesületi háttér volt. A Bp.-i Honvéd kosárlabdaszakosztálya együttműködési szerződést kötött az Árpád Gimnáziummal ezen osztályok támogatására. Mivel jómagam a Honvédnál voltam korosztályos edző, a kör így teljessé vált. Az egyesület reggel biztosította a termet az edzéshez, majd visszavitte a fiúkat az iskolába. A játékosok az iskolában egy későbbi időpontban erősítő, illetve egyéni képzésen vettek részt. Este desszertként a Honvéd edzése következett, ahol együtt készülhettek az ország kiemelkedően legjobb korosztályos játékosaival. Az edzésmunka kiteljesedése a bajnoki és kupamérkőzéseken történt. Játékosaink egy héten több bajnoki és kupamérkőzést játszottak.

A játékosok hozzánk már többéves játékosmúlttal kerültek, persze ha megfeleltek a szigorú felvételi követelményeknek. Szólni kell azokról a tanár kollégákról és edzőkről, akik megtanították a fiúkat a játék alapjaira. Külön köszönet ezért Szabó Ferencnek, Tatár Istvánnak, Farkas Lászlónak. A Bp.-i Honvéd részéről köszönet Gyurasits István szakosztály-igazgatónak.

1989-től számítjuk az Árpád Gimnázium kosárlabdacsapatainak diákolimpiai és nemzetközi sikereit. Iskolánk hosszú éveken keresztül verhetetlen volt a kerületi, illetve a budapesti diákolimpia versenyein. 1986 és 1997 között a budapesti diákolimpián a IV. és V. korcsoportban iskolánk csapatai 15 első helyezést szereztek, és mindössze háromszor végeztek a második helyen. Az országos diákolimpián is kitettek magukért a fiúk: 1989 és 1997 között háromszor voltak bajnokok, az 1992/93. tanévben ráadásul mindkét középiskolai korosztály aranyérmét bezsebelték. Emellett kétszer ezüst-, egyszer pedig bronzérmes volt a csapat. A gyűjteményt négy negyedik és egy ötödik helyezés gazdagítja.

Csapatunk erejét jellemzi, hogy amikor 1993-ban az V. korcsoport döntőjére megérkeztünk Bajára, a részt vevő csapatok nem is akartak kiállni ellenünk, mert olyan fizikai és tudásbeli fölényben voltunk. Csak néhány adat: átlagsúly 90 kg, magasság 194 cm!

Játékosaink népszerűségét példázza, hogy mindenhol akár a komplett csapatot átvették volna. Viselkedésük, megjelenésük és hozzáállásuk átlagon felüli volt. Sokszor jobban szerettek bennünket, mint a saját iskolánkban…

A nemzetközi porondon is megálltuk a helyünket. Három nagy németországi tornát nyert a csapat: 1986. Stuttgart, 1988. és 1990. Ditzingen. 1995-ben Haderában (Izrael) második, míg 1994-ben a svájci Marthigny versenyén negyedik helyen végeztünk.

Az Árpád Kupát 1990-től nyolc alkalommal rendeztük meg. Az első évben csak arra gondoltunk, hogy kellene tavasszal szervezni egy jó kis tornát négy csapattal. Legalább megfelelő csapatokkal tudunk játszani az országos diákolimpia előtt. Olyan jól sikerült az első, hogy még további hét követte. Kezdetben négy, utána hat, végül nyolc csapattal rendeztük meg. A verseny helyszíne a Honvéd terme volt, az időpont pedig egybe esett az Árpád Napokkal. A döntők hétfőn, telt ház előtt mentek. Volt, hogy 1500-2000 gyerek is eljött szurkolni (az Árpádban a döntő napján csak az 1-3 óra volt megtartva).

A színvonalról csak annyit, hogy sokak szerint erősebb volt a mezőny, mint az országos diákolimpia döntőjén. Az ellenfelek csapataiban több ma már profi egyesületben szereplő játékos is volt. Gulyás Róbert és Mészáros Zalán a két legismertebb közülük.

A megrendezésre került nyolc Árpád Kupából ötöt mi nyertünk (1990, 1991, 1993, 1994, 1996), kétszer a második (1995, 1997) és egyszer a harmadik (1992) helyen végeztünk.

A varázsát talán az adta az egésznek, hogy itt nemcsak verseny volt, hanem egy jó alkalom adódott a vidéki és a pesti iskolák játékosainak közelebbről is megismerni egymást. Két és fél napig csak a játéké volt a szerep. Semmi rohanás, jó hangulat, jó meccsek, szép lányok, jó zene, értékes ajándékok. A külföldről meghívott csapatok tovább emelték a tornák színvonalát. Jöttek spanyolok, olaszok, németek, sőt még izraeliek is.

Fantasztikus volt, amikor 1993-ban a döntő mérkőzésen 2000 szurkoló előtt lépett pályára a Dózsa és az Árpád csapata. Sok meccset láttam, de itt a hangulat leírhatatlan volt. Amerre a szem ellátott, mindenhol dobok, zászlók, éneklő gyerekek. A tribünön sok edző és sportvezető, az első sorokban a tanárok. Jobbra az árpádos, balra a dózsás szurkolók. "Izzik a csarnok, ki lesz ma a bajnok?” – éneklik a gyerekek. Aki akkor nem volt ott, nem is tudhatja, milyen érzés volt egy ilyen csapat edzőjének lenni. Ezért az érzésért, és az összes 12 év élményéért megérte ezt a pályát választanom.

És akkor a sikerek kovácsairól: az első kosaras osztályba járt (1989–1993) Hajdu Peti, Ronkay László, Hoffmann Gábor, Patkós Zoli, Rabb Viktor, Vajna Balázs és Roskó Balázs. A második kosaras csoportot (1991–1995) Czine Zoltán, Kocsis Zoltán, Puskás András, Futó András, Mészáros Áron, Kerekes Tamás, Németh Szabolcs, Benczur Tamás és Murányi László alkotta. A harmadik és egyben utolsó csoportot (1993–1997) Tóth Zoltán, Katona Gábor, Király Balázs, Pály István, Lóránt Gergely, Schwéger Márk, Keller Róbert, Dankó Márton, Duló István, valamint Nagy Tamás, aki nem a kosaras osztályba járt, de ő is csapattag volt.

Azokban az években, amikor nem indult kifejezetten kosaras osztály, a következő játékosok jártak iskolánkba: 1990-től Neszmélyi Emil, 1992-től Sebők Tamás, Gulyás Attila, Keményfy Zoltán, 1994-től Csóka Antal.

A fiúk egy része az érettségi után is magas szinten folytatta a kosárlabdázást. Kocsis és Sebők a felnőttek között NB I-es bajnoki címet szereztek, rajtuk kívül felnőtt NB I-es játékos lett Neszmélyi Emil és Mészáros Áron, aki a 22 éven aluli válogatottban is játszott. Hajdu, Ronkay, Rabb és Patkós testnevelő tanárok, illetve edzők lettek, Benczúr NB I-es játékvezető.

Sajnos a sikeres évek után szinte észrevétlenül megszűnt létezni a kosárlabda tagozat. 1997-ben utoljára futott ki a csapat, élt 12 évet.

Több tényező kellett ehhez. Az egyik az egyesületi háttér megszűnése volt. Ezáltal nem volt megfelelő utánpótlás, az egyesület vezetése inkább a Kerék utcai iskolát favorizálta. Ott jelenleg egy volt játékosom, Ronkay Laci tanít és követi nyomdokaimat. A másik tényező az iskola: nem érezte magáénak a csapatot, és nem tudott időben lépni. A harmadik tényező a teremhiány. A negyedik pedig a saját személyem. Egyszerűen már nem volt újabb motivációm, és elfáradtam egy kicsit 12 év folyamatos munka után, maximális terheléssel.

A legfájóbb azért néhány kolléga magatartása volt a gyerekekkel és velem szemben. Ezt nem szeretném részletezni, de bárhol máshol ezért a teljesítményért legalább egy köszönöm járt volna a gyerekeknek. Ha valaki az OKTV-n helyezett lett, a tanárt a mennyekig magasztalták. Mi 12 évig gyártottuk a sikereket az Árpád Gimnáziumnak, még csak hasonló elismerés nélkül. Többek között ezek a körülmények is azt mondatták ki: NE TOVÁBB!!

Végezetül szeretnék néhány köszönő szót mondani a szülőknek, akik pénzt és fáradságot nem kímélve segítették a munkámat! Örök hálám ezért nekik!

Hogy mit hoz a jövő? 1986-ban elkezdődött valami új, az addig megszokottól eltérő az Árpád Gimnáziumban, és vége lett idő előtt. Nagyon nagyot szerettem volna tenni a kosárlabdasportban, de csak a kezdeti lépéseket tudtuk megtenni. Ígérem: lesz még hangos ez a kicsi ország az Árpád Gimnázium nevétől, ha mindenki úgy akarja.

Amennyiben az iskola visszakapja a régi tornatermét, ismét lehet gondolkodni egy újbóli szupercsapat létrehozásán. A terv elkészült ehhez, csak kellene egy kis támogatás az iskola részéről. Nagyon szeretném, ha még egyszer meg tudnám mutatni, mit is tud egy árpádos igazából!!

Budapest, 2002. január 2.

Tallár Tamás

kosárlabda szakedző, testnevelő tanár

 

86. Árpádosok az Árpádról

1996-ban és 1997-ben néhány diák felmérést készített arról, hogyan vélekednek társaik saját iskolájukról, az Árpádról.

A természetesen anonim kérdőív eredményei – a felmérést készítők alapos elemzéseit követően – az iskolai Évkönyvben jelentek meg.

Az alábbiakban a második (1997-es), nyomtatásban már meg nem jelent kérdőívet mutatjuk be, természetesen a szerzők elemző kommentárjaival.

A kérdőíveket az adott tanév 463 diákjából 394 (85%) töltötte ki.

1. Az első kérdés a gimnázium legfontosabb céljára kérdezett rá.

Hat felsorolt lehetőséget kellett sorba állítani. A legfontosabbnak ítélt lehetőség 6 pontot, a többi sorrendben 5, 4, 3, 2 és 1 pontot kapott.

A táblázatból látszik a – nem túl meglepő – eredmény.

Mi a gimnázium legfontosabb célja?

Pontszám

Hogy általános műveltséget adjon

1997

Hogy felkészítsen a felvételire

1829

Hogy segítsen a személyiség fejlődésében

1419

Hogy fejlessze a közösségi érzést

1196

Hogy problémaérzékenységre neveljen

887

Hogy fejlessze a nemzeti öntudatot

641

2. Iskolánk tevékenységének megítélése az alábbi diagramokból látszik:

Emlékeztetőül a pontozás:

–2 = nagyon rossz, –1 = rossz, 0 = közepes, 1 = jó, 2 = nagyon jó.

Közepesnél rosszabb minősítést csak az épület és a felszereltség kapott.

Az a, b és c osztályok némiképp különbözően látják a helyzetet: általában az a-sok adták a legtöbb pontot, tőlük nem sokkal lemaradva következnek a b-sek, majd pedig a c-sek. Ettől a tendenciától erős eltérés két dologban mutatkozik: a b-sek kimagaslóan jobbnak tartják osztályközösségüket, mint a többiek, viszont ők értékelik legkevesebbre a sporteredményeket.

A korosztály szerinti összehasonlításnál szembeszökő, hogy a fiatalabbak sokkal jobbnak ítélik a helyzetet. Ennek oka lehet az is, hogy az “év végi hajrá” ideje alatt töltöttétek ki a kérdőíveket, mely az idősebbek számára sokkal nehezebb időszak. A kicsik és nagyok közötti viszonyt is pozitívabban látják az alsóbb osztályok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. A tantárgyak oktatásának sikerességét a következőképpen látjátok:

 

1.

2.

3.

Összeg

Súlyozott összeg

Idegen nyelv

119

57

54

230

525

Matematika

100

51

45

196

447

Történelem

63

90

68

221

437

Magyar

36

79

79

194

345

Földrajz

20

30

34

84

154

Fizika

7

30

24

61

105

Biológia

17

17

19

53

104

Testnevelés

8

6

24

38

60

Kémia

8

7

12

27

50

Informatika

4

8

6

18

34

Rajz

1

4

1

6

12

Ének

0

2

7

9

11

Az első három oszlopban azt tüntettük fel, hogy hányan helyeztétek az adott tárgy oktatását az első, második, illetve harmadik helyre.

A negyedik oszlop az első három összege. Az utolsó oszlopba az első háromszorosának, a második kétszeresének és a harmadiknak az összege került. Különböző súlyozásokkal a tárgyak sorrendje alig változik: a matematika és a történelem, illetve a rajz és az ének felcserélődhet.

Eltérően ítélik meg a sorrendet az egyes osztálytípusok, ez a matematika megítélésében a legszembetűnőbb. Ugyanakkor meglehetősen jól szerepelnek a reál beállítotttságú B osztályokban is a humán tárgyak.

A fizika és a kémia hátraszorulásában nagy szerepe lehet a felszereltség hiányának.

Helyezés

A osztályok

B osztályok

C osztályok

1.

Idegen nyelv

Matematika

Történelem

2.

Történelem

Idegen nyelv

Idegen nyelv

3.

Magyar

Történelem

Matematika

4.

Földrajz

Magyar

Magyar

5.

Matematika

Fizika

Biológia

4. Így látjátok iskolátokat a budapesti gimnáziumokkal összehasonlítva:

5. A tavalyi évhez hasonlóan idén is megkérdeztük véleményeteket a Diáktanács munkájáról. Sajnos csak fenntartásokkal lehet összehasonlítani az eredményeket, hiszen a választási lehetőségek némiképp különböztek. A tavaly még szereplő “úgysem csinálnak semmit” választási lehetőség kimaradt, idén viszont szerepelt az “Igen, de nincs időm részt venni benne" és "Nem, mert nem érdekel", amiket tavaly néhányan spontán módon írtatok oda. Összességében a pozitív választ adók száma jelentősen nőtt, 19%-ról 39%-ra. Lehangoló ugyanakkor, hogy a "Nem, mert munkájuk nem érdekel” válasz 39%-ban fordult elő.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Idén is elmondjuk, hogy jövőre szeretettel várja a DT azokat, akik a “részt vennék, de félek, hogy nehéz bekerülni a társaságba" választ adták.

6. Hogyan változott tavaly óta a DT tevékenysége?

 

 

 

 

 

 

A "Nem tudom” válaszok nagy aránya első pillantásra lehangoló, de árnyalja a képet, hogy az iskola diákságának mintegy 20%-a (az elsősök) nem is tudhatott a DT tavalyi tevékenységéről.

7. Az iskolai rendezvények megítélése.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ebben a kérdésben a részvételen kívül a rendezvények értékelését is kértük. Pontozni –2 és +2 között lehetett, s mint az ábrából látszik, mindegyik rendezvény átlagos megítélése jó.

A jótékonysági esten való részvétel elmarad a többi rendezvény mögött, s megítélésén is érezhető, hogy még nem alakult ki végleges formája.

Az Árpád-klubokon van még javítanivaló, a gólyabál megítélése se túl jó – bár ehhez hozzá kell tenni, hogy a "gólyák" több pontot adtak ennek a rendezvénynek, s tulajdonképpen az ő véleményük számít.

8. Továbbtanulási terveitekre is rákérdeztünk. Itt is a vártnak megfelelő eredmény született: a többség közgazdaságtant vagy jogot, illetve mérnöki tudományokat szeretne tanulni. A bölcsész- és természettudományi karok, valamint a tanítóképzők népszerűsége azonban még együtt is alulmúlja a gazdasági felsőoktatásét. (A társadalmi megbecsülés és érvényesülés területén is hasonló arányok uralkodnak.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9. Mivel töltitek napjaitokat?

Átlagosan 9 óra 40 percet töltötök tanórákon, különórákon és órára való készüléssel; 7 óra 21 perc jut alvásra, 1 óra 16 perc sportra, 3 óra 47 perc pedig szórakozásra. Ebből 1 óra 21 perc tv-nézés! 1 óra 58 perc jut az “egyébre”. Tanításon kívül átlagosan napi 25 percet töltötök az Árpádban. Az iskolai szakkörökre sokkal kevesebben jártok, mint egyéb különórákra, de ez az arány a lehetőségeket is tükrözi. A napi 28 perc iskolai sport a testnevelő tanárokat is dicséri.

Az 1 óra 21 perc tévézést viszont nagyon soknak tartom, főleg annak tükrében, hogy micsoda szemeteket adnak műsor címén. Sajnálom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mennyit olvastok naponta, valószínűleg jóval kevesebbet. A napi 35 perc számítógépezés szerintem egész jó arány, feltéve, hogy ez nem valami dilinyó játék fedőneve, hanem valami értelmes foglalatosságot jelöl a monitor előtt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hát ennyit az idei kérdőívről és eredményeiről. Remélem, tetszett (közvetlen a kitöltés után 51 embernek nagyon tetszett, 191-nek tetszett), és úgy gondolom, sok szempontból tanulságos volt.

 

87. (Öreg)diákszemmel: Szilvásy Nóra, Szolcsányi Bálint

A most következő oldalakon a frissen végzett, fiatal nemzedék két tehetséges tagja emlékszik árpádos éveire, fejti ki véleményét egykori iskolájáról. Két korszak (az évtized első és második fele), két erősen eltérő egyéniség, érzelem- és gondolatvilág. Mindkettőjüknek osztályfőnöke voltam, így nyugodt szívvel állítom: véleményükre, gondolataikra érdemes odafigyelni.

Nóra az 1996-ban végzett nyelvtagozatos osztályba járt. Mindig jól tanuló, csendes, de sok mindenre nyitott, amolyan jó értelemben vett “mintadiák” volt, most az ELTE végzős magyar–német szakos bölcsészhallgatója.

Az Árpád Gimnázium a kilencvenes években

Az elmúlt napokban találkoztam ötéves érettségi találkozónk apropójából hosszú idő után újra volt osztálytársaimmal. Az együtt töltött este nagyon kellemes volt, jó volt látni egykori barátaimat, s bár külsőre nem sokat változtunk, úgy éreztem, gondolkodásmódunk sokat komolyodott. Örömmel töltött el, hogy osztályunkból az érettségi után mindenki továbbtanult, hogy a többség befejezte tanulmányait, s jól elhelyezkedett, akik pedig még tanulnak, azoknak is van tervük és elképzelésük jövőjükről. Abban pedig, hogy mindegyikünk megtalálta azt a hivatást és munkát, ami neki örömet szerez, hogy többnyire mindannyian jól beszélünk két idegen nyelven, jelentős szerepet játszott gimnáziumunk. Hálásak vagyunk ezért tanárainknak, akik naprakész tudással láttak el minket, és egykori iskolánknak, ahol az anyagi gondok és a helyszűke ellenére is a négy év programjai, utazásai, kirándulásai lekötötték szabad energiáinkat, és lehetőséget kaptunk sokféle életterület megismerésére.

A mi évfolyamunkon négy osztály indult négy különböző tagozattal: nyelv (német, angol), matematika, biológia, kosárlabda. A gimnázium megkezdése előtti nyáron rendezett gólyatábor jó lehetőséget adott arra, hogy barátokat szerezhessünk nemcsak az osztályunkból, hanem a felsőbb évfolyamokból és az induló többi osztályból is. Évfolyamunk diákjai egyébként még jobban megismerhették egymást, hiszen a gimnáziumban lévő helyszűke miatt a Szőlő utcában töltöttük az első évet. Abban az évben sok programunk volt, hiszen készültünk a gólyabálra, az elsősök szokásos szí nielőadására, és az Árpádban Marosvölgyi tanárnőnek köszönhetően oly különleges esti ballagásra. A tornaórákon és délutánonként gyakoroltuk tanárnőnk vezetésével a buzogánygyakorlatot, amely a ballagóknak még szebbé tette a búcsút az iskolától.

Minden évben jó programok voltak a sportversenyek: a huszonnégy órás kosárlabda, az úszóversenyek, az Árpád-kupa, amikor szurkolhattunk társainknak, vagy próbára tehettük saját teljesí tményünket. Fantasztikus hangulatban zajlottak évente az Árpád-napok, amikor minden osztály meglepő feladatokat igyekezett a lehető leggyorsabban teljesí teni, és különböző vetélkedőkön lehetett részt venni. Az iskola bulizási lehetőségeket is szervezett, hiszen havonta volt az Árpád-klubban kézműves szakkör, filmklub, disco... A diákok í rói vénájukat, kutatói kedvüket is próbára tehették Lévay tanár úr folyóiratának köszönhetően, amely diákújság “Ab ovo” cí mmel indult el, és a feladatokat a kutatásoktól a nyomdai munkálatokig a tanár úr szervezése alatt a diákok végezték.

A nyelvtanulás minden diák számára nagyon fontos, rendkí vül sokat köszönhetünk tehát Nagy Györgyné tanárnőnek, akinek németórái oly emlékezetesek számunkra. Neki köszönhetően minden karácsonykor a németesek műsort adtak a többi osztály diákjainak és tanárainak. A németoktatás az Árpádban í gy nemcsak sok tanulással, de sok örömmel is járt. A diákok lehetőséget kaptak arra is, hogy külföldi csereutazáson vehessenek részt, hiszen az Árpádnak partneriskolái voltak Darmstadtban és Finnországban. Ezek az utazások nagy élményt jelentettek, hiszen más kultúrákat, más országok diákjait ismerhettük meg.

A mi gimnazista éveink alatt jött létre az Árpád Alapí tvány, amely egy nagyszerű kezdeményezés volt a bajba jutott diákok megsegí tésére és az iskola anyagi helyzetének javí tására. Az alapí tvány évente az egykori híres diákok és a mindenkori diákok szereplésével előadói esteket szervezett, amelynek teljes bevételét az alapí tvány kapta meg.

Az Árpádban töltött négy esztendő gyorsan elrepült, épp hogy elmentünk a gólyatáborba, s máris hajnalban keltünk, hogy megtanuljuk a szalagavatóra az osztálytáncot. Az utolsó esztendőt ezek a táncpróbák és a fáklyás, esti ballagás tették széppé és emlékezetessé. Mindezekre a pillanatokra és eseményekre ma is örömmel emlékszünk vissza mindannyian, s örülünk, hogy az Árpád Gimnázium diákjai lehettünk.

2001. november

Szilvásy Nóra

Bálint a 2000-ben végzett "tagozatmentes" osztályom diákja volt. Alapítványi gimnáziumokban tett "látogatásainak" köszönhetően osztálytársainál két évvel idősebben élte meg az árpádos éveket. “Túlkorossága” mellett nagyon kreatív és nagyon kritikus gondolkodásmódja tette személyiségét az átlagdiáktól erősen eltérővé. Remek képességeit most a Külkereskedelmi Főiskolán bizonyítja, ahol Köztársasági Ösztöndíjas, TDK-nyertes hallgató.

Biztosan lesznek, akik megütközéssel fogadják majd egy-egy sorát, esetleg felháborodnak egyes megállapításain, de őszinte meggyőződéssel mondom: így lesz teljes a kép. Ez is az Árpád Gimnázium, és ezek a gondolatok sem kivételesek a 90-es évek diákjai körében.

Nem is lehetnek azok, ha a diákok azt (is) tapasztalják, hogy az angol nyelv nem tanulásában jártas szülők egyhangú felháborodása következtében (a tanórák példátlan színvonaltalansága, a tanár finoman szólva hiányos felkészültsége és a mindebből fakadó teljes eredménytelenség okán) a nyelvtagozatos osztály “spec nyelves” csoportjától eltávolított tanerő néhány év elteltével munkaközösség-vezetői megbízást kap… Bizony, az Árpádnak is sok arca van…

Messzeringó gyerekkorom világa

Az Árpád Gimnázium egy fiatal öregdiákjának visszaemlékezései

árpádos pályafutásomat 1997 szeptemberében kezdtem, ekkor csatlakoztam az akkori 10. c osztályhoz. (Már most jelzem, hogy írásom további részeiben a korábbi – elsőtől negyedikig terjedő – számozást fogom követni, mert a “kilenctől tizenkettőig” rendszert mindig is idegennek éreztem.) De térjünk vissza 1997 szeptemberéhez. Számos meglepetés ért már a legelső napon, hisz 97 előtt már három éve különböző alapítványi iskolák hallgatói létszámát növeltem, melyek mikrokozmosza teljesen eltér az állami/önkormányzati gimnáziumok társadalmi rendjétől. Körülbelül tíz percig tartott, míg rájöttem, hogy az a hangos, fülsértő berregés a folyosón azt jelenti, hogy vége a szünetnek. Arra a kérdésre pedig már nem is tudtam volna magamtól válaszolni, hogy miért pattan fel mindenki, valahányszor bejön egy tanár a terembe. Szerencsére újdonsült osztálytársaim gyorsan közölték a jelenség okát: "Ez a szokás". Számos ilyen és ehhez hasonló élményben volt részem árpádos mivoltom első pár hónapjában, melyekkel nem szeretném untatni az olvasót. Ez alatt az idő alatt igyekeztem elsajátítani az Árpád ismerősen ismeretlen, régi-új kultúráját. Többé-kevésbé sikerrel is jártam.

Megtanultam, hogy az évfolyamomon három osztály van: a "langyos víz" nyelvesek (az "a" osztály), a “kockafejű” matekosok (a bések) és a "roppant tehetséges, de rendkívül lusta" általános tagozatosok (ezek voltunk ugyebár mi, a cések). A nyelvesek ugyanígy megtanulták, hogy a "maguknak való" bésekkel és a "kretén" césekkel kell egy évfolyamra járniuk, a matekosok pedig ráébredtek arra, hogy a nyelvesek "buták", a césekről pedig "jobb nem is beszélni". Ezek a sztereotípiák sohasem voltak túl erősek, épphogy csak annyi erejük volt, hogy segítsék a diákokat a tájékozódásban. Ahogy “felnőttünk”, úgy szorultak mind visszább és visszább, míg végül a “vitákban bevethető utolsó, de tényleg csak végső esetben használandó érvek” csoportját gazdagították.

Az Árpád diákságának nagy része viszonylag korán ráébredt arra a jelentős felfedezésre, hogy az iskola "kibírhatatlan, elviselhetetlen, felesleges". Ráadásul sokan úgy vélték, hogy az Árpád vezetése a legrosszabb a világon, itt tanít a legtöbb alkalmatlan tanár, és mindennek a tetejébe még a menza is botrányos. A kérdésről akkoriban több éjszakát átvitatkoztam vörösmartysokkal, óbudaisokkal, móriczosokkal, de hiába: mindenki kötötte az ebet a karóhoz, hogy igenis, nála minden sokkal rosszabb, és a többiek jobban tennék, ha csendben maradnának, mert aranyéletük van ahhoz képest, hogy ő mennyit szenved a Vörösmartyban / Óbudaiban / Móriczban. Bárhogy érveltek is, szentül meg voltam győződve arról, hogy az Árpád messze a legelviselhetetlenebb.

Egy szó, mint száz: rettenetesnek éreztük. Ilyen körülmények között természetes, hogy az ember megpróbálja kellemesebbé tenni az életét, ki így, ki úgy. Hál' Istennek nálunk viszonylag kevesen próbálták úgy átvészelni a megpróbáltatásokat, hogy visszahúzódtak volna csigaházukba, alig volt valaki, aki úgy döntött volna, hogy "lemerül, és kibekkeli" ezt az időszakot. A legtöbben aktívan részt vettek a diákéletnek nevezett létforma elviselhetőbbé tételében, mind formális, mind informális csatornákon keresztül. A formális csatornát az Árpád Diáktanácsának (DT) nevezett testülete jelentette, mely hatékonyság szempontjából – a moldovai hasonlattal élve – egy kézzel hajtott ventillátorra hasonlított: pont annyi energiát termelt, mely ahhoz volt elegendő, hogy azt az izzadságmennyiséget felszárítsa, mely a forgatása miatt keletkezett. Ennek legfőbb oka tán pont a csatorna formális volta. Amit az iskola biztosít, az már nem is kell a diákoknak. Valószínű, hogy ha a tanulók nagyobb arányban támogatták volna a DT-t, akkor annak tevékenysége nem korlátozódott volna gyéren látogatott bulik megszervezésére. De tény, hogy a DT – formális jellegéből kifolyólag – semmiképpen sem érhetett volna el nagyobb támogatottságot.

A 90-es évek végének Diáktanácsa tehát – mondjuk ki őszintén – egy olyan szervezet (volt?), mely nem tudta ellátni elsődleges feladatát: a diákok érdekeinek védelmét. Megmerevedett, lebénult, egy helyben topogó testületté vált, melynek ülései arról szóltak, hogy a DT-tagok megbeszélték, mikor fogják megbeszélni egy adott programmal kapcsolatos konkrét teendőiket. Ezen megbeszélésekre a legritkább esetben került sor, vagy ha sor is került rájuk, az még rosszabb volt. A Diáktanács kudarcai, súlytalan mivolta nem elsősorban a DT tagjainak hibája. A korszak kultúrája olyan, hogy a diákság legnagyobb része, amint lehet, elmegy az iskolából, és jobb szórakozás után néz. Ez tény. Nem feltétlenül jó, de tény.

A DT sikertelenségének kérdését oldalakon keresztül lehetne tárgyalni, ugyanakkor egy ilyen fejtegetésnek vajmi kevés értelme lenne, ezen írás pedig különösen nem tartja feladatának, hogy elmélyedjen a problémában. Beszéljünk inkább arról, hogy hogyan próbálta meg a 2000-ben érettségizett évfolyam – különös tekintettel a "c" osztályra – informális utakon elviselhetőbbé tenni gimnáziumi életét. Természetesen a “diákcsínyeknek” is nevezett, a lehető legnagyobb objektivitással is jópofának minősíthető ötletek megvalósításával. Osztályunkban volt egy maroknyi ember, akik közül rendszeresen kikerültek az ötletgazdák. A társaság pedig “vevő volt” ezekre a felvetésekre. Minden korszak minden osztályának megvannak a maga csínytevései, mindenki ismer ilyen vagy ehhez hasonló történeteket.

Ami esetleg sajátos, különös lehet osztályunk "orraláborsottörő” tevékenységében, az az, hogy – hangoztatva azon meglátásomat, hogy a "két tábor elméletet", a "mi vagyunk ellenük" személetmódot nem szerencsés ráhúzni egy iskola társadalmára – valamilyen szinten egyfajta kérdezz-felelek játékot játszottunk az iskolavezetéssel, miközben mindvégig tudtuk, hogy a játékból úgymond nem kerülhetünk ki győztesen. Más szemszögből nézve azonban mégis mi profitáltunk: a mi életünket élvezetesebbé tették, színesítették ezek a megmozdulások.

Másként megfogalmazva: hogyha semmi bajunk nem lett volna az iskolával, azzal a móddal, ahogyan azt vezették, vagy ha adott lett volna egy olyan csatorna, melyen keresztül hatékonyan közvetíteni tudtuk volna meglátásainkat egy olyan iskolavezetés felé, mely nyitott azokra, akkor nem biztos, hogy ennyit és így bosszantjuk tanárainkat. Tagadhatatlan, hogy "akcióink" nagy részében volt olyan momentum, mely arra volt hivatott, hogy az igazgatóság figyelmét felhívja egy problémára. Azokat, melyekből hiányzott ez a fajta megfontolás, megtettük volna akkor is, ha a világ legjobb iskolájába járunk. Ezek diák mivoltunkból fakadtak, természetes velejárói voltak a gimnazista létnek.

Ez utóbbi csoportból egy "vállalkozásunk" mindenképp említésre érdemes. Az egyik legemlékezetesebb matematikaóra az volt, melyen a foglalkozáson részt vevők jelentős része úgy igyekezett magáévá tenni a logaritmikus egyenletekben rejlő szépségeket, hogy közben a kellemesen meleg lábvize által nyújtott örömöket is maximálisan igyekezett befogadni. A "lábáztatós matekóra" ötlete nem volt teljes mértékben önkényes választás eredménye. Történt ugyanis, hogy egy korábbi alkalommal tanárunk – Mikusi Imréné, kinek szaktudását kivétel nélkül mindenki elismerte, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy stílusának fenntartások nélküli elfogadásához kellett egyfajta affinitás – tett valamilyen utalást a lábáztatásra. Ha jól emlékszem, ezen az órán a társaság lelkesedésének mértéke nem találkozott a tanárnőnk által elvárt szinttel, és ennek mentorunk hangot is adott, valahogy így: “Én is szívesebben tölteném el a hátralévő időt lábáztatással, de most...”. Az idézet valószínűleg nem pontos, nem is lehetne elvárni, hogy évek múltán szó szerint felidézhető legyen egy ominózus mondat, melynek jelentősége csak egy hét múlva mutatkozott meg, mikor is a társaság pár tagjában felmerült: a lábáztatás és a matematika gyönyörei egyszerre is élvezhetők. Miért ne lehetne vízzel teli vödörbe/lavórba/egyéb alkalmatosságba merített lábbal feladatokat megoldani, mely művelet végrehajtásához elsősorban arra van szükség, hogy az ember felsőteste szabadon mozogjék? Az ötlet elég rendhagyónak bizonyult ahhoz, hogy a társaság nagy része igent mondjon rá, így meg is valósult.

Úgy gondolom, érdeklődésre tarthat számot az is, hogyan próbálta osztályunk felhívni az iskolavezetés figyelmét egy-egy problémára, illetve milyen gondokkal küszködött az ezredvégi Árpád Gimnázium. Az egész diákság számára vissza-visszatérő problémát jelentett egy-egy tanár alkalmatlansága, mely bizonyos esetekben oly szembeszökő volt, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy a tanári karban ne észlelték volna. Mind a mai napig nem tudok napirendre térni afelett, hogy az iskolavezetés rendre a következő érvvel hárította el ezen problémával kapcsolatos meglátásainkat: "Sajnos tanárhiány van, mi is gondolkodtunk azon, hogy más/új/jobb tanárokat kellene alkalmazni, ám senki nem jelentkezik." Ezt az érvet elfogadom, hisz nyilvánvalóan van valóságtartalma. Azt azonban nem tartom elfogadhatónak, hogy egy olyan helyzetben, melyben az Árpád volt (és valószínűleg van ma is), az igazgatóság gyakorlatilag semmilyen különösebb erőfeszítést nem tesz annak érdekében, hogy megpróbáljon javítani a helyzeten. Úgy tudom, előfordult, hogy egy anyanyelvi tanár szívesen jött volna iskolánkba angolt tanítani, csak fel kellett volna hívni. Ám ez sem történt meg. A jó tanárok pedig rendre elhagyják az iskolát.

Nos, ezt a problémát próbáltuk meg napirendre tűzni akkor, mikor egy majdnem mindenki által elfogadhatatlannak tartott tanár óráit gyakorlatilag "bojkottáltuk". Kezdetben csak passzív ellenállásba vonultunk, később "napszemüveg-legyező-walkman partikat” csaptunk, vagy az egész társaság késett 14 percet, ami hivatalosan csak késésnek, de nem igazolatlan órának számított. Változást nem sikerült elérnünk.

Vidámabb volt, mikor az ellen "tüntettünk", hogy az iskola betű szerint értelmezi a házirendet, és nem értelme szerint, mikor a lefektetett szabályokhoz görcsösen ragaszkodva dönt egy-egy kérdésről ahelyett, hogy racionálisan ítélné azt meg. Előfordult, hogy négy 18-20 éves, negyedikes diákot nem engedtek ki az iskolából, mikor két lyukasórájuk volt, annak ellenére, hogy osztályfőnökük (egy liberálisabb, észszerűen gondolkodó, korrekt ember, akivel gyakorlatilag minden problémát meg lehetett beszélni, nevezetesen Lévay Zsolt) erre rábólintott. A négy már jog szerint is teljes cselekvőképességgel bíró diákot beterelték a könyvtárba, mondván a házirendben rögzítve van, hogy az iskolát elhagyni csak osztályfőnöki engedéllyel lehet, ennek hiányában a lyukasórák a könyvtárban töltendők el. A könyvtárban éppen órát tartottak, így innen is kizavarták őket. Mikor a folyosón üldögélő kis csoportosulást egy arra járó tanár meglátta, visszazavarta őket a könyvtárba. Így végül elmondható: három tanár időt és erőfeszítést áldozott arra, hogy a házirend betartassék (mely végül is – mivel az osztályfőnöki engedély megvolt – megszegetett), ugyanakkor senkinek se legyen jobb. Az egyetlen eredmény az lett, hogy a négy diák az iskola folyosóján töltött el két lyukasórát, 90 percet.

Ezt az esetet csak azért írtam le, hogy megmutassam, nem volt alaptalan a diákok felháborodása, mikor az iskolavezetés "a szabály az szabály" mentalitásán megütközött. "Ha ti így, akkor mi is így!", válaszoltuk, és a házirend alapos áttanulmányozása során arra jutottunk, hogy nevezett szabályzatban szó sincs olyasmiről, hogy tilos lenne írógéppel jegyzetelni. Így fordulhatott elő, hogy osztályunkban azon a napon gyakorlatilag egyetlen óra került megtartásra. A már említett Lévay tanár úr volt az egyetlen, akit nem zavart, hogy olyan hangulatban tartson órát, mint amilyen egy irodában uralkodik (uralkodott). A többiek azt mondták, hogy nem tudnak 15-20 írógép zajában tanítani. Erre mi csak azt tudtuk mondani, hogy írógép nélkül mi meg nem tudunk jegyzetelni (arra természetesen mindenki gondosan ügyelt, hogy toll még véletlenül se legyen nála: csak papír és írógép).

Úgy érzem, nem íródhat hiteles beszámoló az 1997 és 2000 közötti Árpád Gimnáziumról anélkül, hogy meg ne említenék néhány kiemelkedő egyéniségű, remek tanárt. Mikusi tanárnőről és Lévay tanár úrról már esett szó, kimaradt azonban legalább két fontos személyiség: a Diáktanácsot összefogó – szerintem kissé idealista – Bánhegyi Lídia tanárnő és az energikus Vámos Katalin tanárnő, aki nyugodt szívvel tekinthető ebben a korszakban az iskola motorjának is.

Bánhegyi tanárnő sok időt és energiát fektetett abba, hogy demokratikus iskolát faragjon az Árpádból, megmozgassa a diákságot. Hogy kísérleteit – ottlétem alatt – nem koronázta siker, annak legfontosabb oka a 20. század végén a diákság kultúráját uraló közöny. Ennek a közönynek voltak külső okai is – a diáktanácsok máshol sem számíthatnak számottevő érdeklődésre diákságuk köréből –, és belsők is természetesen, mint a kevésbé rugalmas iskolavezetés. Bánhegyi tanárnő, dacolva a közönnyel, újabb és újabb kísérleteket tett (tesz) annak letörésére, újabb és újabb programokat szervez(ett), folyamatosan érdeklődött (érdeklődik) a diákság problémái, reformelképzelései iránt. Őszintén hitt (hisz) abban, hogy a DT fontos funkciókat lát el, hogy a csillebérci DT-táborok jobbá teszik gimnáziumunkat. Lelkesedése, energiája már-már példátlan, úgy tűnt (tűnik), soha nem adja fel, mindig a diákság érdekeiért harcol.

Hogy az előző bekezdésben nem az szerepel: "Lelkesedése, energiája példátlan", annak egyetlen oka van: Molnárné Vámos Katalin. Miatta került be a mondatba a "már-már" kifejezés, ám azt hiszem, ezt Bánhegyi tanárnő bánja a legkevésbé. Vámos tanárnő nagy talánya az orvostudománynak: mind ez idáig megfejthetetlennek bizonyult a kérdés: "Hogy szorulhat valakibe ennyi energia, ennyi lelkesedés, ennyi munkakedv?" Különösképp érthetetlen a kérdés, ha egy magyarországi pedagógusról van szó. Pedagógusról, a szó legnemesebb értelmében: Inkább nevelő, mint tanár, de nemcsak nevel ő, hanem tanít is. Nem meglepő, hogy Benjamin Franklin meglátása kapcsán ő jut az eszembe:

Tell me and I'll forget

Teach me and I'll remember

Involve me and I'll learn.

Azaz mondd el, és elfelejtem; tanítsd meg, és emlékezni fogok rá; vonj be engem is, és tanulok. Aligha lenne lehetséges felsorolni, mi mindent tett eddig és tesz mind a mai napig az Árpád Gimnáziumért. Az iskolán belül és azon kívül egyaránt. OKTV- és felvételi előkészítő; irodalmi pályázat és magyar háziverseny Rónyay tanárnővel; a diákok számára interaktív irodalomórák audiovizuális segédszközök (magnó és videó) alkalmazásával, melyek elősegítik az individuum kibontakozását, a kreatív megközelítést és az intenzív brainstormingot egy-egy oeuvre elemzésénél. Majdnem minden órára jellemző a transzperszonális interakciók intenzív volta. Azáltal, hogy a hallgatóság számára megteremti a feedback lehetőségét, meglehetősen kellemes atmoszféra manifesztálódik, hisz egalitárius megközelítésmódja konsziderábilis módon hozzájárul ahhoz, hogy a diák érezze: fontos az ő véleménye is, még ha az esetleg divergál is a tanáréval. Ezen utolsó mondatok olvastakor – már csak magyar szakosként is – biztos kirázza a hideg, de majdcsak megbocsátja nekem. Mindezen tevékenységeken kívül arra is marad ideje és energiája, hogy már elballagott diákok számára irodalmi összejöveteleket szervezzen. És ez a lista korántsem teljes; hány de hány egyéb fontos tevékenység fűződik a nevéhez. Röviden-tömören: úgy vélem, nagy szerencséje az Árpád Gimnáziumnak, hogy van egy Vámos tanárnője, kinek legfontosabb erényét még nem is említettem: borzasztóan szereti azt, amit csinál: az irodalmat, a tanítást, a diákokat. E nélkül nem is képzelhető el, hogy valaki ennyire lelkes legyen.

Szolcsányi Bálint

érettségizett 2000-ben

88. Tanári kar

A 90-es évek nagy változásai nem hagyhatták érintetlenül a gimnázium tanári karát sem. A testület részletesebb bemutatását talán érdemes egy rövid összehasonlító elemzéssel kezdeni: az 1986/87-es és a tíz évvel későbbi, 1996/97-es tanév egyaránt változásokkal teli, igazgatóváltás utáni, ugyanakkor évtizedének sok jellemző vonását magán viselő év volt.

1986/87-ben 636 diákot 50 tanár tanított, továbbá 3 fő volt “tartósan távol” az év során. Az 50 fős tanári karban 22 férfi kolléga volt, ami igen jó arány. A “nagy népvándorlásnak” köszönhetően furcsa képet kapunk, ha az iskolánál eltöltött éveket vizsgáljuk. Az 53 fős, teljes tanári karból:

20 évnél régebb óta ebben az évben senki nem volt a tanári karban. Az egy főre jutó átlag 6 év. Ebben az évben 3 öregdiák-tanárunk volt: Felhősi Istvánné (a maiaknak Marosvölgyi Jánosné), Tallár Tamás testnevelők és dr. Kemény Csaba, aki óraadóként a bevezetés a filozófiába tantárgyat tanította a 4. osztályokban.

1996/97-ben 471 diákra 47 tanár jutott, de már 9, többnyire kisgyermekével távol levő mellett. Az 56, fős teljes karban már csak 15 férfit találunk – arányuk a tíz évvel korábbi 44%-ról 27%-ra esett. Az “árpádos évek” tekintetében tíz év elteltével kifejezetten egészséges arány alakult ki a tanári karon belül. Az 56 fő megoszlása a következő:

Ez az optimális megoszlás nem utolsósorban a tíz évvel korábban átalakulóban lévő tanári kar magjának együtt maradásának köszönhető: 18 tanár már a 1986/87-es tanévben is az Árpádban tanított. Az egy főre jutó átlag közel tíz évre emelkedett: 9,5 év/fő lett. Az öregdiák-tanárok számának örvendetes növekedése az egész évtizedre jellemző: az általunk vizsgált 1996/97-es tanévben heten voltak (voltunk), mint a gonoszok: Balog Tamásné (diákként Botzheim Edit), Koncz Levente, Kovácsné Fekete Andrea, Lévay Zsolt, Marosvölgyi Jánosné, Tallár Tamás és Seprődi Márton. Az évtized folyamán azonban még egy tucat öregdiák tanított az alma mater falai között: Bartha Ilona, Bíró Zsolt, Csikós Éva, Csík Zoltán, Csizmadia Anikó, Gécs Pál, Kismarci (Hidvégi) Nóra, Lengyel Anna, Lengyel Attila, Malatinszky András, Pap (Mészáros) Katalin és Orosz Erzsébet. 19 öregdiák-tanár tíz éven belül. Az első száz év utolsó negyedét vizsgálva pedig: 25 év – 25 öregdiák-tanár. Ezek a számok különösen beszédesek, ha tudjuk, hogy az iskola történetének első 75 éve alatt mindössze 10 tanárunk mondhatta el magáról – egykoron árpádos diák volt.

Ha az egész évtizedet elemezzük, rögtön megállapíthatjuk, hogy ezek az évek az állandóság és a változások érdekes keverékét jelentették a tanári kar vonatkozásában.

Pontosan így van ez az iskolavezetés esetében is. Történtek személyi változások, de alapvetően minden maradt a régiben… Az évtized legelején zajlott le az első igazgatóválasztás. Tulajdonképpen az utolsó is, hiszen először és utoljára fordult elő, hogy a tantestület tagjai választottak igazgatót (talán nem túlzás szokatlannak nevezni – különösen a közalkalmazotti szférában – hogy a beosztottak választják meg a főnöküket). A 3 jelölt közül végül is az akkor már öt éve hivatalban lévő igazgató, dr. Száva Gézáné került ki győztesen, s lett újabb öt évre az Árpád Gimnázium vezetője. Egy évvel később nyugdíjba vonult Lukács Józsefné igazgatóhelyettes, a megüresedett hely betöltésére az igazgatóválasztáson alulmaradt riválisát, Gyimesi Róbertet kérte fel az iskola vezetője. Az 1996-os igazgatói pályázaton dr. Száva Gézáné már nem indult, egyedüli jelöltként az ötéves megbízatást Gyimesi Róbert nyerte el. Dr. Száva Gézáné – mint címzetes igazgató – igazgatóhelyettesként maradt a vezetés tagja, így gyakorlatilag egy helycserét jelentett a vezetőváltás. Az évtized legvégén Stefkó Gizella igazgatóhelyettes nyugdíjba vonult, helyét senki nem foglalta el, a vezetés karcsúsodott – és változatlan maradt… Az évtized-/évszázad-/évezredváltáshoz tehát a Gyimesi Róbert – dr. Száva Gézáné – Mikusi Imréné trojka irányításával érkezett a gimnázium. A vezetés külön "érdekessége", hogy mindhárom tagja matematika–fizika szakos tanár…

A magyar munkaközösség alapjait az évtized első felében egy jól összeszokott, több éve együtt dolgozó csapat alkotta Bertha Irma munkaközösség-vezetővel az élen, Stefkó Gizella igazgatóhelyettessel, Szlávik Tünde szaktanácsadóval, a könyvtárasok kerületi szintű vezetőjével és Buncsák Piroskával. Az új tanárok sorát Feketéné Kovács Anikó nyitotta, majd dr. Krausz Tamásné és Kovács Zoltán távozását követően a csapatnak fiatalos lendületet Tallós Péter adott.

Szalonnasütés és ...

 

csoportkép az 1997-es tanári kirándulásról

A megújulás leglátványosabb mozzanata Molnárné Vámos Katalin "kétgyerekes" távollét utáni visszatérése volt: páratlan energiával, tele új ötletekkel vetette bele magát a munkába, legendássá váló háziversenyt szervezett, majd az évtized végén a munkaközösség-vezetést is átvette. Stefkó tanárnő nyugdíjba vonulása, Tallós tanár úr távozása és Buncsák tanárnő gyermekáldása újabb vérfrissítést tett szükségessé: a legfiatalabb generáció képviselőiként Varga Judit és az új évezredet már első kötetes költőként ünneplő Czifrik Balázs erősítik tovább a magyaros részleget.

A történelem munkaközösség az évtized elején gyökeresen átalakult, néhány év alatt minden tagja kicserélődött: az első körben Kovács Zoltán, Lőrincz László és Jakobszenné Szentmihályi Rózsa munkaközösség-vezető távozott, az évtized elején pedig Lukács Lózsefné igazgatóhelyettes és Földes Zoltánné szaktanácsadó, munkaközösség-vezető vonult nyugdíjba. Végeredményként kialakult az évtized Sarlósné Bánhegyi Lídia, Szendi Emma és Lévay Zsolt alkotta, állandó hármasa.

Az idegennyelv-oktatással szembeni elvárások a rendszerváltás során alaposan megváltoztak. Megszűnt az orosz mint kötelező tantárgy. A túlbuzgóság sok helyütt a fakultatív orosztanítást is lehetetlen helyzetbe hozta – néhány év alatt az Árpád is ide jutott. “Papíron” az orosz ma is választható második idegen nyelv, de míg gyakran “terelik” a diákokat az erősen foghíjas spanyol-, vagy franciacsoportokba, oroszcsoport évek óta nincsen. Pedig az Árpád azon kevés iskolák egyike volt, ahol a rendszerváltás előtt remek tanárok magas szinten és eredményesen tanították a nemkívánatossá vált nyelvet. Az évtized elején még Werenka Ödön szaktanácsadó és Lévay Zsolt néhány csoportja kitartott, más kollégák is szívesen oroszoztak volna tovább, de újabb csoportok indítása híján az orosztanítás elhalt.

Fordított volt a rendszerváltó helyzet a nyugati nyelvek terén: rengeteg diáknak magas óraszámban kellett hirtelen angolt és németet tanítani, de ehhez sokkal több tanár kellett. Az egyetemi képzés a váratlan rohamra nem készülhetett fel (a 80-as évek második felében még értelemszerűen sokszor annyi orosz tanárt képeztek, mint angol és német szakost együttvéve…). A pályaelhagyók száma is itt volt a legnagyobb, az induló nyelviskolák ajánlataival nehezen versenyezhettek a középiskolai bérek… Az Árpádban sem volt könnyű a helyzet: megindult az orosztanárok átképzése (szerencsére nem a 45 utáni, rossz emlékű, “egy leckével a diák előtt járó” módszerekkel…), az évtized folyamán több tucat angol- és némettanár jött-ment a tanári karban.

 

A tanári kar az iskolában 1998-ban és ...

 

a Magas- Tátrában 2001-ben

Voltak elrettentő esetek, de inkább fedje jótékony homály a nevét a súlyosan szenilis néninek, aki arra se emlékezett, melyik osztályba indult órára, illetve a fiatal “kolléganőnek”, aki egy-egy nap munka után hosszú, rejtélyes betegállományokba menekült… De szerencsére voltak, akik állták a sarat.

Az angolosok élén dr. Krausz Tamásné munkaközösség-vezető távozása után a rendszerváltás legnehezebb éveiben dr. Gerőcsné Czinege Mária alkotott maradandót. A további távozókat (Seregdy Andrea, Etédi Márta) pótló kollégák, az évtized kitartó és lelkes tanárai közül sokadszor kell kiemelni Stefkó Gizella nevét, továbbá Gergely Jánosnét, valamint az átképzősből lett legprofibbak példájaként Veszprémi Lillát és Molnárné Vámos Katalint.

A német munkaközösség is komoly vérveszteségeket szenvedett a rendszerváltás éveiben. Távozott Lehel Csabáné munkaközösség-vezető, Liska Endre vezetőtanár és Erdődy Györgyi. De ott volt a német munkaközösség alfája és ómegája, a már az évtized előtt és szerencsére még azon túl is oktató Nagy Györgyné tanárnő. A TANÁR. Talán nincs még egy kolléga, akit ekkora tisztelet övezne minden egyes diák részéről. A “Nagyi”, ahogy ők nevezik – és ez a név is beszédes. Eredményei bámulatosak, szigora, következetessége legendás, és minden diákja tűzbe menne érte. Róla negatívan nyilatkozni diákot sose hallottam. Munkáját látva az az érzés alakult ki bennem, hogy ha megkérdezném, mit csinál majd X csoport a jövő év február 21-i órán, ő bájos akcentusával készségesen és pontosan eligazítana. Az órái mégsem unalmasak, sablonosak, de a “szent cél”, a Nagy Magyar Állami Nyelvvizsga őrült követelményeinek megfelelően célravezetők. Egyenessége, őszinte szókimondása, mások iránti figyelmessége a mindenkori tanári kar számára is példaértékű. Aki nem ismeri Nagy tanárnőt – Krisztát –, annak ez már túlzott dicshimnusznak tűnhet. De akik ismerik, tudják – ez a pár sor csak gyenge vázlata a valóságnak.

Az évtized során egy erős mag alakult ki Nagy tanárnő mellett. Itt találjuk a szakmai munka színvonalában és munkabírásban a leginkább “Nagy tanárnős” Serfőző Anikót, továbbá Csorbáné Tóth Irént, Kőrösmezei Saroltát, valamint a fiatal nemzedék képviselőjeként az öregdiák Hidvégi Nórát.

A franciaoktatás oszlopa az egész évtized folyamán, változó társakkal az egészen sokoldalú Szendi Emma volt, aki történelem- és franciatanítás, valamint doktori disszertációjának készítése mellett az iskolai zenekar meghatározó tagja, sőt volt idő, amikor az iskolát kisegítve még énekórákat is tartott.

A spanyoltanítás terén egy Guinness Rekordok Könyvébe illő eredmény fűződik egy egészen fiatal, pályáját az Árpádban kezdő tanárnő, Bagi Krisztina nevéhez. Az iskola legelső hatosztályos nyelvtagozatára járó diákokból verbuvált csoportja a spanyolt második idegen nyelvként tanulva a következőket produkálta: az érettségi évében a csoport valamennyi tagja felsőfokú nyelvvizsgát tett, és az OKTV első 10 helyezettje közül abban az évben 5 árpádos volt! Nekünk szomorú, de teljesen érthető, hogy pályáját egy spanyol tagozatos gimnáziumban folytatta. Ezúton is sok sikert kívánunk neki!

Az iskola legnépesebb munkaközössége a matematikusoké, aktív tagjainak száma az évtized során nem egy tanévben meghaladta a tucatot. Ahogy a német munkaközösség alfája és ómegája Nagy Györgyné, úgy a matekos gárda Mikusi Imrével kezdődik és végződik. Ez akkor is így van, ha tudjuk, remek kollégák álltak mellette mindig is. Gyimesi tanár úr vezetői ambícióit szomorúan vette tudomásul, mert egy remek szaktanárt “vesztett” ezzel csapata. Igaz, ehhez addigra már hozzászokhatott, hiszen két legendásan profi matematikatanár "tette vele" ugyanezt: dr. Száva Gézáné, valamint felesége, Mikusi Edit hasonló manőverét kellett átélnie a korábbi években. Természetesen ők sem szakadtak el a matematikától – az iskolai példatár összeállításától kezdve versenyekre való felkészítésig még sokat tettek le a szakma asztalára – de a munka dandárja másokra várt. Már a 80-as évek közepén az iskolához került Vajda István tanár úr, aki közel tizenöt évig a matematika tagozat egyik vezéregyénisége volt. A szomszédos Kandó Főiskolára való távozása, ha óraadóként egy picit maradt is, nagyon komoly veszteséget jelentett az iskolának. A 80-as években kialakuló csapat két, elválaszthatatlan párost alkotó tagja a 90-es években is a matekos kört erősíti: Besnyőné Titter Beáta a nem tagozatos részleg munkaközösség-vezetője, és Meszlényiné Róka Ágnes, “másodállásban” az osztályfőnöki munkaközösség-vezetője. Így tehát a munkaközösség felét az új évezred elején is egy összeszokott gárda alkotja. Az évtizedváltás környékén érkezettek között kell megemlítenünk két “többfrontos” tanárt: a földrajz területén is vitézkedő Dériné Lehmann Krisztinát és az informatika munkaközösség vezetőjévé váló Sztojcsevné Fekete Máriát. A matekos kettősök sorát szívünk szerint az Árpád "erdélyi párosával", a Makainé Kováts Judit – Újlaki Rozália duóval folytatnánk. Mindketten GYES-re mentek. Újlaki Rózsika esetében ez óriási dolog volt, éveken át szurkoltunk, hogy sikerüljön. S ha már sikerült, az elsőt követte a második, majd a harmadik gyerek. Villámcsapásként ért mindenkit a hír Rózsika súlyos betegségéről. A századik tanév kezdetét már nem élte meg, három kisgyereket hátrahagyva hunyt el. Emlékét az iskola minden dolgozója és egykori tanítványai egyaránt őrzik.

A fiatalok előtt fontos még szólnunk az egyetemi munkássága mellett óraadóként is rögtön népszerűvé vált, hatalmas biciklitúrákra mindig azonnal kapható dr. Mezei Istvánról. Ami pedig a fiatal utánpótlást illeti, az iskola igyekszik saját bázisára építeni. Remélhetőleg tartósan beépült a csapatba Koncz Levente és Csík Zoltán – bár a fiatal férfiak pályán maradása nem túl biztató arányokat mutat. Sajnos nem maradt nálunk tartósan a “saját nevelésűek” közül Bíró Zsolt és Malatinszky András, és szomorúan kellett tudomásul venni az éveken át lelkesen és nagyszerűen tanító, kulturális és sportprogramokat, táborozásokat szervező-vezető, a tanári pályára született Csizmazia Tamás távozását is.

A fizika munkaközösség is kicserélődött az évtized első felében. A legnagyobb veszteséget a betegsége miatt a katedrától visszavonulni kényszerülő munkaközösség-vezető, Tóth Ibolya, valamint a kiváló csillagász, korábban még latin szakkört is tartó Csaba György kiválása jelentette. Majd távozott Kovács Emil, később bő tíz év után Szűcs Zsuzsanna tanárnő is. Az évtized folyamán az állandóságot az 1979 óta árpádos Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna jelentette, aki a fizikatanítás mellett a számítástechnika-termek állandó karbantartását önkéntes rendszergazdaként is szívügyének tekintette, továbbá az Iskolaszék titkári feladatait is ellátta az egyik tanári delegáltként. Mellette az évtized stabil csapatát két fantasztikus tudású egyéniség adta. Egyikük a munkaközösség vezetője, a magyar fizikai olimpiai csapat felkészítésében is részt vevő, humán szakosokat megszégyenítő műveltségű tanáregyéniség, az Árpád tájfutómozgalmának motorja, túrák és táborok szervezője, a tantestületi értekezletek “Örök Elégedetlenkedők és Kérdezők Táborának” egyik vezéregyénisége – dr. Vankó Péter. Másikuk a nyugdíjas éveihez közeledő “tanárember” minden bölcsességével megáldott, szaktudását évtizedeken át az egyetemi oktatásban kamatoztató, nyugdíjba vonulásáig fiatalos gondolkodású, újításokra mindig fogékony, a tanári karban mindenki által igen nagyra becsült dr. Schuszter Ferenc tanár úr. Fontos még megemlítenünk a tanári kar és a diákok életében egyaránt érdekes színfoltot jelentő öregdiák-tanár Gécs Pál néhány éves munkásságát is. Az évtized legvégén az egyetemi oktatás felé induló, de félállásban maradó dr. Vankó Péter, valamint a nyugdíjas éveit megkezdő dr. Schuszter Ferenc után hátramaradt űrt Nagy Attila és Tajtiné Váradi Emőke igyekezett pótolni. Az évezred legelején aztán Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna is távozott, így a századik évre a fizika munkaközösség újra átalakult.

A rendszerváltás egyik fontos tantárgyi változása volt a "klasszikus technika”-oktatás nyugdíjazása és az informatika nagykorúsítása. A hűtőszekrény működése és a “relé rejtelmei” helyett végre a számítógép-kezelés és a programozás kérdései kerültek előtérbe. Sok iskolában komoly gondot jelentett és jelent ma is a jól képzett informatikatanárok hiánya. Az Árpádban kevés kivételtől eltekintve mindig remek informatikusok foglalkoztak a diákokkal. Az állandóságot Sztojcsevné Fekete Mária munkaközösség-vezető és Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna jelentette, az évtized elején Porjesz András, később Csizmazia Tamás és az óraadóként jeleskedő Varga István, az évtized végétől pedig Nagy Attila tett sokat a színvonalas informatikaoktatásért.

A természettudományi munkaközösség a földrajz, biológia és kémia szakos kollégákat tömöríti. Az évtized elején a régi gárdából még itt találjuk Csortos Csaba tanár urat, aki aztán közel húsz év után vált meg az iskolától, valamint Fridliné dr. Lajos Ildikó tanárnőt, aki külföldön töltött évek után kisgyermeke okán maradt távol az iskolától. A 80-as 90-es évek fordulója körül kialakuló új csapat biológusvezéregyénisége a páratlanul sokoldalú dr. Berend Mihály munkaközösség-vezető lett. Szerzőként ismerhetik a nevét a krimikedvelők és a kártyások egyaránt, de társszerzőként remek biológia-tankönyvet is írt. Az ő nevéhez fűződik egy új tantárgy, a felkészítés a családi életre dr. Czeizel Endre által írt tankönyvének oktatását segítő Útmutató is. A biológia tanítás terén Kovácsné Keszléri Erzsébet, majd Kovács Judit tanárnők nevét kell kiemelnünk.

A földrajz első számú tanára a nagy túrák és barlangászások szervezője, az iskolai növények fáradhatatlan gondozója, a környezetvédelem oszlopos tagja, a Föld Napja állandó szervezője: Sziliné Dienes Irén lett és maradt.

A kémiatanítás a nagy elődök kiválását követően a páratlanul tehetséges, tanítványaival remek eredményeket elérő, fiatal Tóth Judit személyében a lehető legjobb kezekbe került. Mellette fontos megemlítenünk Balog Tamásnét, akit "régi" árpádos osztálytársai még Botzheim Editként ismertek.

A művészeti tárgyak oktatói között sajnos nagy volt a jövés-menés. A kissé nehézkes elnevezésű rajz és műalkotások elemzése tantárgy oktatói közül Égerházi László és Gergely Nóra nevét fontos megemlítenünk. Az ének-zene két remek tanárának, Révfalvi Andreának és az öregdiák Orosz Erzsébetnek a munkásságáról a korábbiakban már szóltunk.

A testnevelés ügye immár 1986-tól állandóan és folyamatosan "árpádos belügy". Ugyanis kizárólag öregdiákok mozgatják a gyerekeket, kezdetben a Marosvölgyi Jánosné – Tallár Tamás duó, majd az osztályok számának fokozatos emelkedésével a Kovácsné Fekete Andreával kiegészült trió. Azóta is, ha munkaerőpótlásra van szükség – Kovácsné Fekete Andrea ikerfiainak születése vagy Marosvölgyi Jánosné betegsége okán – az öregdiák testnevelők – mint Csernus Magdolna – készen állnak a bevetésre.

 

 

89. Tanárszemmel: Mikusi Imre

Gondolatok a MMII – MCMII éves Árpád Gimnázium utolsó

évének matematikatanításáról

Amikor az évkönyv szerkesztője felkért e cikk megírására, az volt az óhaja, hogy magamról írjak.

Magamról? Na, de mit? Írjak arról, hogy szerettem a Puskásék edzéseire járni, amikor azzal szórakoztak, hogy a tizenhatosról tízből ki hányszor találja el a kapufát? Vagy hogy az országos sakkfeladványfejtő-versenyen hányszor voltam a tíz között? Hogy hány másodperccel tartottam az iskolacsúcsot kötélmászásban? Esetleg arról, hogy milyen hajszínű hölgyeket szeretek (különösen)?

Á, kit érdekelne ez?!

Úgy érzem, munkaközösség-vezetőként inkább az iskolai matematikatanításról, eredményeinkről kellene írnom. De ezen merengve rájöttem: ha erről írok, akkor magamról is. Hiszen az utóbbi 30 év iskolai történései annyira összefonódtak az életemmel (feleségem már 33 éve a gimnáziumban tanít, gyermekeink óvodás koruktól rendszeresen voltak árpádos táborokban), hogy az Árpád Gimnázium számomra több mint munkahely. Gondolataim kalandozásainak végpontja az a szenvedélyes akarat, hogy tanulóink emberi értékeinek gyarapítása mellett egyre eredményesebbek legyünk a gimnáziumok rangsorában. Öröm számomra, hogy az iskola közösségéhez tartozhatok, hogy munkámmal hozzájárulhatok az oktató-nevelő munka eredményességéhez.

Az egyetem elvégzése után hat évet egy olyan VIII. kerületi gimnáziumban tanítottam, ahol csak fiú tanulók voltak. A nagy túrákra, a szellemes bemondásokra szívesen emlékszem ma is.

1973-ban csábultam el. Igen, csábítottak a szakmai munkával, a tagozat beindításával, a saját lakáshoz jutással.

Mikusi Imre

A kezdet eléggé lehangoló volt. Kaptam pl. egy 44 fős osztályt sok csinos lánnyal. A lány-fiú arányra már nem emlékszem, de arra igen, hogy félévkor nyolc tanulót meg kellett buktatnom. Az érettségin már szerencsére nem volt semmi probléma. Alig volt KÖMAL-megoldó, a versenyek iránti érdeklődés szerény.

Sok problémát jelentett az általános iskolákkal való kapcsolat. A hozzánk került elsősökkel felmérőt írattunk, a kijavított dolgozatokat elküldtük a gyerekek régi iskolájába. Nagy volt a sértődés a tanárok részéről, kifogásolták a követelményeinket. A kölcsönös óralátogatások, megbeszélések később megszüntették az egymásra mutogatást. Az általános iskolákkal való jó kapcsolatunkat mutatja, hogy a III. kerületi iskolák többször tartották nálunk a matematika munkaközösségi megbeszéléseiket, tanáraik gyakran jöttek el bemutatóóráinkra.

Tizenöt éve a kerületi versenyek zsűrijének elnöke, a feladatsorok egyik összeállítója vagyok.

A hetvenes évek végétől volt lehetőségünk “matematika tagozatos osztályok indítására. Itt magasabb óraszám mellett a hagyományos anyagot taníthattuk. Sikeresek voltak ezek az osztályok, biztos tudással kerültek a felsőfokú intézményekbe tanulóink.

Alberti Gábor volt közülük a legeredményesebb versenyző, mind a négy évben értékes helyezést ért el a versenyeken. Emlékszem, amikor negyedikes korában megtudta az OKTV végeredményét, így fakadt ki: “Na ne! Egy lány lett az első? Ezt nem élem túl!" Azóta három gyermek apja, Pécsett professzor.

Nyelvi tagozatos osztályaink matematikából is erősek voltak, sokan felvételiztek e tárgyból.

1982 óta van gimnáziumunkban speciális matematika tagozat. Ezen osztályok valamennyi tárgyból jó eredményeket érnek el, szinte minden tanulót felvesznek az egyetemre. Érdekes és elgondolkoztató, hogy amióta speciális matematika tagozatunk van, ezen osztályok tanulói sok versenysikert arattak (pedig itt nehezebbek a feladatok), más osztályainkból viszont alig akad kiugró eredményt elérő versenyző.

A tagozat indulása utáni második év máris nagy sikert hozott: Pál Gábor első lett az Arany Dániel-versenyen.

Bár nem a szakmai versenyekkel kapcsolatos, de időrendben ide tartozik, hogy a négy budapesti speciális matematika tagozatos iskola 1983 óta a kispályás fociban is összeméri az erejét, sőt tíz éve már országos bajnokot is avatunk. 1985-ben indultak el a fővárosban a tehetséggondozó szakkörök. A Fővárosi Pedagógiai Intézet felkérésére példatárat készítettem a szakkörvezetők számára. Talán ez a szakkör is hozzájárult, hogy az 1986-ban induló elsős osztályunkból 24 tanulót hívtak be az Arany Dániel-verseny országos döntőjére. Jórészt nekik köszönhetően ezekben az években 8000-9000 KÖMAL pontot szerzett az iskola, sok versenysikert értek el, Kondacs Attila a pekingi diákolimpián 3. lett.

Egy későbbi tagozatos osztály (melynek osztályfőnöke is voltam) sikeres versenyzői Pizág Anett és György András voltak. András kitűnő tanulmányi munkája mellett az úszó háziversenyeken is verhetetlennek bizonyult. Anett a matematika érettségin nagyon unta már magát, ezért a következőt találta ki: az egyik feladatban szereplő sokszög csúcsait nem a szokásos módon, hanem a J ; K ; L ; stb. ábrákkal jelölte. Amikor kézbe vettem a dolgozatot, dühös lettem rá, hogy nem veszi komolyan az érettségit. Később már mosolyogtam a dolgon. Egy ideig. Amíg javítani nem kezdtem a feladatot. Nagyon időigényes volt ugyanis lefordítani a jelöléseket, ellenőrizni a megoldást.

Az őket követő osztály legeredményesebb versenyzői Tóth Gábor Zsolt és Elek Péter voltak. De nem csak versenysikereik, emberségük miatt gondolok rájuk szívesen. 1994 őszén egy fizikaversenyről utaztak haza. Eközben jutott eszükbe, mi lenne, ha az általános iskolásoknak versenyt rendeznének. Az ötletet tett követte, és 2001. november 30-án már a nyolcadik alkalommal került sor az Amfiteátrum Kupa matematikaversenyre. A versenyen iskolánként két 5. és két 6. osztályos tanuló alkot egy csapatot. A szervezés nagy részét a diákok végzik, ők felügyelnek a versenyen, a dolgozatokat is ők értékelik – persze tanári segítséggel. A verseny után sok érdekes program várja a gyerekeket, amelynek szervezésében sok kolléga vesz részt.

1993-ban árpádos kollégákkal megjelentettünk (majd bővítettünk) egy a középiskolai tanulmányokra felkészítő példatárat. A könyvet azóta is nagyon értékesnek, jónak tartom, pedig azóta már 8 év telt el.

Munkámban fontos még a sakkcsapat összefogása. A lányok az elmúlt években többször nyertek az országos csapatbajnokságon, tavaly a fiúknak is sikerült az első hely megszerzése.

Matematikatanításunk jelenlegi helyzetét megnyugtatónak érzem. Az elmúlt években az iskolában nagyon kevesen buktak meg (tavaly pl. 2 fő), felvételizőink nagy százaléka bejut a választott felsőoktatási intézménybe.

Tanulóink aktivitását, hozzáállását is jónak tartom, a tavalyi háziversenyen pl. 360 tanuló vett részt. 15 éve mindenki bontott csoportban tanulja a tárgyat. Úgy látom, diákjaink többsége nem fél a matematikától, bízik tanáraiban, és abban, hogy segítségükkel sikeresen érettségizik, felvételizik.

Vissza a tartalomjegyzékhez