1970-1979

 

ÚJ UTAKON

 58. Új utakon

A korszakváltás az Árpád gimnáziumban már 1967–68-ban megkezdődött. 1967 szeptemberében a szakközépiskola különvált a gimnáziumtól, novemberben az épületből is kiköltözött. 1968. őszén pedig átfogó reformprogramot hirdetett meg az iskola. Ez önmagában is nagy dolog volt, hiszen itt egy sokak által már eltemetett, a megszüntetés határára jutott iskoláról volt szó. De igazán csak akkor érthetjük meg ennek a kezdeményezésnek a jelentőségét, ha tudjuk, hogy évekkel megelőzte az országos oktatáspolitikai reformot. Ezt ugyanis l972-ben hirdették meg, benne tananyagcsökkentéssel, a testnevelés erősítésével, új Rendtartással és nem utolsósorban érettségi reformmal. Ennek az országos kezdeményezésnek ment elébe az Árpád, mutatott követendő példát számos nagy hírű gimnáziumnak. A reformok kidolgozásában Fülöp igazgató és Tiszavölgyi igazgatóhelyettes munkáját kell külön kiemelnünk.

Az Árpád Gimnázium tantestülete távlati tervet dolgozott ki az alábbi alapgondolatok megfogalmazásával:

1. Cél a nevelésközpontú szemlélet kialakítása és erősítése a testületen belül. Törekedni kell a differenciált nevelői munkára, különös tekintettel az egyéni foglalkozásra.

2. Növelni kell a tanítás hatékonyságát, a tanulók gondolkodás- és képességfejlesztését.

3. Javítani kell az oktató-nevelő munka tárgyi feltételeit.

4. Az iskolai tagozatos nyelvoktatásban mennyiségi és szerkezeti változtatásokat kell végrehajtani.

5. Át kell térni a kabinet rendszerű oktatásra a III. és IV. osztályokban.

6. Felül kell vizsgálni az iskolai gyakorlati oktatás helyzetét.

A program megvalósítása összehangolt, átfogó, sokoldalú munkát igényelt a kerületi vezetőktől kezdve az iskola vezetőin át a tanárokig bezárólag mindenkitől. Az első lépéseket már a 60-as évek végén megtették, de a munka oroszlánrésze a 70-es évekre maradt. 1971-ben Fülöp Zoltán nyugdíjba vonult, helyét addigi helyettese, a reformok egyik kidolgozója, Tiszavölgyi István vette át. Személyében páratlanul tehetséges, az újításokra mindig fogékony, keménykezű, de őszintén tisztelt vezető került az iskola élére. 15 éves igazgatósága újabb aranyfejezete gimnáziumunk történetének.

A reformok megvalósításához az épület kisebb átépítésére, átalakítására volt szükség. A gimnázium tartósan az épület kisebb részét birtokolta, pozitív változtatásokra e téren nem lehetett számítani. Így abból kellett főzni, ami van.

A fizika és ...

 

kémia szaktantermek

A szakmai reformgondolatok megvalósításához azonban több tanteremre volt szükség. Ezért kisebb-nagyobb kőművesmunkákkal, termek, szobák átalakításával néhány év alatt az oktatásra használt helyiségek számát 22-re emelték. Ez a 12 osztályos iskola számára már megfelelő kereteket biztosított a tervezett korszerű, kabinet rendszerű, csoportos foglalkozások megtartására. A 70-es évek közepén már valamennyi idegen nyelvi és a legtöbb matematikaóra bontott csoportokban zajlott.

Szintén jelentős átalakításokon ment keresztül a tornaterem: felújítása mellett kis edzőteremmel, két öltözővel és két mosdóval egészült ki 1976-ra.

Erre az évre már 4 nyelvi laboratóriummal rendelkezett az iskola – a tagozatos nyelvoktatás biztos tárgyi feltételeként.

A természettudományos tantárgyak magas szintű oktatásához 1972-ben kémia-, 1974-ben fizika-előadótermet alakítottak ki és szereltek fel. 1977-re elkészült az új biológia-előadó, valamint egy újabb fizika terem.

A humán tárgyak oktatását segítették az 1976-ra kialakított magyar- és történelem-szaktantermek.

A tanórákon kívüli munkát és művelődést szolgálta az 1976-ban átadott KISZ-klubterem, valamint az egy évvel később elészült, korszerű iskolai könyvtár.

Az átalakítások, felújítások, fejlesztések önerőből még csak el sem indulhattak volna. A legfőbb támogató természetesen a III. kerületi Tanács volt. Külön kiemelendő azonban néhány kerületi üzem önzetlen segítsége: az Óbuda Termelőszövetkezet és a BRG anyagi támogatása, dolgozóinak társadalmi munkája nélkül több elképzelés is csak álom maradt volna.

Az épület korszerűsítése, a tárgyi feltételek javítása lehetővé tette a szakmai munka következetes megújítását. A munka az alapoknál kezdődött – az óravezetés korszerűsítése, az egységes követelményrendszerek kidolgozása, a differenciált foglalkozás, a programozott oktatás, a különféle tanulókísérletek – mind egy modern, céltudatos oktató-nevelő munkán alapuló, sikeres gimnázium felépítésének alapkérdései.

A korszerűen tervezett-vezetett munka már néhány év elteltével nevet, rangot adott az Árpádnak – története során nem először. A 70-es évek elejétől az Országos Pedagógiai Intézet (OPI) közreműködésével több külföldi tanügyi csoport látogatta meg az iskolát a nyelvoktatás kérdéseivel kapcsolatban. Norvég, angol és keletnémet küldöttségeket fogadott az iskola.

1975-től Stefkó Gizella vezetésével angolból, Kelemen Endréné irányításával történelemből kezdődtek pedagógiai kísérletek az OPI, illetve a Magyar Tudományos Akadémia felügyelete mellett.

1976-tól bemutatóórák és hospitálási gyakorlatok folytak az ELTE tanárjelöltjei számára angol, német, orosz, matematika, fizika és biológia tantárgyakból.

Az idegen nyelvekből vezetőtanáraink irányításával gyakorló tanítás zajlott, rendszeres módszertani bemutatóórák voltak.

Az oktatást minden tantárgy esetében a tudatos tervezés, az adott kor technikai lehetőségeinek maximális kihasználása jellemezte.

A humán tárgyakból, magyarból és történelemből Vágó Mária szakfelügyelő, Kelemen Endréné tankönyvszerkesztő és Maár Tihamérné tanárnő vezetésével zajlott a tárgyi-szakmai megújulás. Maár tanárnő korszerű, audiovizuális felszerelésekkel is ellátott történelemkabinetet tervezett, Kelemen tanárnő pedig egyetemi és akadémiai kutatások, kísérletek résztvevőjeként új oktatási programot dolgozott ki.

A természettudományos tárgyak – fizika, kémia, biológia – tanításának korszerűsítése még szorosabban összekapcsolódott a szaktantermek kiépítésével. Már a tárgyi feltételek megteremtésének tervezésekor megvizsgálták, hogy a tanulmányok során mely anyagrészeknél alapvető fontosságú a kísérletekkel történő feldolgozás, továbbá mely mérőgyakorlatok illeszthetők be a középiskolai tananyagba. Mindezek figyelembevételével alakították ki Kozma Péter szakfelügyelő tanár tervei alapján a fizikaszaktermet: 6 munkaasztallal, 12x3 fős munkacsoportok számára. A szükséges eszközök nagy részét megvették, kisebb részét azonban házilag készítették. A végeredmény lenyűgöző volt: elektromos és mechanikus mérésekhez, kísérletekhez gazdagon felszerelt, korszerű kabinet várta a tanulókat.

A tanítási órákon túl ez a fizika szakköri élet felpezsdülését is meghozta. Erre annál is inkább szükség volt, mivel a tananyagcsökkentés a fizikát is érintette – egy sor kérdés megtárgyalása a szakköri órákra maradt. A szakkör tagjai a legváltozatosabb mérések, kísérletek elvégzése mellett kiselőadásokat tartottak, feladatmegoldó versenyeken vettek részt, bekapcsolódtak az Eötvös Loránd (Fizika) Társulat Ifjúsági Köre által szervezett Ifjú Fizikusok Táborának munkájába. A nagyobb kézügyességgel rendelkező tagokból 1973-ban fizikai eszközkészítő és -javító csoport alakult.

Az új biológia-szaktantermet az 1976/77. tanévben alakították ki Száraz Péter tanár úr vezetésével. Elsőként maga a felújított terem készült el, majd berendezték az új bútorokkal: előadóasztallal, munkaasztalokkal, korszerű polcrendszerrel. Ezt követte a terem és a szertár felszerelése modern szemléltető- és kísérleti eszközökkel, valamint audiovizuális berendezésekkel. A biológiaterem felszereléséhez természetesen hozzátartoztak a halak, teknősök, kecskebékák, aranyhörcsögök, egerek, tücskök és csótányok. Utóbbiak esetében tenyésztett példányokról, és nem a napjainkban sajnos hétköznapivá vált, szabadon kószáló egyedekről van szó... A biológusok figyelme a szaktanterem falain túlra is kiterjedt: a második emeleten nagy, fűthető, üvegfalú röpdét alakítottak ki egy tucat korallcsőrű zebrapinty számára.

A kémiaoktatás megreformálásában országos hírű szaktekintélyekkel rendelkeztünk már az 50-es, 60-as években: dr. Perczel Sándor és dr. Vanyek Béla tanár urak a 70-es évek tantárgyreformjaiban is aktívan részt vettek. A megfelelő tárgyi feltételek kialakítására 1973-ban került sor. Ekkor a kémia-előadót teljesen átépítették. Az ősrégi, elavult berendezést új, korszerű, tanulói kísérletezésre alkalmas, gázkivezetéssel, folyó vizes mosogatóval ellátott munkapadok váltották fel. A rá következő két évben került sor a nagyarányú szertárfejlesztésre.

A fejlesztés a készségtárgyakat sem kerülte el. A tornaterem átépítéséről már korábban szóltunk – ez volt a hagyományosan erős árpádos sportélet újjáélesztésének alapja. Fiatal, ambiciózus testnevelők vezetésével a sikerek is hamar jöttek (ekkor kezdte pályáját az alma materben az egykori Hagyits Kati – ekkor már Felhősi Istvánné –, valamint Hajdu Gyula tanár úr).

A gyakorlati foglalkozások is megújultak. Ennek alapjaként az iskola élen járt a korábbi 5+1-es rendszer lebontásában. A szakmai gyakorlatokat a gimnáziumi oktatáshoz jobban illeszkedő gyakorlati foglalkozások váltották fel. A tanulók harmadik osztályban választhattak nyelvtanulás és gyakorlati oktatás között. Az utóbbit választók az Autóközlekedési Tanintézettel kötött szerződés alapján autószerelést tanulhattak, továbbá jogosítványt szerezhettek. A lányok gép- és gyorsírást választhattak. Az órarend szerinti gyakorlati foglalkozások pedig jó lehetőséget nyújtottak karbantartási munkák elvégzésére.

A szakmai fejlesztések bemutatásában a sor végére hagytuk – az eddigi eredmények megkoronázásaként – a tagozatok kialakítását, azok sikereit. Mint láthattuk, valamennyi tantárgy oktatása, technikai háttere megújult, korszerűsödött. Ez kiemelten vonatkozik a két tagozat munkájára: 1970-től nyelvtagozatos csoportok, 1975-től matematika tagozatos osztályok indultak az Árpád Gimnáziumban. Hamar bebizonyosodott: minden szakmai és technikai fejlesztés mellett a legnagyobb sikert a tagozatok megszervezése hozta.

Idegen nyelvből ez “szakosított tantervű osztályok” beindítását jelentette. 1970 szeptemberében 3 új osztályban 3 csoport kezdte meg a munkát, ekkor orosz és angol nyelven, ez a sor egészült ki a későbbiekben a némettel. 1972-re mindhárom idegen nyelv tanítását külön nyelvi labor segítette.

A német nyelv és ...

 

a történelem szaktanterme

Ezek felszereltsége akkoriban irigylésre méltó volt: rádió, tv, lemezjátszó, magnetofon, vetítőgép, epidiaszkóp, írásvetítő, tanári vezérlőasztal fejhallgatókkal, mikrofonokkal.

A nyelvtagozat hamar hírnevet szerzett magának, nem utolsósorban nagy felkészültségű, lelkes tanárainak köszönhetően. Az angol szakon dr. Világi Gyuláné és Stefkó Gizella, a német szakon Langó Jánosné, míg az orosz tagozaton Cseke Istvánné és Váradi Marianna neve külön említést érdemel. Az Árpád Gimnázium idegen nyelvi módszertani bemutatók, egyetemi gyakorlótanítások, különféle tudományos kísérletek színhelyévé vált. Végül a jól végzett munka legegyértelműbb sikereként a tagozatos diákok 1976-ban az érettségijükkel egy időben nyelvvizsgát is tettek! Nagy dolog, mondhatják a maiak. És valóban, ez nem nagy dolog volt a 70-es években – egyenesen óriási!

A nyelvtagozat sikere nem utolsósorban a tanórákon kívüli lelkes és magas szintű munka eredménye volt. Mindhárom nyelven komoly szakköri élet zajlott. Az oroszosok heti 3 órában nyelvvizsgára készültek, minden évben versenyt rendeztek az "Iskola legjobb oroszosa" címért. A szakkör munkája, ha lehetett, aktuális témákat, évfordulókat dolgozott fel, így az 1974/75-ös tanévben a felszabadulás 30. évfordulóját, 1976/77-ben pedig a gimnázium fennállásának 75. évfordulóját. Az orosz tagozatosok természetesen bekapcsolódtak az 1975/76-os tanévben útjára indított "Ki tud többet a Szovjetunióról?" országos vetélkedőbe is. Az iskola felvette a kapcsolatot a Szovjet Kultúra és Tudomány Házával, így a szakkörösök csoportosan látogathatták a kiállításokat, filmvetítéseket, előadásokat.

Az angol tagozatosok tanórán kívüli munkájának a középpontjában az 1975/76-os tanévben elindított TIT-nyelvvizsga-előkészítő tanfolyam állt. A kezdeményezés egyértelmű sikert aratott, már az első tanévben több tanuló középfokú nyelvvizsgát tett.

A német tagozaton első lépésként a szakköri órák német nyelvűségét valósították meg az NDK Kultúrcentrum német nyelvű filmjeinek és előadásainak felhasználásával.

A tagozatosok minden lehetőséget kihasználtak, hogy más középiskolák diákjaival is összemérhessék tudásukat. Országos pályázatokon, versenyeken indultak – és értek el rendre kiemelkedő eredményeket. Így 1975 januárjában a Könyvtudományi és Módszertani Központ felhívására országos pályázaton vettünk részt – lakóhelyünk, Óbuda település- és fejlődéstörténetének feldolgozásával. A szakkör csapata 2. lett, Halbauer Judit nyelvjáráskutató munkájával pedig egyéni 2. díjat nyert. Az I. László Gimnázium által a budapesti gimnáziumok számára rendezett német nyelvű műfordítási és versmondási versenyen 4 arany-, 1 ezüst- és 1 bronzérmet nyertünk. 1976 nyarán pedig Jancsó Judit végzős diákunk egy versenymunkáját – mely sportlétesítményeink fejlődését mutatta be a felszabadulás után – közölte a Neue Zeitung. Az 1974/75-ös tanévet követő nyári szünidő alatt 50 tanuló tett 2 hetes tanulmányutat az NDK-ban, ahol 4500 km-t tettek meg autóbusszal – az út a négy évfolyam tankönyvi anyagára épült. A nagy utazásról készített beszámolót az Óbuda újság mellett a Neue Zeitung is közölte.

A matematika tagozat kiépítése hosszabb időt vett igénybe. Már csak azért is, mert az 1972-es oktatási reform a matematikaoktatás korszerűsítésének egyik útját a tananyag csökkentésében látta. Így kívánták csökkenteni a tanulók túlterheltségét. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy a tananyagcsökkentést csak “ideiglenes jellegűnek” tekintették, a végleges megoldást az új tankönyvektől, valamint a 80-as években beinduló újabb reformtól várták. (Ami – többek között – a “speciális matematika tagozat” 1982-es beindításával meg is valósult!)

Az Árpád azonban saját reformprogramja szerint haladt előre, és ebben a matematikaoktatásnak kiemelt szerepe volt. A korszerűsítés nálunk inkább a differenciált foglalkozások erősítését, a heti 2 órás gyakorlatok, felvételi előkészítők bevezetését, valamint egy sor módszertani újítást jelentett. A szisztematikus fejlesztés eredményeként 1975 szeptemberében az Árpád Gimnáziumban beindult az első matematika tagozatos osztály. A tanulók heti 10 órában foglalkoztak a tantárggyal. A tagozatos oktatást Mikusi Imre és dr. Száva Gézáné szervezte és vezette. Ezzel párhuzamosan a III. kerületi általános iskolák nyolcadik osztályos tanulói számára szakkör is indult az iskolában, amely a matematika tagozatos utánpótlás legfontosabb bázisává vált az évek során. A matematika tagozat sikere már az első években nyilvánvaló volt, így rövidesen újabb nagy előrelépés következhetett, a speciális matematika tagozat beindításával.

A matematikaoktatás fejlesztése azonban nem csak a tagozatos osztályok működtetésére korlátozódott. Az Árpád egyik legnagyobb erényévé vált a komoly matematikaoktatás egész iskolára való kiterjesztése. Az iskola vezetői felismerték, hogy minden tanulónak komoly matematikai alapokra van szüksége, bármilyen irányba is tanuljon tovább. Az első számítógépek megjelenése, az informatika lassú, de biztos térhódítása is ezt a nézetet igazolta.

A legtöbb tanulót a nyolcfordulós, két zárthelyi dolgozattal dúsított háziverseny mozgatta meg. Az aktuális feladatsorok a "MA(TE+TIKA)" táblán kerültek kitűzésre – évfolyamonként bontva, a tagozatosoknak külön. A megszerezhető pontszámok összege minden kategóriánál azonos volt, így egész iskolára kiterjedő, nagy, közös verseny alakulhatott ki.

Természetesen matematika szakkörök is működtek, korcsoportok és tantervi jelleg szerint bontva. A szakköri munka középpontjában – különösen a tagozatosok esetében – a KÖMAL feladatmegoldó versenyébe való eredményes bekapcsolódás segítése állt. Évről évre mind népesebb lett a Középiskolai Matematikai Lapok feladatmegoldóinak tábora. A szisztematikus, kitartó munka az Országos Tanulmányi Versenyen és az Arany Dániel Matematikai Versenyen való eredményes szereplésünket is megalapozta. Igaz, a 70-es években kiugró eredményeket ezeken a versenyeken még nem tudtunk elérni.

Fontosnak és szükségesnek érezte a munkaközösség a tantárgy iránti minél szélesebb körű érdeklődés felkeltését, a tudomány népszerűsítését, az egyéb szakterületekkel való kapcsolódási pontok bemutatását. Így rendszeresek voltak a matematikai tárgyú TIT-előadások, az iskolanapokon gyakorlati problémák matematikai megoldását mutatták be, a nagyszabású természettudományos vetélkedő bővelkedett matematikai kérdésekben is. Az iskola beszerzett egy demonstrációs sakktáblát is, amit az épület legforgalmasabb folyosójának falára rögzítettek. A táblán osztályok közötti mérkőzések zajlottak – a tanuló ifjúság élénk és zajos szurkolása mellett. Ezen túl matematikai problémákat is felvető sakkfeladványok, állások és rejtvények bemutatására is használták a hamar népszerűvé vált új szerzeményt. Ekkor tán még Mikusi tanár úr sem gondolta, hogy a jópofa, amatőr sakkélet rövidesen igen komolyra fordul, és az Árpád országos hírű sakkcsapatával Diákolimpiákat nyer, versenyzői pedig később országos bajnokok, felnőtt olimpikonok – hírességek lesznek!

59. A megújuló KISZ - a korszerű diákmozgalom alapjai

Az iskola 1968-as újjászületése nem hagyta, nem is hagyhatta érintetlenül az iskolai KISZ-szervezetet sem. A gimnázium megújulása magával hozta az ifjúsági szervezet megújításának igényét is. A változások nyitányaként az Árpád Gimnázium KISZ-szervezete 1969-ben felvette Pálffy György nevét. Az első névadóhoz, Várkonyi Györgyhöz hasonlóan Pálffy György is az Árpád Gimnázium növendéke volt – 1927-ben érettségizett (eredeti családneve: Österreicher). A katonatiszti pályát választotta, a budapesti Ludovikán végzett. 1940-ben tiszti rangjáról lemondott, majd 1942-ben belépett a Kommunista Pártba. 1944-ben az illegális KMP katonai bizottságának vezetője, két évvel később az immár legális párt Katonai Bizottságának titkára lett. 1948-tól altábornagy, a hadsereg főfelügyelője, valamint az akkor már egyeduralkodó Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének is a tagja. A személyi kultusz őrülete őt is utolérte: koholt vádak alapján 1949-ben halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták. A Kádár-korszak 1960-as évek végén kibontakozó puha diktatúrájának önarcképéhez ekkor már sokkal jobban illett a Rákosi-éra meghurcolt áldozata, mint Várkonyi György, az egyre kényelmetlenebb témájú "ellenforradalom" mártírja...

A névváltoztatást 1973-ban tartalmi és szervezeti változások követték. Hosszas viták, vezetőképző táborok éjszakába nyúló beszélgetései, közös gondolkozásai végre konkrét formát kezdtek ölteni. Az újításokban most is – ahogy az iskola általános reformjakor – az országos kezdeményezések előtt jártunk. Ez esetben az “1974-es áprilisi határozatokat” megelőzve tértünk át a vertikális, azaz a vegyes életkorú, osztályoktól független szervezeti formára. Hat alapszervezet jött létre, érdeklődési körök szerint: újság, filozófia, irodalmi színpad, rádió, klub, kultúr-alapszervezet.

Az osztályszintű munka ettől elkülönülve, az 1974-ben kidolgozott működési rend szerint tevékenykedő Osztály Diák Bizottságok (ODB) irányítása alatt állt. Az iskolai Rendtartást idézve: “A vegyes életkorú KISZ-alapszervezetek mellett az osztályszintű operatív önkormányzati feladatokat az ODB látja el.” Az ODB feladata igen sokrétű volt: az osztályközösségek alakításától elkezdve, az önálló munka szervezésén, a tanulmányi munka, sport, kirándulások, az osztály szabadidős programjainak kialakításán át egészen az osztálynak az igazgatóság, valamint a tanári konferenciák előtti képviseletéig, sőt a magatartás és szorgalom jegyek javaslásáig sok mindenre kiterjedt. Az ODB 5 tagból – titkár, gazdasági, tanulmányi, kulturális és sportfelelősből – állt, akiket az osztály választott minden évben. Az ODB-k létrehozásával sikerült egyértelműen elválasztani egymástól az iskolai szintű alapszervezeti, valamint az osztályszintű helyi munkát, kezdeményezéseket.

A 12 osztály ODB-jének munkáját, valamint a különböző alapszervezetek munkáját az iskolai KISZ-bizottság fogta össze. A 7 tagú csúcsszervezetet a titkár, az agitpropos, a szervező, az ODB-felelős, a politikai képzés felelőse, a gazdasági felelős és a sportfelelős alkotta.

A legmagasabb iskolai fórum a kétévente összehívott Diákparlament lett, ahol iskolai szintű kérdések, valamint egyes osztályok gondjai egyaránt napirendre kerültek.

Az iskolai KISZ-bizottság ajánlása alapján kidolgozták a tagfelvétel pontos követelményeit is. A jelentkezőknek három feltételt kellett teljesíteniük:

  1. A Kilián-kör elvégzése – azaz nyolc előadáson és vitáikon való aktív részvétel.

  2. Edzett Ifjúságért mozgalomban való részvétel.

  3. Valamilyen tanításon kívüli, rendszeres iskolai programban való részvétel (kórustól az Ifjú Gárdán át a kosárlabdázásig bármi lehetett).

A vezetőség a tagsággal szembeni követelményeket is meghatározta:

1. Legjobb tudása és képessége szerint helytálljon a munkában, a tanulásban és a haza védelmében.

2. Ismerje meg a párt eszméit és politikáját.

3. Kiálljon érte minden körülmények között.

4. Részt vegyen annak megvalósításában.

Az iskolai KISZ-szervezet egyre szélesebb körben tartotta kézben a diákéletet. Szervezőmunkájának egyik központi eleme a rendszeres építőtáborok megszervezése és lebonyolítása volt. Különösen nagy jelentőségűek voltak az őszi építőtáborok, ahol a mezőgazdasági munka segítése mellett az új első osztályok közösségeinek kialakítása, iskolai életbe való illesztése zajlott. Az építőtábori életről egy későbbi fejezetben részletesen is beszámolunk.

Az Árpád Gimnázium KISZ-szervezete az iskola falain kívül is szép sikereket ért el. Az 1975/76-os tanévben az Óbudai Ifjúsági Napok keretében vállalta az irodalmi színpadok találkozójának szervezését – amiből budapesti szintű akció lett. Ugyanebben az évben a budai területi Ifjú Gárda Versenyen a KISZ-szervezet gárdistái az élen végeztek, ahogy a kerületi akadályversenyen, valamint a "Ki tud többet a Szovjetunióról?" verseny kerületi fordulóinak nagy többségén is.

Mindezek mellett szinte természetes, hogy az iskolai diákélet egészét is sikeresen fogta át és irányította a KISZ. Klub, Önképzőkör, Irodalmi Színpad, Kórus és Sportkör – mind egy-egy sikertörténet.

Mai szemmel nézve nem lehet nem észrevennünk: ha a politikai máztól megszabadítjuk (mint ahogy a mozgalmi, pártos elemek döntő többsége csak kötelező külsőség, frázis és szófordulat maradt), a mai demokratikus diákmozgalmat találjuk a helyén. Hiszen mindkettő felpezsdíti, felkarolja az iskolai kulturális és diákéletet, mindkettő teret enged az osztályszintű kezdeményezéseknek, mindkettő bepillantást és beleszólást enged iskolai szintű kérdésekbe. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás éveiben a diákmozgalom alkalmazkodott a leggyorsabban a változásokhoz. Átalakulása, külső-belső megújulása zökkenőmentesen, az elsők között ment végbe.

Pálffy György

60. Diákélet

Az 1968-ban induló reformok, valamint a KISZ megújulásának hatására az iskolai diákélet kezdte visszanyerni régi fényét és életerejét. A KISZ szervezetileg összefogta a különböző szakterületek munkáját. Ezek belső élete azután már “mozgalom mentes” volt, mindenhol magas szintű, igényes szakmai munka folyt. Öt különböző területen lehetett dolgozni, ezek alkottak egy-egy nagyobb egységet: a Klub, az Önképzőkör, az Irodalmi Színpad, a Kórus és a Sportkör.

Klub

Az iskolai Klub a 60-as évek végén, a 70-es évek elején még csak rendszertelenül, határozott program és koncepció nélkül, alkalomszerűen működött. A legnagyobb gondot a megfelelő klubhelyiség hiánya jelentette. Két átmeneti félmegoldást követően a fordulat az 1975/76-os tanévben következett be. Szluha Vilmos klubvezető tanár irányításával, a KISZ-szervezet társadalmi munkájával és az iskolavezetés anyagi segítségével méltó körülmények között működő klubhelyiség jött létre. A tartalmi, működési megújulás sem maradt el, a munka szakcsoportokban indult meg.

Az Ifjú Zenebarátok Köre (az Ifjú Zenebarátok Szervezetének iskolai csoportjaként) rendszeres zenei programokat szervezett, több mint 100 diáknak lett opera-, vagy hangversenybérlete. Sorozatot indított a “hónap zeneszerzője” címmel, neves komponisták életének, műveinek megismertetésére. Rendszeresen működött a “Zenede” – a tanítás előtti félórás program vetélkedőkkel, rejtvényműsorokkal, megemlékezésekkel.

A Színházbarátok Köre évente kb. 1500 színházjegyet értékesített. Az előadás-látogatások szervezésén túl az azt megelőző ismertetéseket, majd az azt követő megbeszéléseket, vitákat is lebonyolította.

Több természettudományos előadássorozat szervezése is a Klub nevéhez fűződött. Ezek a TIT segítő támogatásával jöttek létre biológiából, kémiából. Nagy sikere volt a többrészes “Tájak, városok, emberek” című előadás-sorozatoknak is.

A KISZ-klub

 

Szádvári Gabriella az iskolai szavalóversenyen

A Klub fejlődésével a diákok kezdeményezőkészsége is nőtt.

Saját előadás-sorozatokat szerveztek, így például szakkörökkel együttműködve a középkori német és orosz művészetekről tartottak előadásokat, valamint a 20. századi építészetről és művészetekről.

A Klub színvonalas munkájának egyik legékesebb bizonyítéka a neves vendégek listája, akik élménybeszámolókkal, önálló műsorokkal szerepeltek:

– az első évben (1975/76): Bánffy György és Sinkovits Imre színművészek, Fischer Iván karmester, Horváth Eszter és Begányi Ferenc operaénekesek

– 1978. október 20-án Papp László 3-szoros olimpiai bajnok ökölvívó

– 1979. február 15-én Koncz Zsuzsa a szalagavató keretében

– 1979. március 23-án Fodor András költő és Béres Ilona színművésznő

– 1979. november 12-én Seregély Katalin és Kovács Pál operaénekesek

– 1979. december 20-án Albert Flórián aranylabdás labdarúgó

Önképzőkör

Az iskolai Önképzőkör a diákélet egy speciális szeletét fedte le – a magasabb kultúra, a szépirodalom, a komolyzene, a népzene, a művészetek, a néptánc iránt érdeklődőknek kínált változatos programokat. Dr. Radics Jenőné páratlan energiával és odaadással szervezte és vezette a csoportot – és nem utolsósorban sikeresen is! A hivatalos taglétszám sosem volt magas (20 körüli), de az egyes rendezvények gyakran 100-120 tanulót is vonzottak.

Az Önképzőkör munkájának külön szépsége az öregdiákok állandó és aktív szereplése volt. Már az alakuláshoz a legnagyobb segítséget egy volt árpádos diák, Sajóhelyi Gábor (akkor az ELTE népművelés–magyar szakos hallgatója) nyújtotta. Az 1973/74-es tanévben indított néptánc csoportot is volt tanítvány vezette – ifj. Csoóri Sándor. Az 1974/75-ös tanévben kétszer is vendégünk volt Bulla Károly író – aki tíz évvel korábban még Bulla Karcsi, az irodalmi szakkör oszlopos tagja volt. A vendégek között a régi diákok mellett régi tanáraink is feltűntek, olyanok, mint Sárközy Elemér festőművész vagy Eörsi István író.

A lebonyolított programok páratlanul színesek és színvonalasak voltak, de nem csak a meghívott, neves vendégeknek köszönhetően. A diákok egy sor magas színvonalú előadást, vitát szerveztek: terítékre került a Mátyás korabeli reneszánsztól elkezdve Kafka művészetén át Sánta Ferenc novelláival bezárólag számtalan téma. Elemezték az iskola tanulóinak rajzait, verseit, novelláit.

A legnagyobb sikere talán az író-olvasó találkozóknak volt. A már említett Bulla Károly mellett baráti, jó viszony alakult ki a "Karcsi" révén tíz évvel korábban megismert Fodor András költővel. Járt nálunk Weöres Sándor és költőnő felesége, Károlyi Amy, Eörsi István, Csoóri Sándor, Sántha Ferenc – hogy csak a legnevesebbeket említsük.

Az írók mellett felejthetetlen előadásokat tartottak színművészek is. A legnagyobb sikert – és utólag a legmegrázóbb élményt – a tragikus halála előtt egy évvel, 1975-ben a végzősök búcsúztatására szervezett ünnepélyen, a Kaláka együttes műsorában fellépő Latinovits Zoltán aratta.

Az Önképzőkör rendszeresen színház-, mozi-, kiállítás- és hangverseny-látogatásokat szervezett. Ez a tevékenysége is jól illeszkedett a Klub munkájához: míg ott a “nagy színházak nagy darabjai” toborozták a nézőket, itt a különlegességeken volt a hangsúly. Így láthatták az Óbudai Gázgyár színjátszó csoportjának előadásában Eörsi István: Sírkő és kakaó című darabját. Különleges élményt jelentett mindenkinek a pécsi Nemzeti vendégjátékában iskolánk volt tanítványa, dr. Sárospataky István: Zóra című darabját látni, melyben a főszerepet az ugyancsak árpádos öregdiák, ifj. Kőműves Sándor játszotta.

Az Önképzőkör aktívan kivette részét az iskolai programok, versenyek szervezéséből, rendezéséből is. Minden évben színvonalas szavalóversenyt tartottak – gyakran egy-egy költő évfordulóján csak az ő verseiből. A győztesek között “ismerős” nevet is találunk: 1972-ben Szádvári Gabriella, a 80-as évek népszerű televíziós bemondónője lett az első.

Az Önképzőkör sikeres munkájának záloga dr. Radics Jenőné tanárnő lelkesedése volt. Az iskola 75 éves Évkönyvében leírt sorai hűen tükrözik tanári ars poeticáját:

“Együtt tanulni, együtt művelődni – sőt együtt nevelődni az ifjúsággal: nekem már pályakezdő, ifjú tanár koromban is örömet szerzett. Ma sem tudok szebbet, izgalmasabbat elképzelni, mint látni azt, hogy igyekszik egy-egy ifjú ember vagy kisebb-nagyobb embercsoport napról napra valami szépet, nemeset kihozni önmagából, önmaga tökéletesítésével hozzájárulni a világ újraalkotásához, a boldogabb, értelmesebb emberi lét megteremtéséhez."

Irodalmi színpad

Az Árpád Gimnázium Irodalmi Színpada – az 1950-es évek Sinkovits Imre, Sinkó László, ifj. Kőműves Sándor fémjelezte színjátszó csoport legszebb hagyományait követve – mint a KISZ-szervezet egyik érdeklődési köre, alapszerve kezdte meg a működését az 1971/72-es tanévben.

Az iskola történetében példátlan, egyedülálló módon az alapítástól az ezredfordulóig 30 éven át ugyanaz a tanár állt az Irodalmi Színpad élén: Bertha Irma tanárnő. Ő nemcsak vérbeli magyartanár, de a versmondás, a színjátszás megszállottja is. 30 éven át tanévről tanérve, előadásról előadásra képes újabb és újabb ötletekkel előrukkolni. Számára nem léteznek sablonok, többéves ünnepélyek “leporolt” forgatókönyvei. E sorok írója már diákként is ismerte őt, majd a 90-es években kollégák lettünk. Több iskolai ünnepélyt írtunk közösen – a történelem és az irodalom szép kölcsönhatásaként. Minden évben ő volt, aki az új színpadi ötleteket szállította, aki újabb és újabb színpadképeket, alaphelyzeteket álmodott meg. Sújthatta bármekkora baj, tragédia, súlyos betegség – ő mindig talpra állt, talán az irodalomból is erőt merítve, és folytatta tiszteletreméltó munkáját. Lélekben örökifjú maradt, így ma is érvényesek 25 éve, 1977-ben írt sorai:

“Mi volt a célunk? Összegyűjteni azokat a gyerekeket, akik szeretik az irodalmat, a verseket, szeretnek verseket mondani, s igyekeznek mással is megszerettetni az irodalmat. [...] Összefogni a verset, irodalmat szeretőket, elsajátíttatni a kulturált versmondást, a szereplés, az előadói ambíció kielégítése. Végül, de nem utolsósorban az irodalom szolgálata.

Úgy érzem, a versmondás annak is öröm, aki mondja a szép verset, annak is, aki hallgatja. Annak is öröm a játék, aki csinálja, annak is, aki “csak” a nézőtérről vesz részt benne. Jó együtt készülni egy-egy előadásra, jó vitatkozni egy-egy vers előadásáról akár egész délután. Jó az, hogy ebben a munkában mindenki aktívan részt vesz, hogy a gyerekek egymással vitatkoznak, egymás munkáját segítik, a hibákat javítják. Jó jelmezeket varrni, díszleteket készíteni. És az izgalmak! Izgalom a műsor kialakulása idején, izgalom a “fellépés” előtt. Izgulás egymásért és a sikerért. Ha nem is sikerül mindig maradéktalanul megvalósítani elképzeléseinket, ha bele is sül valaki a versbe, ha bakizik, még így is megéri. Amikor felhangzik a taps, a gyerekek elfelejtik a sok munkát, vitát, izgalmat, s csak örülnek.

Öröm tudni, hogy most itt ünnep van. Hogy adtunk valamit a többieknek, megosztottunk velük egy titkot, segítettünk nekik közelebb kerülni az irodalom világához. Kell-e ennél szebb cél? Azt hiszem, nem. Ahogy Ascher Oszkár mondotta: Nem előadóművészeket képezünk, a cél az, hogy minden egészséges ízlésű, szépre fogékony ember megízlelje a versmondás örömét!”

A 70-es évek e több évtizedes sikertörténetnek az első, markánsan elkülönülő fejezetét alkotják. Ez az évtized a lelkes, nagyon sokszínű alkotás időszaka. Az évnyitó, évzáró műsorok és a hivatalos állami ünnepek (április 4., november 7.) folyamatos munkát adtak.

 

A "Dorottya" előadása

 

Péter prókátor

Az “igazi” munka csak ez után kezdődött! A diákok lelkesedése óriási volt, ötleteket adtak, műsorokat szerkesztettek, jelmezeket varrtak, díszleteket készítettek. Az első években “nagy színházi produkcióval” még nem jelentkeztek, de programban így sem volt hiány. Csak az 1973/74-es tanévben – a kötelező hivatalos műsorok mellett – összeállt egy remek Karinthy-műsor Az élet olyan, mint a Lánchíd címmel, előadták a Micimackót, és a meghívásnak eleget tevő Weöres Sándor tiszteletére egy verses összeállítást is készítettek, Az éjszaka csodái címmel. Az 1974/75-ös tanévben a szereplők által összeállított Radnóti-est, valamint egy könnyed műsor, a Farmernadrág és társai kerültek bemutatásra.

Az 1975/76-os év hozta el az első nagyszabású színházi bemutatót. Csokonai Vitéz Mihály Dorottyáját az Önképzőkör életre keltésében főszerepet vállalt egykori árpádos diák, Sajóhelyi Gábor dramatizálta. A rendező Föld Júlia III. b osztályos tanuló volt, a főbb szerepeket Solti Márta, Bognár Mónika, Nyáry Gábor, Mészáros Károly, Koczóh Péter és Major Katalin játszották. A darabot az Óbudai Ifjúsági Napok alkalmából rendezett verseny keretében mutatták be. Az előadás nem nyert díjat, de nem is ez volt a lényeg – a szereplők élvezték a színpadi játékot, az árpádos nézők közül pedig sokan kedvet kaptak a munkához. A következő tanév elején már szabályos színészválogatást tartottak, ahol a “régi” tagok zsűriztek. A lehető legbölcsebb döntést hozva minden jelentkezőt felvettek, képességeiktől függetlenül.

Az ezt követő években folyamatosan nagy létszámú, de változatlan lelkesedésű csapat dolgozott az Irodalmi Színpadon. 1977-ben nagyszabású Ady-évet tartottak a költő születésének 100. évfordulóján, előadtak vásári komédiát (Kocsonya Mihály házassága), bemutatták a Péter prókátor című darabot – és a sort még hosszasan lehetne folytatni. A szereplők – ez az iskolai élet rendje – évről-évre változtak, de az Irodalmi Színpad, Bertha tanárnő vezetésével, állandó maradt.

Kórus

Az Árpád Gimnáziumban komoly hagyományai voltak az ének- és zeneoktatásnak, énekkarok, kórusok, zenekarok működtetésének. A régi szép hagyományokat 1976-ban pályakezdő fiatalként egy 1970-ben érettségizett árpádos öregdiák, Radics Éva vitte tovább. Fiatalos lelkesedése magával ragadta a tanulókat, és pillanatok alatt pezsgő zenei élet alakult ki az Árpádban.

A kamarakórus próbája

 

Az énekverseny egyik résztvevője

Először csak kamarakórus volt, aztán lett mellette női kar, majd a fiúk “felbukkanásával” kis vegyes kar is. És végül megszületett “a kórus” is – több mint 100 taggal – de mindig szigorúan önkéntes alapon. Jelentkezőkben szerencsére nem volt hiány, az iskola közel harmada karénekes lett. Az évek múlásával több öregdiák is visszajött, mivel a kórusban örökös tagsággal rendelkeztek.

A közös munka örömén, az egyre nagyobb tömegek megmozgatásán túl a kórus hírnevet is szerzett az iskolának. A 70-es évek fontosabb sikerei közül csak néhányat említünk meg: az Óbudai Ifjúsági Napok zenei kategóriájának különdíját, a Zeneművészeti Főiskola 100 éves évfordulója alkalmából rendezett karvezetőversenyen Radics Éva harmadik díját. A gimnázium kórusát kétszer is hallhatták a Magyar Rádióban. Az óbudai fellépéseket felsorolni is nehéz lenne – voltak a “Goliban” (a fiatalok kedvéért: Óbuda leghíresebb gyára volt a Goldberger. A családi vállalkozásként indult kékfestő üzemet – már akkor Óbudán – 1784-ben alapították. A 20. század elejére Európa-hírű gyár lett, a szocialista évtizedek alatt az Árpád egyik fontos patronáló üzeme volt. Az 1990-ben indult rendszerváltás során egy sor hajdanán államosított nagyvállalathoz hasonlóan összeomlott), a Gázgyárban nyugdíjasok klubdélutánján, felléptek a Pártbizottságban, és még sorolhatnánk. Meghívásokban sem volt hiány: szerepeltek Szentendrén a Katonai Főiskolán, Salgótarjánban a Bolyai János Gimnázium vendégeként közös karácsonyi koncertet adtak, többször közösen léptek fel az Óbudai Kamarazenekarral.

A külső fellépések mellett természetesen az iskolai rendezvényeknek is állandó szereplője volt a kórus, továbbá évről évre megrendezték az ének- és népdalversenyt. A győztesek fővárosi szinten is sikeresen képviselték az iskolát.

Radics tanárnő fiatalos lendülete, lelkesedése nélkül elképzelhetetlen lett volna ez a magas szintű zenei élet. 1977-ben így fogalmazta meg a zene szerepét az oktatásban:

“Fölösleges magyarázni, hogy a zenével nem csak zenét tanulunk. Hogy az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből gyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre, fegyelemre szoktat. Hogy egész embert mozgat, nem csak egy részét. Megszeretteti az iskolát. Fejleszti a közösségi érzést. Kifejleszti a csírájában minden emberben meglévő zeneérzéket, ezzel megadja a zenei műveltség alapját, amivel aztán szebbé, gazdagabbá teszi egész életét."

Radics Éva tanárnő 1979-ben a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola tanára lett. 1983-tól már a Grazi Zeneakadémián és annak felsőlövői kihelyezett tagozatán is oktatott. Árpádos szakmai és pedagógiai munkája hosszú évekre meghatározta az iskola zenei életének fejlődését.

Sport

Az Árpád Gimnázium már alapításától kezdve komoly sporthagyományokkal rendelkezik. Még a legsanyarúbb tárgyi feltételek mellett is szép eredményeket értek el tanulóink. A nagyszerű eredmények és az élénk tömegsport mögött mindig kiváló testnevelők álltak. Kevés iskola büszkélkedhet ennyi remek és neves szakemberrel, mint ahány az Árpádban tevékenykedett. A sokszorosan kitüntetett, a magyar testnevelés megújítójaként számon tartott Kmetykó Jánostól elkezdve, a világraszóló vízi sikereinek kovácsán, Bede Istvánon át, a két válogatott atlétaedzővel, Iglói Mihállyal és dr. Bátori Bélával bezárólag hosszú a hírességek névsora. Legnagyobb erényük azonban – világraszóló sikereik mellett – mégis a középiskolai sportban és testnevelésben elért eredményeik. Számukra az “iskolai tornatanítás” legalább olyan fontos volt, mint az olimpiára készülő sportolók felkészítése. Pedig többségük méltatlan körülmények között volt kénytelen dolgozni.

E kis visszatekintésnek egyszerű az oka: 1969-ben két fiatal, de mára legendává vált, a legnagyszerűbb hagyományokat továbbvivő – sőt újat is alkotó – tanár kezdte meg testnevelő munkáját az Árpádban. A Felhősi Istvánné–Hajdu Gyula páros majdnem 20 éven át volt “a sport” és “a testnevelés” az Árpád Gimnázium számára. Kati néni (sok éven át a diákoknak “a Felhő”) már árpádos diák korában megalapozta hírnevét: az iskola legjobb sportolója volt, itt vált belőle első osztályú kosárlabdázó. Tanárként szinte első és egyetlen munkahelye az Árpád. Hajdu tanár úr (a mai napig volt diákjainak és kollégáinak is csak “Guli”) a nagy “népvándorlás” idején követte Tiszavölgyi igazgatót Békásmegyerre, az induló Veres Péter Gimnáziumba. Nem hallottam még senkit, aki ne a legnagyobb szeretettel és tisztelettel emlékezett volna rá – és utánozhatatlan, hosszan elnyújtott "Embeeer!" kiáltására (amivel e sorok íróját is rendszeresen kipenderítette a tornateremből, sajnos mindig okkal…).

E két kiváló testnevelő igen mostoha körülmények között fogott munkához: az iskola szép nagy, világos, parkettás, jól felszerelt tornaterme 1966-ban már csak szép emlék maradt. A Kandó Főiskola “lépcsős nagy előadója” lett belőle. A bajt csak tetézte, hogy az udvar is a Kandóé lett, amit egyre ritkábban használhattunk. Így vége lett a szabadtéri atlétikának, labdasportoknak is.

A 70-es évek így az alkalmazkodás, az átalakulás jegyében teltek el. A tárgyi feltételek radikális romlása mellett a testnevelés iskolában betöltött szerepe, helyzete is nagyot változott: a kabinetrendszer kialakításával az 1973/74-es tanévtől megszűnt a testnevelési órák párhuzamos megosztása – bifurkálása – valamelyik más tantárggyal. Így a diákok aránytalanul nagy tömegét kellett méltatlan körülmények között foglalkoztatni. Az 1974/75-ös tanévtől kezdve az óraszám heti kettőről háromra emelkedett, ami a lehetetlen állapotokat csak még jobban kidomborította: több mint 30 fiú egy 7,5 m2-es szükséghelyiségben öltözködött, továbbá a fiúk és a lányok számára egyetlen mosdó volt – összesen! Az órák egy-egy csoportnak mindig változatos helyen voltak: az utcán, a folyosón, a lépcsőházban... Ez az idilli állapot az 1975/76-os tanév végére szűnt meg. Az iskola összefogva a Szülői Munkaközösséggel a Kerületi Tanács támogatásával rekonstrukciós tervet készített. Az építkezés 1975. április 15-én indult, majd többszöri határidő-módosítás után a következő tanév végén fejeződött be. Ekkor alakult ki a ma is használatos “konditerem” és a két, ha nem is tágas, de legalább viszonylag kulturált körülményeket teremtő öltöző-mosdó.

Szakmai téren a legjelentősebb változás az értékelés terén zajlott le: a 76/77-es tanév volt az első, amikor már egyetlen évfolyamon sem osztályoztak. Áttértünk “az osztályozás nélküli értékelésű testnevelés felmérő rendszerére”. (A reform 10 évet sem ért meg, bár az osztályozás szükségességéről a készségtárgyak esetében a mai napig is folyik a szakmai vita).

Az óraszám emelése – az objektív nehézségek növekedésén túl – természetesen nagy örömet jelentett tanárnak, diáknak egyaránt. Ha már az épület új lehetőségek kiaknázását nem tette lehetővé, az iskola kihasználta szerencsés fekvését, pontosabban a Császár uszoda közelségét. A heti 3 óra lehetőséget teremtett az uszodai foglalkozások bevezetésére – ezzel is egy régi szép árpádos hagyományt felelevenítve (bár diákként, havas-fagyos reggeleken a nyitott medence felé kocogva nem mindig érezte így az ember...).

Minden nehézség ellenére virágzó sportélet alakult ki már a 70-es években is. A hangsúly elsősorban a tömegsporton volt, de a versenyeredmények sem maradtak el, valamint élsportolókban sem volt hiány. A tömegsport mindenekelőtt az ádáz csatákat hozó házi bajnokságokat jelentette. Házibajnokságot nyerni legalább akkora dicsőség volt, mint tanulmányi versenyen első helyet szerezni. A legnagyobb tömegeket az úszó- és az atlétikabajnokság mozgatta meg. Az igazi presztízscsatákat a csapatsportok meccsei adták. Egy-egy foci- vagy kosárdöntő életre szóló élményt jelentett a résztvevőknek és a szépszámú közönségnek egyaránt.

A kosárlabda- házibajnokság egy pillanata

 

Sportbemutató 1975-ben

A korábbi évtizedekben megszokott versenyeredményeket ekkoriban főleg az atléták és a kosarasok hozták. A fiúk az 1971. évi mezei futóverseny összetett pontversenyében, míg a lányok a Békeversenyen szerezték meg a 3. helyet. Sajnos az atlétika-szakosztály a mostoha körülmények miatt 1976-ban feloszlott. A fiú serdülő kosárcsapat 1972/73-ban budapesti 3. lett, a lány ifjúsági csapat pedig kétszer is az első osztályba jutott!

Az iskolában az évek során egy sor élsportoló nőtt fel. Közülük többen már gimnazistaként is komoly sikereket értek el. Így Vasvári Nicolette 1976-ban országos felnőtt bajnok lett asztaliteniszben, vegyes párosban, Pálinkás Erzsébet pedig bekerült az ifjúsági röplabda-válogatottba. A kosárlabdázás színvonalára jellemző volt, hogy több diákból is felnőtt NB II-es játékos lett – Márton Gábor, Fodor Katalin és Havas Judit.

A korszak élsportolóvá lett diákjai közül a legmagasabbra a kardvívó Szabó Bence jutott. Ő az Árpád Gimnázium 8. olimpiai bajnoka, nevéhez fűződnek iskolánk ez idáig utolsó, 12. és 13. olimpiai bajnoki címei.

Az iskolai tömegsport egy különleges szeletét adta a ballagásokon bemutatott világítóbuzogány-gyakorlat egész éves próbája. Ezeken az “edzéseken” közel 50 lány vett részt rendszeresen – és ez a létszám évről évre csak nőtt!

61. Hagyományok születnek

A hagyományok ápolása minden közösség életében központi szerepet kell, hogy játsszon. Sokkal többet jelent ez a múlt felidézésénél, a régi dicsőségeken vagy szomorú emlékeken való közös merengésnél. A közös múlt közösséget teremt, biztos támaszt ad az előrelépéshez, erőt a megújuláshoz, a folytatáshoz, az újrakezdéshez. Múlt nélkül csak üresség van, és abból jövő sem születhet. Jövője csak annak lehet, aki a múltját is ismeri, és megismerve képes azonosulni vele, megtalálni a maga helyét, hogy legyen honnan továbblépnie. Igaz ez egyénre, családra, közösségre és egész népre egyaránt. És igaz ez az iskolára is.

Az Árpád Gimnázium ereje hagyományaiban, azok ápolásában is rejlik. És ami különösen fontos: ezek a hagyományok nem külső események, tőlünk független pillanatok emlékei. Ezeket mind mi hoztuk létre, saját szándékunkból, saját akaratunkból saját magunknak és utódainknak. Mi, az Árpád Gimnázium nagy családjának tagjai: egykori és mai diákok, tanárok, mindezek családtagjai – mindenki, aki sajátjának érzi ezt az iskolát.

Az 1970-es években egy sor szép hagyomány született az iskolában. Az időpont nem véletlen: 1945 előtt a közös múlt ápolása fontos szerepet játszott az iskola életében – az öregdiákok által alapított Bajtársak Szövetségétől kezdve a különféle alapítványi díjakon át az évfordulókról való megemlékezésig. A 45 utáni kor szelleme, különösen az 50-es években, nem vett tudomást a múltról, sőt inkább üldözte azt. Így fordulhatott elő, hogy az iskola alapításának 50. évfordulójáról a korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok még csak említést sem tesznek! 1956 után sem tartották a legcélszerűbbnek a múlt felé fordulást... Az 1960-as években a merev elutasítás már kezdett lazulni, a diktatúra is “puhult”. Ráadásul ekkorra érett be, kezdett számot vetni az életével az a generáció, amely még a hagyományaira sokat adó Magyar Királyi Állami Árpád Reálgimnáziumba járt, 1945 előtt. Az engedékeny légkörben az “öregek” akarata rátalált a korabeli fiatalok és tanáraik őszinte és saját hagyományok iránti vágyára.

Ballagási hagyományok

A ballagó negyedikesek soraiban először 1970-ben tűntek fel szemlátomást idősebb urak: az iskola legelső érettségiző osztályának néhány tagja 78 évesen visszatért az alma materbe. Ők maguk jelentkeztek, hogy részt szeretnének venni a ballagáson. Egy új hagyomány legelső lépését tették így meg az Árpád Gimnázium legelső “alapító” diákjai! Velük harminckettejükkel kezdődött az iskola története 1902 őszén, ők ballagtak és érettségiztek elsőként 1910-ben, majd hatvan évvel később ők tértek haza elsőként. Kitalálni sem lehetett volna szebbet!

1971-ben dr. Széchy Károly műegyetemi tanár a napilapok egyikében 50 éves találkozóra hívta az egykori Budapesti III. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium 1921-ben végzett növendékeit a Kárpátia étterembe. 1970-ben az öregek tették meg az első lépést, most az utódokon volt a sor: Adler Ágnes tanárnő osztályának négy tagja egy szülővel megerősítve (aki véletlenül Széchy professzor tanítványa volt a Műegyetemen...) elment a Kárpátiába, és köszöntötte a találkozó résztvevőit – minden árpádos nevében. A meghatott öregdiákok megígérték, hogy viszonzásul részt vesznek a fiatalok jövő évi ballagásán. Így 1972 óta minden májusban eljönnek az 50, és a hozzájuk pár évvel később csatlakozott 25 éve érettségizettek, hogy közösen ünnepeljenek a többi árpádos diákkal. A mai diákok szalagot készítenek a 25 és 50 éve ballagottak névsorával, hogy az épület közös bejárása után ők is az iskolazászlóra köthessék a megemlékezés szalagját.

Ballagási hagyományunk mai formája 1975-ben alakult ki. Az iskola tanárai (elsősorban Óvári Miklósné, Felhősi Istvánné, Hajdu Gyula és Derzsy Géza) és diákjai (a III. évfolyam vezérletével) közösen alakították ki a nagyszabású ballagási ünnepély forgatókönyvét (amely hivatalosan hazánk felszabadulásának 30. évfordulója előtt tisztelgett, amit április 4-én ünnepeltek. Május 9., a “győzelem napja” egyébként tényleg közel esett a ballagáshoz…).

A ballagás átkerült az esti órákra, így az iskola bejárása után már kellő sötétség volt a gyönyörű, fáklyás vonuláshoz. Ahogy azóta is minden évben, az alsóbb évfolyamos fiúk fáklyákkal a kezükben álltak díszsorfalat az iskolától az Amfiteátrumig, majd a római kori maradványokon körben. Az ünnepség fényét tovább emelte az iskola legelső, 1902-ben induló osztályának 3 diákja, akiket első tanáraink egyike, a 93 éves dr. Szemere Samu akadémikus vezetett végig az iskolán. A nagy öregek diákként is megállták a helyüket – egyikük, Pozsgay Károly elszavalta Arany János Epilógusát.

A ballagáson bemutatott buzogánygyakorlat és...

 

az 50 évvel korábban végzettek 1975-ben

A lányok egy 40 fős csoportja ezen a ballagáson mutatott be először világítóbuzogány-gyakorlatot – immár több mint negyedszázados hagyományt teremtve! A páratlan sikerű gyakorlatot akkor, ahogy több mint 25 éven át azután is, Kati néni tanította be. Az emlékezetes este gyönyörű tűzijátékkal zárult – amit az új ballagási hagyomány 25. évfordulóján, 1999 májusában láthatott újra a közönség.

Az iskola szép hagyományai közé tartozik a különféle alapítványi díjak kiosztása is. Erre is a ballagáson kerül sor, élő kapcsolatot teremtve az iskola egykorvolt neves tanárai, a róluk alapítványi díjakat elnevező hálás öregdiákok és a díjakat elnyerő végzős fiatalok között.

A legrégebbi és egyben legrangosabb díj az 1958-ban életre hívott Kalokagathya-díj, melyet a tanulmányi munkában, az iskolai sportéletben és a közösségi munkában egyaránt legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtó végzős diák nyer el. Az iskola volt diákjai a 70-es évek során több más alapítványi meghagyást is tettek, így ekkor jött létre a Karádi Károly természettudományi díj, a Gombár Vince-díj a klasszikus kultúra ápolásáért, az Iglói Mihály sportalapítványi díj, valamint a dr. Lengyel Imre alapítványi díj a magyar irodalom ápolására.

Táncos kupa

A 70-es években kialakult hagyományok nem mind a ballagáshoz kapcsolódnak. Jelentős és a diákokat máig megmozgató kezdeményezés volt a Táncos-kupa életre hívása, melyet az első osztályosoknak hirdettek meg. A verseny komplex tanulmányi jellegű, és a nyertes osztály a következő évben valamilyen speciális feladatot is meghirdet a “kicsiknek” (75/76-ban a finnugor rokonság különböző területeinek kutatása, a következő évben iskolatörténet kutatása volt ilyen).

A kupa névadója, dr. Táncos István 1930-ban kitüntetéssel érettségizett az Árpádban. A II. világháborúban 1942. október 22-től mint partizán harcolt, majd 1943. május 19-én a többiek visszavonulását fedezve hősi halált halt. A róla elnevezett kupa a későbbiekben összekapcsolódott a Gombár Vince Alapítvány elsősöknek szóló versenykiírásával, és elnyerte mai, színházi előadással és év végi versennyel gazdagított formáját.

 

Az elsősök színi előadása a "Táncos kupa" keretében

 

62. 75 éves jubileumi ünnepségek

A hagyományápolás fontos állomása volt az iskola fennállásának 75. évfordulójára emlékező rendezvénysorozat is.

A jubileumi tanévet 1977. szeptember 5-én 9 órai kezdettel nagyszabású ünnepély keretében nyitották meg a San Marco utcai Várkonyi György Ifjúsági Házban. A műsort Szluha Vilmos tanár úr szerkesztette. A Himnusz után Tiszavölgyi István igazgató mondott ünnepi beszédet, ezt követően szemelvények hangzottak el az iskola történetéből, az Irodalmi Színpad előadásában (Bertha Irma és Stefkó Gizella tanárnők vezetésével). Az ünnepség fénypontját az iskola volt növendékeinek fellépése jelentette.

Ünnepi köszöntőt mondott dr. Peschka Vilmos akadémikus, majd fölléptek az egykori tanítványok:

– Sinkovits Imre Kossuth-díjas Kiváló Művész, a Nemzeti Színház tagja

– Horváth Eszter Liszt-díjas, a Magyar Állami Operaház magánénekese

– Bánffy György Érdemes Művész (az egyetlen nem öregdiákként fellépő művész – a Szülői Munkaközösség tagja)

– Sinkó László Jászai-díjas, a Nemzeti Színház tagja

– Fülöp Attila a Magyar Állami Operaház magánénekese

– Kecskés András lant- és gitárművész

– Horváth Ágota, a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese

– ifj. Kőmíves Sándor, a Pécsi Nemzeti Színház tagja

A műsorközlő Szádvári Gabriella, a Magyar Televízió bemondója volt, zongorán kísért Koncz Tamás, a Magyar Állami Operaház karmestere.

A jubileum jegyében rendezték meg az Iskolanapokat is. A programsorozat már 1977. március 28-án elkezdődött a kétnapos Honvédelmi rajversennyel, a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskola KISZ-szervezetének rendezésében.

Az Iskolanapok ünnepélyes megnyitójára március 30-án 9 órakor került sor. Beszédet mondott az iskola igazgatója, Tiszavölgyi István, majd az Irodalmi Színpad elevenített fel jeleneteket a 75 éves gimnázium történetéből. Ezután beindult az élet, három napon át követték egymást a jobbnál jobb programok.

Íme a műsor:

1977. március 30.

10 órakor

Politikai vetélkedő Vágó Mária tanár vezetésével

Természettudományi vetélkedő Mikusi Imre tanár vezetésével

12 órakor

Pupils You Meet (mozaikok az iskola életéből) – angol nyelvű műsor a IV. a, IV. c és a II. b osztály tanulóinak részvételével, Liska Endre tanár vezetésével

16 órakor

Péter prókátor című bohózat az Irodalmi Színpad előadásában

Szereplők: Koczoh Péter, Laszk Ildikó, Mészáros Károly II. c, Havassy Péter III. a és Ujlaky Mariann I. c osztályos tanulók (vezető tanárok: Bertha Irma és Stefkó Gizella)

1977. március 3l.

9 órakor

Plakát- és faliújság-kiállítás megnyitása, és a verseny eredményhirdetése dr. Világi Gyuláné tanár vezetésével

10 órakor

Árpád az irodalomban (dramatizálás) – az Önképzőkör és a II. b osztály tanulóinak részvételével, dr. Radics Jenőné vezetésével

11 órától

Születésnap (orosz nyelvű jelenet) a III. b osztály tanulóinak szereplésével, Lavicza Imréné tanár vezetésével

12 órától

Iskolánk legjobb szavalóinak és énekeseinek bemutatója dr. Radics Jenőné tanár vezetésével.

Szereplők: Tatár Piroska I. a, Oravecz Edit II. b, Kisgyörgy Enikő, Koczoh Péter, Mészáros Károly és Zsembery Hajnalka II. c osztályos tanulók

15 órától

Harangok, kupolák, ikonok (orosz nyelvű, vetített képes előadás) Szluha Vilmos tanár vezetésével

Szereplők: Juhász Zsolt, Kollár Zoltán, Koródi Szilvia, Molnár Marianna és Sárdi Eszter III. b osztályos tanulók

16 órától

Német középkori művészet, zene, építészet (német nyelvű, vetített képes, szakköri bemutató) Langó Jánosné tanár vezetésével

Szereplők: Öcsödy Judit, Simonits Gyöngyi, Visnyei Ilona III. c osztályos tanulók.

1977. április 1.

9 órakor

Iskolai házi atlétikai verseny

14 órakor

Szülő-tanár-diák sportverseny Felhősi Istvánné, Hajdu Gyula tanárok és az iskolai Szülői Munkaközösség szervezésében. Benne: röplabdamérkőzés, asztalitenisz vegyespáros mérkőzések, valamint váltóverseny vegyes csapatokkal, tréfás feladatokkal

14.30 órakor

Sakkszimultán Mikusi Imre tanár szervezésében

1977. április 2.

9 órakor

Hazánk felszabadulásának 32. évfordulója tiszteletére rendezett iskolai ünnepély Frank Éva tanár vezetésével. Közreműködnek a III. c osztály tanulói, rendezők: Öcsödy Judit, Drözsböt Mária és Lator László III. c osztályos tanulók.

 

63. (Öreg)diákszemmel: Az Irodalmi Színpad tagjai

Götz Anna: Ááárpááád Gimnááázium!

"Ááárpááád Gimnááázium!!!" mondogatta mindig párás szemmel, kissé elnyújtva a szavakat drága jó Sinkovits Imre bácsi, valahányszor meglátott a színfalak mögött. Igen! Az Árpád Gimnázium! Azt hiszem, nagyon sok generációnak – mint ahogy apám után nekem is – része volt abban a csodában, amit életünk talán legérzékenyebb, "nyiladozó" korszakában megélhettünk ebben az alma materben. Mai napig meghatározóak számomra azok a barátságok, élmények, tanáregyéniségek: az irodalmi színpad Bertha és Stefkó tanárnő vezetésével, ahol a szárnyaimat bontogattam, Szluha fanyar humorú, cinkos összekacsintása velünk, Mikusi osztályfőnökünk szelíd, csendes megbocsátása és toleranciája mindenért, Pankotai lendületes fiatalsága, ahogy mindenben egy húron pendült velünk, Világiné kérlelhetetlen szigorúsága, amellyel mindvégig éreztette velünk, hogy mindez értünk szól, nem ellenünk, Frank Éva csöndes, szeretetteljes biztatása és terelgetése későbbi pályám felé.

És azok a csodálatos ballagások! Nincs párja annak az emelkedett, ünnepi hangulatnak a fáklyásmenettel és a világítóbuzogány-attrakcióval az amfiteátrumban.

Csak egy bánatom van: azóta távol kerültem a szűkebb kis hazámtól, Óbudától, és így sajnos kisiskolás korba lépő gyermekeim jövőjét illetően sötétben tapogatózunk, új közegben kell keresgélnünk, tervezgetnünk. Bizony magasan van a léc...! Hát igen! Az Ááárpááád Gimnááázium!

Kisgyörgy Enikő: Emlékeim...

Ronda dolog a hétfő reggel. Sokszor már a vasárnap estét is beárnyékolja. Volt idő, hogy mégis vártam ezt a napot, mert tudtam: hétfő délután – irodalmi színpad. Jó volt minden héten összejönni azokkal a gyerekekkel, akik – hozzám hasonlóan – szerettek verset olvasni és mondani, zenét hallgatni, érzésekről, érzelmekről beszélgetni.

Az irodalmi színpad vezetője, Bertha Irma tanárnő (aki osztályfőnököm is volt), mindig új ötletekkel állt elő. Szerettük a helyzetgyakorlatokat, nagyon érdekes volt csukott szemmel meghallgatni egy zeneművet, majd ki-ki elmondta, mire gondolt, mit érzett a muzsika hallatán.

Aztán komolyabb dolgok következtek: verseket kezdtünk mondani – szelíden, de igazságosan bírálva egymást. Ezekből aztán később egész műsorok (pl. Ady-est) álltak össze.

Majd még nagyobb fába vágtuk a fejszét: színdarabokat próbáltunk, s végül is több előadás született, pl. Csokonai: Dorottya, Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő.

Aki valaha is járt "árpádos" ballagáson, hiszem, sosem felejti el. Nem minden gimnáziumnak adatik meg, hogy ilyen történelmi helyszín szomszédságában élhet. Az “amfi” remek színhelye volt a lyukasóráknak, iskola utáni fagyizásoknak, délutáni randiknak, mért ne lehetne benne színielőadást is tartani? Ez az isteni szikra pattant ki a mi tanárnőnk agyából is, s mi buzgón nekiláttunk próbálni Sartre: A trójai nők c. tragédiáját.

Közeledett a nagy nap. Jelmezt vettünk ki a kölcsönzőből, az előadás napján már a hangosítás is kitelepült, amikor hirtelen – ki tudja, honnan – irgalmatlan vihar kerekedett.

Az előadás beszorult Szluha tanár úr forgófotelos-szekrényfalas klubszobájába, ahol a világot jelentő deszkák parkettamintás linóleummal voltak bevonva. Nem szorultak be azonban a könnyek a mi jó Irmánk szemébe. Ömlöttek azok, mint odakint a hirtelen támadt zápor, melyet talán maga Zeusz küldött ránk, amiért a “Trójai nőket” az Ő tudta és beleegyezése nélkül akarta színre vinni az Árpád Gimnázium Irodalmi Színpada.

Az előadás ilyen körülmények között is nagyon jól sikerült, és egyike lett a sok-sok szép emléknek.

Mészáros Károly: Véletlenül...

Az általános nyolcadik osztálya befejezve – hova, merre tovább?! Persze – gondoltam – ez inkább az áldott szülők gondja, nem az enyém. Mégis, “mit akar a gyerek”?! Hát én állatorvos szerettem volna lenni, akkor még, mert volt egy barátom, akinek volt egy barátja, akivel együtt imádtuk a lovakat. A fényes szőrüket, a nagy, barna szemüket, a csípős szagukat. Meg a nyerget. Azt hittem, ez elég.

Nosza Táncsics Gimi – ott volt szemben velünk, egy sóhajtásnyira –, biológia szak...! Kétszázan jelentkeztünk tizenöt helyre, mint utóbb kiderült. (Szükséges mondanom az eredményt?) Nem voltam én rossz tanuló, de magyar nyelv és irodalomból már akkor is több esélyem volt...

Mégis, mi legyen? Kis családi izgalom, fogyni látszik az idő, mindjárt kezdődik a tanév, én meg csak nyaralok – gondoljuk meg a Petőfit! Van testnevelés szak (edzze a kis ember azt a soványka testét, ne csak a bontakozó szellemét), meg vártak a helyi zenekarba is, elkelt volna valaki, aki nyolc évig csellózni tanult. Hát rajta!

Késő! Nincs több hely. Nagyon sajnálják (hát még mi), ha korábban...

Püff neki!

Most már nagyobbfajta pánik, kezdtem felfogni én is, ha nincs suli, mehetek melósnak – se ló, se cselló, vége a világnak!

Lótás-futás, kilincselés – majd a deus ex machina: infó egy jó baráttól, van ugye az Árpád Óbudán – kicsit messze van ugyan az Alkotás utcától, de van német tagozat (tanultam már valamennyit németül, hogy miért pont azt, senki se kérdezze).

Talán még hely is van, beszorítjuk valahogy, el ne kallódjon az a tanulni vágyó.

Végre sikerült! Mindenki örült: szülő azért, mert nem marad buta a kölyök; kölyök pedig azért, mert nem kell menni melózni, meg jó távol az iskola, főleg távol az aggódó, feddő, figyelő anyai, atyai tekintetektől! (Hogy az Árpád örült-e, ki tudja – tán csak nem vallott szégyent velem?)

Azóta is áldom, akit-amit áldanom kell érte – sorsot, égi-földi jóakarót – nagyon szerettem az Árpádba, "Óbudára járni"! (Bár nem voltam "Tóni", a "Fáni" is beragyogott az életembe azután...)

Akkor még (hetvenes évek vége) multik és centerek nélküli, kicsit málladozó, de szívnek, szemnek kedves hangulatú környék, jó kis osztály (komoly, szellemes fiúk, okosan szép, bódító illatú, már akkor "piperés lányok", "Kata" virágosboltja (de sok ünnepély, évforduló, titkos udvarlás vitte el nála az összespórolt zsebpénzt!), szemben a fagyis (na ez is sokba vót), az amfiteátrumi fáklyás ballagások (emelkedett, teátrális hangulat, fekete tornadresszes lányok, mint a kamaszálmok netovábbjai), iskolaköpeny szaggatással egybekötött, hamvába holt "diáklázadás", tornacipőszagú, adrenalinszint-növelő kosárlabdameccsek, bokaszalag-szakadással, mert az vele jár, (azóta is fájlalom)...

Tanítás után rögtön mozi, lehetőleg naponta kettő, valóban formáló, kedves tanáraim – Bertha Irma, Szluha Vilmos, Liska Endre, Maár Tihamérné és mások (csak remélni merem, hogy tudják: sokat gondolok rájuk hálával, szeretettel).

Tétova társkeresés, plátói és így-úgy beteljesedett szerelmek (későn érő típus voltam, a világ is jó 20 évvel ezelőtti), máig élő barátságok (ha ritkán találkozunk is), a 17-es villamos a rácsos ajtajával, aminek még az éppen nem használt vezetőülésébe befészkelhette magát a vezetést mímelő gyerekember, amivel oly sokszor épp az utolsó pillanatban érkeztem (ha el nem késtem).

Láthattam Latinovits Zoltánt, a mágust, élőben! A nagyteremben verset mondani, majd játszani ugyanott (mint irodalmi színpados) ragasztott szakállal Väinämöinent, szoknyás trójai katonát, és annyi mást – talán ez hatott, vagy érlelődött bennem már enélkül is – újabb sorsformáló döntés Juhász Gyurival: "márpedig mi a »színi«-re jelentkezünk, vagy sehova!" (Mindez óraszünetben, a fiú-WC-ben – megadtuk a módját...)

Építőtáborok (közülük is a jelesebbik, a “Bagi Ilona”, ahol almát szedtünk, mit mondjak, marha lelkesen, és ahol a becenevem született, "HAHA", így ennyi: "HAHA".

Hát nem idétlenül hülye egy név? De láthatóan ez csak engem zavart eleinte – Damenija Csabának “köszönet” érte! Aztán persze hozzám nőtt, még az igazgató úr is ekképpen szólított; így érjen felnőtté a komoly férfiember? Aztán az NDK: derékszaggató eperszedés hajnali öttől, én már hétkor hason csúsztam-másztam kínomban, amit közben gondoltam, s mondogattam, nem épp rózsaszín emlékkönyvbe kívánkozott, de összeettem-szedtem egy teljes fotófelszerelésre valót. (Ugye akkor még komoly munkáért komoly pénz járt.) Meg persze volt stikában korsó sör is egy márkáért, meg Berlinben dögunalmas orosz (szovjet?) dráma, németre szinkronizálva az Alexander-platzi hatalmas és hűvös, töküres moziban, meg emeletes vonatok, és Brandenburg, és eltévedés többedmagammal, meg izgalmas taxiút az éjszakába, sebaj, nyelvgyakorlásnak ez is jó volt!...

Meg ünnepélyek a San Marco utcai Művelődési Házban, “Wacht auf, Verdammte dieser Erde”, és “Lenin szobám falán”. És persze éjjel-nappal rengeteg jó könyv, amit mind el “kellett” olvasni, mert jók, s mert egyik a másikra épül, és az rossz, ha nem tudom, mit vagy miért olvasok. (Kiharcoltam Bertha Irma tanár-mentor-osztályfőnökömtől egy listát az “alapkönyvekről”; remélem, még megvan valahol, ha nem, ma már talán én is össze tudnék állítani egyet, ha engem zargatna érte valaki!)

Aztán, de jó is volt művészettörténet-órán a sötét teremben a koszlott-foszlott, nyeklő-nyakló, piros(!), forgó “klubfotelokban” hanyag, kamasz eleganciával hátradőlni, csodás diákat nézni, gyönyörű zenéket és Szluha tanár urat hallgatni, szomorúan ocsúdva az óra (a varázslat) végét jelző csengő hangjára!

És még foci, de sok, és iskolatej-akció, jó jegyek, meg rossz jegyek, pattanások és serkenő szakáll. (Az is persze csak a Bánffy Andrisnak – hogy irigyeltem érte, az olyan férfias!); Pipa Warnemündéből, amit többször is elhagytam, aztán csodák csodájára mindig megkerült, magam kreálta fényképek innen-onnan (egyet-kettőt kivéve, Istenem, de rosszak!), arcok, történetek, éjszakai séták, viccek, poénok, félelmek és magányok, tablók, osztálytalálkozók: “emlékszel, amikor...”, esett úgy, hogy halvány gőzöm sem volt, miről beszélnek, de vigyorogva bólogattam, mert az ilyenkor így dukál – szóval minden, ami kell! Mint a világon bárhol, bármikor, akinek az alma máter kínlódó szépsége megadatott.

És persze kérdések, kétségek sokasága Babitscsal szólván:

"Miért az emlékek, miért a múltak,

miért a lámpák és miért a holdak,

miért a végét nem lelő idő?…”

Van, amire választ kaptam azóta (jót is, rosszat is), van, amire talán soha nem is fogok – most már tudom.

Azért még kérdezek, keresek, hiszek, kételkedem. Rászoktam. Mámoros kényszer ez – a jobbik fajtából való. Azt hiszem, az Árpádban megtanítottak tanulni. Átok vagy áldás? Köszönöm!

Hát ennyi. Így, összevissza? Összevissza volt. De volt! Mindez együtt, és még annyi más. "Árpád-kori leleteim", miket nem vitrinben, de a zsigereimben őrzök. Nekem kincseim. Rátestálom majd, ha lesz kire.

Véletlenül (ez lehetett volna nem jó) kerültem az Árpádba (ez jó, sőt nagyon jó!). Még jobb utcán, vagy társaságban a századik ismeretlen emberrel beszélgetve tíz perc után cinkos örömmel felkiáltani: “Te is árpádos voltál?!” S már nem ismeretlen. Ugye ismerős?

64. Tanári kar

Az Árpád Gimnázium tanári kara a 70-es évekre, illetve a 70-es évek során teljesen átalakult. A tantestület összetétele 1945-től folyamatosan változott: míg a világháború előtt csak férfiak tanítottak, a 70-es évek végére a nők aránya már meghaladta a 70%-ot. A jubileumi 75. évben a 28 tanárból 20 volt hölgy és csak 8 férfi.

Az 1970-es évek közepére szinte a teljes tanári kar kicserélődött. Az iskolának új igazgatója volt Tiszavölgyi István személyében. A legrégebbi tagok az 50-es években jöttek: a korelnök Cseke Istvánné volt, aki 1951-ben érkezett, 54-től tanított nálunk dr. Radics Jenőné, és 59-től Szluha Vilmos, az öregdiák. Régi árpádos tanárnak számított még Otta Endréné, aki l964-ben került az iskolához, és Tiszavölgyi István igazgató, aki 1966-ban érkezett. A többiek mind az 1968-as reformok után kezdték tanári munkájukat az Árpádban, és ekkor talán senki sem gondolta, hogy szinte valamennyien 10-20-30 évig, vagy akár még tovább maradnak ennél az iskolánál. Fiatal és nagyon összetartó csapat alakult ki, egy új “nagy generáció” formálódott. A hűség legjellemezőbb példája, hogy a 70-es évek tanári karából hatan a 2000. évet is az Árpád Gimnáziumban ünnepelték: Bertha Irma, Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna, Felhősi Istvánné, Mikusi Imre és Imréné, valamint dr. Száva Gézáné. Feltétlenül hozzájuk kell sorolni még Stefkó Gizellát, aki 1999-ben ment nyugdíjba, valamint Tóth Ibolyát és Csortos Csabát, akiket csak betegségük akadályozott meg, hogy az ezredfordulót árpádos tanárként ünnepeljék.

Az évtized tanári névsorát böngészve érdekes párosokat fedezhetünk fel: ekkor kezdte több évtizedes közös munkáját a Mikusi házaspár, néhány évig együtt tanított itt az öregdiák dr. Száva Géza és felesége – aki később igazgatóhelyettes, majd 10 éven át az iskola igazgatója is volt, és nem mellékesen mindkét fiuk a családi hagyománynak megfelelően az Árpádban végzett. A legnagyobb ritkaság azonban dr. Radics Jenőné és Radics Éva esete. Anya és lánya egy időben ugyanabban az iskolában tanított, Éva ráadásul öregdiákként!

A 70-es évek közepére olyan tanári kar alakult ki, melyben egészen egyedülálló módon valamennyi tantárgyat évtizedekre meghatározó személyiségek, igazi nagy egyéniségek tanították. A most következő körkép valamennyi tagja legalább 10 évet, de néhányan több mint 30-at töltöttek az Árpád Gimnázium szolgálatában.

Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna

 

Hajdu Gyula

 

Szluha Vilmos

 

Tóth Ibolya

A magyar munkaközösség dr. Radics Jenőné 20 éves tapasztalatára építve nevelte ki az új generáció jeles tagjait – Bertha Irma, Frank Éva, dr. Krausz Tamásné és Stefkó Gizella egytől egyig a szakma országosan elismert nagyságaivá nőtték ki magukat.

A történelem munkaközösség is négy legendás tagból állt: Kelemen Endréné, Maár Tihamérné, Vágó Mária és a szaktanárként is remek Tiszavölgyi István igazgató alkotta e csapatot. Kelemen Endréné tankönyvszerkesztő, az MTA történelem-metodikai kísérleteket folytató munkacsoportjának a tagja. Maár Tihamérné, későbbi munkaközösség-vezető már 1956-ban az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést kapta. Ő az iskola egyik, ha nem a legszigorúbb tanára volt (hiteles források szerint volt eset, hogy egy diák elájult a feleltetése közben...). Vágó Mária szakfelügyelőként is dolgozott.

A nyelvtanítás a lehető legjobb kezekben volt. Mindhárom nyelvből a tagozatos képzés alapítói dolgoztak: Világi Gyuláné angolból, Langó Jánosné németből és Cseke Istvánné oroszból. Mellettük fiatal, tehetséges és szép pályát befutó tanárok kezdték meg a munkát: angolból Stefkó Gizellát kell kiemelni, aki 75-től OPI-kísérleteket vezetett, és 1979-ben “Kiváló Munkáért” kitüntetést kapott. Németből Liska Endrét, aki az elkövetkező évek során vezetőtanári címet és “Kiváló Munkáért” kitüntetést kapott, megszervezte a nyári NDK-beli építőtáborokat, a darmstadti utak szülőatyja, és a felsorolás még messze nem teljes. Az oroszosok közül elsőként a páratlan szigoráról híres Váradi Mariannát kell megemlíteni (vajon miért nevezték el a diákok “Véreskezű Máriának”...?), továbbá az öregdiák Szluha Vilmost.

A matematika hosszú évtizedekre a legjobb kezekbe került: három fiatal tanár is 30 éves árpádos munkáját kezdte – Mikusi Imre és felesége, valamint dr. Száva Gézáné. Mindhárman a “Kiváló Munkáért” kitüntetés birtokosai, de ami ennél is fontosabb: ők jártak az élen az iskolai matematika oktatás színvonalának folyamatos emelésében, ami végül a speciális matematika tagozat elindításában csúcsosodott.

A fizikus részlegen is három kiváló szakember dolgozott: Kozma Péter szakfelügyelő, a szaktanterem tervezője; Tóth Ibolya, a kiváló matematika- és fizikatanár, Miniszteri Dicséret birtokosa, fővárosi tehetséggondozó szakkör vezetője. A csapat legifjabb tagja az l979-ben érkezett Demcsákné dr. Ódor Zsuzsanna volt, aki az évezred végéig kitartott az Árpád mellett. Mint fizika tanár, mint az Iskolaszék tagja és “csak úgy mellékesen”, mint a gimnázium számítógépparkjának lelke és őre.

A földrajztanítást, ahogy negyed százada mindig, Otta Endréné vezette, nagy tapasztalattal és elismeréssel.

A biológia–kémia vonalon elsőként Száraz Péter tanár urat kell megemlítenünk. l975-ben pályakezdőként érkezett, és itt vált országosan ismert és elismert szaktekintéllyé és szerzett doktori címet. Vezetett kerületi szakkört és továbbképzést, képviselte az iskolát Hágában környezetvédelmi konferencián, publikált, szerepelt rádióban, tévében egyaránt. Itt kell szólnunk Csortos Csaba tanár úrról, akit a legtöbben nem mint szaktanárt ismernek, pedig ezen a téren is a legkiválóbbak között volt (legendás talpas egyesei fogalommá váltak...). Az igazi hírnevet a diákmozgalom és a röplabdacsapat hozta neki.

A testnevelés ügye biztos kezekben volt a Felhősiné–Hajdu párosnál.

Magától adódik a kérdés: miért és hogyan “jött össze” egy ilyen összetartó, egységes tanári gárda? Egy biztos: nem a véletlen műve volt! Egyrészt kellett ehhez a kor: a 70-es évekre a Kádár-rendszer konszolidálta magát, és ami számunkra fontos – egy új generáció kezdte a tanári pályát. Ők már az új rendszerben nőttek föl és választották a tanári pályát – aminél meg is maradhattak! A pályaelhagyás ekkor még nem volt tömeges. De ez csak a kedvező alap – a lényeg, az akkori tanárok többsége szerint: Tiszavölgyi igazgató személye. Az ő érdeme volt ennek a tanári gárdának az összekovácsolása. Nagyon szigorú, keménykezű igazgató volt, vasfegyelmet és állandó magas szintű munkát követelt. A tanárok egy része kifejezetten félt tőle, de ugyanakkor tisztelték szakmai tudásáért és vezetői erényeiért is. Hamar kiderült, ki tud megfelelni az elvárásainak, és azokból egy fegyelmezett, nagy eredményeket felmutatni képes kollektívát alkotott. Mindennek az alapja a személyes példa volt: nála korábban érkezni az iskolába és onnan később elmenni nem nagyon lehetett. Mindig minden tantárgyban naprakész volt, saját szaktárgyait pedig remekül tanította. A váratlan óralátogatások után így mindenki elfogadta a véleményét, észrevételeit. Nem utolsósorban állandóan tele volt ötletekkel – ezzel is kreatív, termékeny légkört kialakítva. Lehet, hogy túl idillinek tűnik a kép, de egy biztos: az Árpád Gimnázium újra régi fényében ragyogott (és ez a ragyogás távozásáig tartott...), továbbá a kollégák is szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre (talán az sem véletlen, hogy egy tucat tanár követte őt Békásmegyerre is...).

A 70-es években formálódott tanári kar, azon túl, hogy egyben maradt, a tanulói létszám fokozatos emelkedésével újabb és újabb tagokkal bővült. A 28 fős testület létszáma a 80-as években 40 fölé emelkedett – újabb remek tanáregyéniségek megjelenésével.

65. (Öreg)diák-tanár portré: Marosvölgyi Jánosné

Az Árpád Gimnázium jubileumi 100. tanévében a legrégebbi árpádos múltra visszatekintő tanár Marosvölgyi Jánosné. Közel fél évszázada lépte át az Árpád küszöbét, mint Hagyits Katalin első osztályos tanuló. A fiatal öregdiák tanárt Felhősi Istvánné néven ismerte meg a korabeli tanulóifjúság. A lányoknak hol “Felhő”, hol “Maros”, hol egyszerűen “Kati néni”.

Az öregdiák-tanár portréját 2001-ben végzett növendéke, Fejes Andrea rajzolta meg:

Marosvölgyi Jánosné 36 éve tanít az Árpád Gimnáziumban. Jelenleg a gimnázium gyermekvédelmi felelőse.

Egész pici gyerekkorától testnevelő tanárnak készült. Ebben családi indíttatás is szerepet játszott: keresztanyja is testnevelő tanár volt. Általános iskolás korában, amikor pályaválasztásra került a sor, tudta, hogy gimnáziumban kell tovább folytatni a tanulmányait. Sajnos szüleit tragikus körülmények között, korán elvesztette. Több helyen járt általános iskolába, egy időre árvaházba is került, de sikerült bejutnia az Árpád Gimnáziumba. A felvételre élete egyik legörömtelibb eseményeként emlékezik vissza. Ebben az időben szinte csak fiúk jártak az Árpádba, mindössze két leányosztály működött, nagyon nagy szó volt, hogy valakinek sikerült bekerülnie.

A gimnáziumi évek nagyon szép emléket jelentenek számára. Már ebben az időben sportolt, a gimnáziumban és sportegyesületben egyaránt. Kedvenc sportága a kosárlabda volt. Mindig azt tartotta szem előtt, hogy egyszer tanárként dolgozhasson, ez volt a meghatározó élete valamennyi területén, még az edzéseken, versenyeken is. Sok szeretettel emlékezik vissza általános iskolai testnevelő tanárnőjére, aki ugyan szigorú volt, és sokat követelt.

Az Árpád Gimnáziumban Bátori Béla tanította az osztályt, aki vezetőtanár volt. A tanárnak készülő diák számára nagy élményt jelentett látni, hogyan foglalkozik a Testnevelési Főiskoláról a gimnáziumba érkezett utolsó éves hallgatókkal. A gimnázium másik testnevelő tanára, Bolemányi Károly szinte pótapaként foglalkozott vele, ő vitte el az akkori Ganz Mávag sportegyesületébe. Nagyon sok iskolai sportversenyen részt vett, nagyon sok sportágban. Mezei futás, úszás, labdajátékok. Az igazi kedvenc az atlétika volt. Később ezt felváltotta a kosárlabda. Ebben a két sportágban első osztályú szintig sikerült eljutnia, és később, amikor választania kellett, a kosárlabda mellett tette le a voksát.

Marosvölgyi Jánosné, Kati "néni" és...

 

a gyakorlatra készülő lányok

Érettségi után teljesen elveszett a kapcsolata az iskolával. Miután végzett a TF-n, három évig az ELTE berkeiben dolgozott, sportirodán, illetve egy kerületi sportiskolában. Egyszer egy váratlan telefonhívásból értesült arról, hogy az Árpád Gimnáziumot elhagyták a testnevelő tanárok, és felkérték, vállaljon állást régi iskolájában. Szárnyakat kapva rohant, éppen az évnyitó ünnepély zajlott. A régi gimnáziumi igazgatója nagy örömmel és meglepetéssel fogadta, mint elmondta, már hosszú ideje keresték.

Furcsa, érdekes érzésként emlékezik vissza arra, hogy bekerült egy olyan tanári karba, ahol hirtelen kollégája lett azoknak, akik néhány évvel azelőtt tanították. Mindenkihez odament, az újaknak bemutatkozott, a régiektől pedig megkérdezte, hogy tegeződhetnek-e. Eleinte még sokan összekeverték a diákjaival. Ma már nem egy olyan kollégája van, akit ő maga tanított, és olyan is, akinek testvéreit is tanította.

Pályája legelején született kislánya, akivel csak fél évet maradt otthon. Ő maga is aktívan kosárlabdázott, 32 éves korában hagyta abba a versenyzést. Szép sikereket értek el, bajnokságot nyertek, bekerültek vidéki versenyekre is. Egyetemi csoporttársaival sem szakadt meg a kapcsolata, ötévenként rendszeresen összejönnek. A legutóbbi, 35 éves találkozón kicsit szomorúan állapította meg, hogy évfolyamtársai "lekörözték", mindnyájan nagymamák. Már nagyon szeretné átélni ezt a "minőségileg más” érzést. Erre hamarosan lesz is lehetősége, hiszen nemrégiben volt lánya esküvője. Legtöbb csoporttársa ma már nyugdíjas éveit tölti, kevesen maradtak meg aktívan a pályán.

Testnevelőként mindig arra törekedett, hogy sokoldalú sportolási lehetőséget kapjanak a diákok, kezdettől vitte őket úszni. A cél az volt, hogy megszeressék az egészséges életmódot, s ahova csak lehetett, minden kerületi, budapesti versenyre elvitte a diákokat.

A tanárnő sokszínű árpádos munkásságának legismertebb eleme az immár több mint 25 éve szervezett ballagási buzogánygyakorlat. (A tanárnő erről szóló írását “Egy negyedszázados jubileum elé” címmel olvashatják – L. Zs.)

Az Árpád Gimnázium régóta baráti kapcsolatban áll egy németországi, darmstadti középiskolával. Minden év márciusában 20 diákot vendégül látnak Németországban, és ugyanannak az évnek szeptemberében a német diákok jönnek Budapestre. Az utazás legfőbb célja a nyelvgyakorlás, de az évek során számtalan barátság szövődött, és mind a gyerekeknek, mind a kísérő tanároknak rengeteg szép élményben volt részük. A tanárnő véletlenül cseppent a darmstadti utakba. A diákcsere beindulásának második évében egyik kollégája partnert keresett. Kiderült, hogy ő jól beszél németül, ettől kezdve 10 éven át kísérte a gimnázium csoportját.

A csereprogram szervezése során a szülők meggyőződhettek alapos, lelkiismeretes, minden részletre körültekintően odafigyelő munkájáról. Mindig arra törekedett, hogy a német gyerekek minél többet megismerhessenek Magyarországból, kirándulásokat szervezett Tihanyba, Visegrádra, Szentendrére, Bugacra. Német kollégáival kialakult barátsága később a családokra is kiterjedt, férjével nyaranta szívesen látja vendégül a német kollégáját feleségével együtt.

Jelenleg elsősorban ifjúságvédelmis feladatokat lát el. Sajnos erre a legtöbb iskolában nagyon nagy szükség van. Ez egy nagyon nehéz, szerteágazó, bonyolult munka, és az eredménye sokszor csak hosszú idő elteltével mutatkozik. Régebben ezt a testnevelés-tanítás mellett végezte; mindig szakított időt arra, hogy hosszasan elbeszélgessen azokkal a diákokkal, akiknél úgy érezte, szükségük van segítségre családi, tanulási gondjaik megoldásában.

Nagyon örül, ha a régi tanítványok visszajönnek az Árpádba, évek óta szervezi az öregdiákok találkozóját. Az ő érdeme, hogy minden ballagó diák a tarisznyájában talál egy klubkártyát, így nem felejtheti el, hogy minden március első keddjén kerül sor az Árpád Gimnáziumban erre a programra. Az ötlet az épület visszaszerzéséért folytatott évtizedes küzdelemben gyökerezik. A tanárnő aláírásgyűjtési akciót indított, ennek keretrendezvénye volt az öregdiák-találkozó. Ez az est olyan jól sikerült, hogy azóta minden évben megismétlik.

Ha újra kezdhetné, mindenképpen a pedagógusi pályát választaná. Rengeteget kapott a gyerekektől, és úgy érzi, ő is sokat tudott adni. Úgy érzi, sikerült eleget tennie a saját maga által felállított követelményeknek. Meggyőződése, hogy egy jó pedagógus szigorú, igazságos, soha nem éreztetheti egy-egy gyerek iránti rokonszenvét vagy ellenszenvét. Meg kell találni a megfelelő megoldást akkor is, ha egy osztály nagy létszámmal indul, vagy esetleg a gyerekek között van egy-egy “kirívó” eset is. Mindenképpen lebeszélne mindenkit erről a pályáról, akiben akár csak egy rövid időre is kételyek merülnek fel rátermettségével kapcsolatban.

Az órákon kívül is törődik tanítványaival. Számomra mindig is hihetetlen volt sokszínűsége, kitartása. A sok-sok év alatt volt néhány tanítványa, akikkel komoly harcot kellett vívnia. Ám ő olyan lelkes volt, hogy soha nem adta fel.

A testnevelésórákon a legfontosabb szempont mindig az volt, hogy minél többféle sportot kipróbáljunk. Az időjárási viszonyoknak megfelelően rendszeresen mentünk úszni és korcsolyázni. Az egészséges életmódra való nevelés volt a tanárnő fő célja, igyekezett a kevésbé lelkesekkel is megszerettetni a sportot. Mindenkit a saját szintjének megfelelően fejlesztett. Folyamatosan figyelte a kerületi, budapesti versenyek időpontjait. A versenyeken való együttlét ugyanakkor arra is alkalmas volt, hogy megismerje tanítványai otthoni körülményeit, esetleges problémáit. Bárkinek bármire szüksége volt, rá mindig számíthatott. Hiszen nem csak kizárólag a testnevelésórák dolgaival foglalkozott. A hátrányos helyzetű gyerekekre mindig különös figyelmet fordított.

Fáradhatatlan volt az esetleges pályázatok, ösztöndíjak felkutatásában. Mindent elkövetett, ha azt látta, hogy egy hátrányos helyzetű gyerek a szerényebb családi háttere miatt hátrányt szenvedne a továbbtanulásban. Kollégái is mindig számíthattak rá, ha valamilyen ügyben gyors és határozott intézkedésre volt szükség.

Mindig példaként fog állni előttem elkötelezettsége, kitartása, önfeláldozása. Befejezésként álljon itt hitvallásának összefoglalása kedvenc költőjétől, Benjámin Lászlótól:

"Hát megtanultam, hogy az ember lehet:
Örömért kesergő,
halhat az életért a bátor,
de már embertelen az emberségért,
becstelen a becsületért,
igaztalan az igazságért
nem lehet senki emberfia.”

66. Igazgatói szemmel: Tiszavölgyi István

Húsz év az Árpád Gimnáziumban

1966. szeptember 1-jével igazgatóhelyettesként kezdtem dolgozni az Árpádban, majd 1971-től 1986-ig a gimnázium igazgatója voltam.

Bonyolult és nehéz időszak volt ez minden szempontból, az oktatásban is. A hivatalos oktatáspolitika a gimnáziumok általános visszaszorítására törekedett. A lehetséges támogatásokat a szakiskolák, a technikumok és a gyorsan szaporodó főiskolák, felsőfokú technikumok kapták. Erre a folyamatra éppen az Árpád Gimnázium volt a klasszikus példa. 1966-ra lényegében befejeződött az Árpád Gimnázium megcsonkítása, csaknem lehetetlenné tétele. Utolsó eseményként éppen 1966. szeptemberében kezdték meg Óbuda legszebb, legnagyobb tornatermének szétverését, majd semmire sem használható előadóvá történő átalakítását. Előzően a gimnáziumi osztályok egy része helyett “lakatos” szakközépiskolai osztályokat indítottak. Az épület nagyobb részében a Bláthy Ottó Szakközépiskola működött, melyet Felsőfokú Technikummá fejlesztettek, majd Kandó Kálmán Főiskola néven működtettek tovább. A gimnázium gyönyörű rajzterme, könyvtára, szertárai – köztük az egyedülállóan felszerelt, nagy értékekkel rendelkező filológiai – széthullottak az állandó változásban, költözésben. Szinte semmi sem maradt belőlük. A gimnázium összesen 8 osztállyal működött. Az egész épület kezelője – máig is rejtélyes módon – a főiskola lett.

A gimnázium háttérbe szorítása az iskola hivatalos megítélésében is megjelent. A kerületi értekezleteken, hivatalos értékelésekben az Árpád örökös elmarasztalásban, hátrányos megkülönböztetésben részesült. Fülöp Zoltán igazgató úr a legteljesebb keserűségben és tehetetlenül vergődött ezekben a folyamatokban.

Hasonlóan nehéz helyzetben volt a tantestület is.

A tantestület nagy egyéniségei közül már sokan nyugdíjba mentek vagy nyugdíjazták őket. Hogy csak egy tanárt említsek, Udvarhelyi Ágoston igazgatóhelyettes úr gyakorlatilag kényszernyugdíjjal ment el, de a főiskola azonnal alkalmazta, mert ilyen típusú tanárokra egy főiskolának is szüksége volt. Távozását megérezte az iskola egész nevelő- és oktatómunkája.

A nagy tanáregyéniségek közül azonban néhányan még dolgoztak, sajnos, rövid ideig. 1966-ban még tanított a mindenki által szeretett, tisztelt Karádi Károly tanár úr; Tarlós István polgármester úr, mint volt tanítványa éppen az ő nevével fémjelezte az általa alapított kerületi pedagógiai díjat.

Itt dolgozott még a szigorú dr. Vanyek Béla kémia–biológia–angol–német szakos tanár, a görög–latin szakos Gombár Vince, akit “az oktatáspolitika a klasszikától a technikáig sodort” (mondta ő!), hiszen a kötelező órái csak az “üzemitechnika” órákra történő “kísérettel” voltak elegendőek. Néhány évig még bús szemlélője volt az Árpád nehéz sorsának Rácz Elemér történelem–latin–német–orosz szakos tanár úr. A magyar szakosok közül Kéryné dr. Soós Júlia, az első szociológusok egyike, dr. Radics Jenőné és Kis Jenő, akik mindig, ebben az időben is hirdették, tanították, képviselték magyarságtudatukat, igazságszeretetüket, hitüket. Kiemelkedő egyénisége volt az iskolának Theiszler Frigyes angol–művészettörténet–ének-zene szakos tanár úr, Sárközy Elemér festőművész, rajztanár, Szluha Vilmos, aki a művészettörténet tanításában hozott a maga idejében igazán korszerű módszert és szemléletet. Valóságos csodának számított, hogy az orosz nyelvet is eredményesen és élményszerűen tanulhatták a diákok Cseke Istvánnénál (aki később a gimnázium igazgatóhelyettese lett) és Váradi Mariannánál, mert mindketten mindig mindenkivel korrektek és igazságszeretők voltak, s így egész személyiségükkel hatottak, s lettek sokak számára példaképek, mint a testnevelő Bolemányi Károly és Héra Gábor tanár urak is, akik a megmaradt parányi tornateremben próbálták idézni az Árpád hajdani sportéletét.

Ekkoriban kezdett az Árpádban dolgozni néhány "idehelyezett" tanár, akik kezdetben méltatlan feladatot kaptak: Litván György, a nagyszerű történész könyvtárosként, Vészi János, az ugyancsak kiváló történész technika órákat tarthatott kezdetben. Mégis egész emberségük, tudásuk, gyerekszeretetük még ilyen minőségükben is meghatározó volt az iskola számára, mert mindig tudtak valami fontosat, emberit mondani, tenni.

Mint minden testületnek, az Árpádnak is voltak gyengébb pontjai. Dr. Dömötör Gábor, Bognár Endre tanár urak távozása nagy űrt hagyott maga után a matematika és a fizika oktatásában. Ennek ellenére egységes volt a tantestület még mindig abban, hogy fő feladatuknak a tanulók segítését tartották, hogy a magyar és az európai kultúra értékei együtt jelentek meg, és forrtak össze munkájukban az erkölcsi értékek átadásával. Tovább élt a "Sohse buktattam..." gondolat, melyet Szentkuthy Pfiszterer tanár úr oly szépen fogalmazott meg...

Egységes volt a tantestület abban is, hogy nehezen élték meg a tanítás feltételeinek nehezebbé válását. A tárgyi feltételek romlása mellett az óratervek alakulása okozta a legtöbb gondot. Bevezetésre került az 5+2, majd 5+1 (a +2, ill. +1 az üzemi órákat jelentette). Az orosz mellett ugyan már volt második idegen nyelv is (angol vagy német), de mindössze heti 2 órában, csoportbontás nélkül, az egész osztálynak (kb. 40-42 tanulónak) együtt.

Mégis, bár felvételi vizsgák nem voltak, felejthetetlen, nagyszerű osztályok, kiváló egyéniségű tanulók voltak az iskolában.

Az iskolára nehezedő nyomasztó légkör és belső helyzete egyrészt engem is megrémített, másrészt arra ösztönzött, hogy a tantestülettel együtt rövid időn belül világos, az iskola felemelését szolgáló programot dolgozzunk ki. Tudtuk, hogy óvatosnak, de hatékonynak kell lenni, mert egyszerre kívántuk őrizni az iskola régi értékeit, és ugyanakkor korszerűbb útra is térni.

A legfontosabb feladat az eltávozott és eltávozó tanárok pótlása volt. Karádi Károly és Kéryné dr. Soós Júlia, Gombár Vince, Bolemányi Károly, Theiszler Frigyes, Rácz Elemér korai és váratlan halála, több kiváló tanár felsőoktatásba kerülése (dr. Dömötör Gábor, Perczel Sándor, dr. Vanyek Béla, Peller József, Bognár Endre, Héra Gábor) hirtelen számos új tanár felvételét tett szükségessé.

Az új tanárok felvétele, megválasztása döntő fontosságú feladat volt. Szerencsére többen, a jó emberismerettel rendelkező tanárok közül – pl. dr. Radics Jenőné, Cseke Istvánné, dr. Ódor Zsuzsanna – sokat segítettek. Valószínű azonban, hogy sok esetben a szerencse is közrejátszott a legkiválóbb tanárok kiválasztásában.

Így került ez idő tájt az iskolába és lett “árpádos” tanár magyar szakon Bertha Irma, Buncsák Piroska, Frank Éva, történelem szakon Zelenka Tibor, a matematikus dr. Száva Gézáné (később 10 éven át a gimnázium igazgatója), dr. Száva Géza, az iskola volt diákja, (majd az ELTE-re került, s korán elhunyt). Mikusi Imréné (később több évtizeden át igazgatóhelyettes), Mikusi Imre, Rácz Mihályné, akiknek a matematika speciális tagozat megteremtésében döntő szerepük lett, és Gyimesi Róbert, aki jelenleg a gimnázium igazgatója.

A gimnázium volt tanulói közül itt kezdte pályafutását Felhősi Istvánné testnevelő tanárnő, aki szívvel-lélekkel élt-halt az Árpád felemelkedéséért, és Radics Éva ének-zene szakos tanárnő, aki teljesen új lendülettel, de “régi” szellemiséggel és érzéssel igyekezett zenei életet teremteni régi iskolájában.

Szerencsés választás volt Hajdu Gyula testnevelő tanár alkalmazása, akinek nagybátyja, Hajdu Mihály zeneszerző az iskola tanára is volt. Hajdu Gyula tanár úr testnevelési programjában jelent meg először a népi játékok oktatása.

Jelentős változás volt az idegennyelv-szakos tanárok számának fokozatos bővítése, és beépítése a tantestületbe. A fővárosban néhány gimnáziumot teljesen átalakítottak szakközépiskolává, ezért több idegennyelv-szakos tanár keresett állást. Így került iskolánkba dr. Világi Gyuláné, Stefkó Gizella (később igazgatóhelyettes is), Fonyódi Jenőné, Jakab József angol szakos tanárok, Liska Endre, Langó Jánosné német szakosok és az orosz szakos Werenka Ödön (aki jelenleg a PSZI igazgatója), akik mind csakhamar az ELTE külső vezetőtanári megbízatását is megkapták, és számtalan tanulót juttattak el az egyetemekre. Ezek a tanárok akkoriban Budapest legjobb tanárai és nevelői voltak, ma sajnos többségükben nyugdíjban és méltatlan anyagi viszonyok között vannak...

Legnehezebb talán a biológia és kémia szakos tanárok pótlása volt. Végül ez is sikerrel oldódott meg dr. Száraz Péter, dr. Lajos Ildikó, Cséke Csaba személyében.

Külön kell kiemelnem és megemlékeznem a gimnázium régi és új technikai dolgozóiról. A régiek közül Czikora Istvánról és Kaszab Józsefnéről, akiknek figyelme szinte mindenre kiterjedt, a kiváló gazdasági vezetőről, Tóbel Lajosnéről; az újak közül mindenekelőtt Jász Alajosnéről, aki mint tapasztalt, kiváló tanár nyugdíjasként az iskolatitkári feladatokat látta el és az őt követő Wild Máriáról, az iskola kedves tanítványáról, aki előzőhöz hasonlóan precíz, gondos, önálló munkát végzett.

A régi és új tanárokkal együtt már valóban megvalósítható lett egy új pedagógiai program, amely sok tekintetben a mai napig is az iskola munkájának alapját képezi.

Elsősorban az oktatás kérdése látszott járhatónak a felemelkedés területén. A legdöntőbb mozzanat a tagozatok létrehozása volt. Először az angol és német tagozatos osztályok indítását sikerült elintézni. A tagozatokkal nemcsak az idegen nyelvi óraszámok emelkedtek, de megvalósult a csoportbontás is. A tagozatok indítását alapvetően a szaktanárok kiváló munkája tette lehetővé. Számtalan szakfelügyeleti jelentés, bemutatóóra volt az iskolában. Az ELTE tanárjelöltjeinek megjelenése az iskolában új színt, érdekességet, lendületet hozott.

Hasonló utat jártunk be a matematika speciális tagozat megteremtésében. A kiindulópont itt is a kiemelkedő szaktanári munka volt. A kiváló szaktárgyi eredmények, a sikeres egyetemi felvételik, tanulmányi versenyek, itt is a számtalan fővárosi bemutatóóra, szakfelügyelő-látogatás alapozta meg az iskola hírnevét. Szerencsés mozzanat volt, hogy az addig létesült speciális matematika tagozatos osztályok mindegyike a pesti oldalon volt, s így elkerülhetetlen lett, hogy a budai oldalon is legalább egy iskola kapjon erre engedélyt.

A matematika tagozat mellett a fizika oktatásának megerősítése is szükséges volt. A Kozma Péter, Tóth Ibolya és Székely György “hármas” újra a régi időket idézte. Újra előtérbe kerültek a sok tanári áldozattal járó "tanulókísérletek", a tartalmas és izgalmas szakkörök, az ezekhez szükséges eszközök, feladatlapok közös elkészítése. Ezen a területen a fentnevezett három tanár bizonyosan egyedülálló munkát végzett az Árpádban. Erejükből az előadók átalakítására is tellett, melyet jórészt saját kezűleg és Derzsy Géza gyakorlati órákat vezető tanár úr segítéségével végeztek.

A tagozatok szükségessé tették a tárgyi feltételek fejlesztését is.

Bevezettük a kabinetrendszert, minden hátrányát vállalva, szabad tantermeket teremtettünk ezzel, és így az idegen nyelvek mellett bontani tudtuk a matematika- és fizikaórákat is. Ezzel utat nyitottunk a III. és IV. osztályokban a fakultáció bevezetésének is.

Megszüntettük a hagyományos formájú tanulószobai foglalkozást is. Az így felszabaduló óraszámokat csoportbontásra, szakkörökre, a tanulókkal történő egyéni foglalkozásra használtuk fel.

A 70-es évek elején két nyelvi laboratóriumot is az oktatás szolgálatába állítottunk. Felújítottuk a tanári szoba, a könyvtár bútorzatát, és a tantermek átépítésével négy új termet alakítottunk ki. Ebben az időben számtalan segítséget kapott az iskola a szülőktől, üzemektől. Így a fejlesztések anyagilag nem a kerületi oktatásügyet terhelték.

A gimnázium erőfeszítései, a minden területen folyó egyenletes, következetes, kiszámítható, színvonalas tanári és tanulói munka eredményei csakhamar megmutatkoztak. Mindenekelőtt az egyetemi továbbtanulás területén a budapesti gimnáziumok első 10 helyezettje közé kerültünk. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeken a számtalan döntős és helyezett tanulók mellett angolból, oroszból és matematikából már első, második, harmadik helyezettek is voltak!

A külföldi tanulmányi pályázatok is sikeresek voltak. Így nyert több tanulónk az USA-ba tanulmányi ösztöndíjat, diákküldöttségünk utazhatott az UNESCO megbízásából Finnországba Zsigovits Gabriella tanár vezetésével, és nyertek nagyon sokan ösztöndíjat az NDK-ba, Lengyelországba és a Szovjetunióba.

Az oktatási program és annak eredményei szervesen összefonódtak nevelési felfogásunkkal és törekvéseinkkel. Sem írásban, sem szóban nem hangoztattuk, de a gyakorlatban világosan felrajzolódott az a gondolat, hogy az Árpád Gimnázium régi értékeit kívánjuk visszahozni, újra megvalósítani.

Ennek számtalan eleme közül itt csak néhányat emelek ki.

Már 1970-től felvettük a kapcsolatot a régi diákokkal. Az egyre rendszeresebb meghívások és találkozások kapcsán tapasztalhattuk, hogy milyen fontos folyamatot indítottunk el.

1970-től a mindenkori március 15-i ünnepélyre hívtunk meg művészeket, előadókat részben a régi diákok közül; mindenekelőtt Sinkovits Imrét, Sinkó Lászlót, Mádi Szabó Gábort, ifj. Kőmíves Sándort, Fülöp Attilát – részben pedig más, de hasonló szellemiséget képviselő személyeket – többek között Latinovits Zoltánt, Weöres Sándort, Somogyváry Rudolfot, Bánffy Györgyöt, Fekete Sándort.

Az ünnepélyek és az általuk sugallt üzenet kellemetlen volt az oktatást irányítók számára, hiszen a 70-es évek elején már erőteljes ellenzéki ifjúsági tüntetések és összeütközések voltak minden március 15-én. Bizony, sok diákunk került akkor rendőri őrizetbe, iskolai védelmük bonyolult feladat volt...

Az iskola kapcsolata a régi diákokkal eközben egyre szélesebb lett. A gimnázium fennállásának 75. évfordulójára újszerű ballagást tartottunk. A ballagást este, az iskola diákéletével szorosan összefonódott amfiteátrumban tartottuk fáklyás, világítóbuzogányos tornabemutatóval. A rendkívüli vállalkozás fő szervezője Felhősi Istvánné és Hajdu Gyula testnevelő tanárok voltak. A villamosok és autóbuszok is megálltak rövid időre megcsodálni a színpompás ballagást. Az esemény különös súlyát azonban mégis az adta, hogy meghívtuk a 25 és 50 évvel azelőtt érettségizett öregdiákokat és tanáraikat. Megható és szép, bensőséges ünnepély volt. Ezen a ballagáson emlékeztünk meg Udvarhelyi Gusztáv igazgatóhelyettes úr haláláról egy csodálatosan szép cserkészkürt felcsendülő hangjával.

Ezzel az eseménnyel végképpen összeforrt a régi és az új Árpád Gimnázium törekvése. A minden évben hasonlóan rendezett ballagások után sorra születtek a régi osztályok alapítványai, melyeket a kedves tanáraik emlékére és az iskola támogatására hoztak létre. A sort dr. Lengyel Imre nyitotta meg, majd többek között Karádi Károly, Krajcsovics Márton, Gombár Vince, Iglói Mihály emlékére született alapítvány. A régi diákok több évfolyamának képviselői pedig Kós Károly-díjat alapítottak az iskola számára, melynek célja a népi kultúra, a “népi hagyományok, a tanulók magyarság tudatának” ápolása. A díj és a célkitűzések létrehozásában döntő szerepet játszottak Kerek Imre és Siklós Csaba régi diákjaink. Az emlékplakettet Hermann János készítette és ajánlotta fel.

Lényegében ugyanezek a régi diákok, valamint Hajnal Balázs, Götz Béla, Tellér Gyula az iskola tanáraival és igazgatójával létrehozták az Árpád Gimnázium Öregdiákjainak Baráti Körét. Az alakuló ülésen a Kör elnökének Sinkovits Imrét választottuk. A hivatalos cél a gimnázium épületének visszaszerzése volt. Valójában azonban a havi rendszerességgel tartott összejöveteleken az oktatás és nevelés régi értékeinek körüljárása zajlott. Az akkori “főhatóságok” figyelmeztettek is: “baj lesz ebből!”

Az iskola épületét nem sikerült visszaszerezni. Ennek érdekében csak jóval később, a rendszerváltás után tehetett jelentős lépéseket az ilyen irányú politikai akaratot is képviselő, és a régi iskoláját, tanárait is példásan tisztelő, az oktatást valóban támogató Tarlós István polgármester úr.

A fő cél elérésének sikertelensége ellenére a Baráti Kör mindig és egyre hatékonyabban, védően, támogatóan vette körül az iskolát, s szellemiségének továbbfejlesztésében döntő szerepe volt.

Az iskola nevelési programjában különös értékként kezeltük az iskolaközösség, az összetartozás kérdését. A közösség kialakításának döntő kérdése az, hogy milyen értékek köré szervezzük, és milyen eszközökkel alakítjuk.

Mi a tanítási órán kívüli munkában két eszközt láttunk és alkalmaztunk, melyek a célokról is árulkodtak.

Az egyik a népi kultúra felé fordulás volt. Hajdu Gyula tanár úr rendszeresen oktatta a népi játékokat is. Emellett elindítottuk a néptánc oktatását. Két minden szempontból kiváló, elkötelezett tanárt alkalmaztunk – persze technikai státusban – Széll Mártát és Kovács Gerzsont. A néptáncoktatás összefonódott a népi kultúra területeinek, jelentőségének tanításával is. Már egy év után a tanévzáró ünnepélyen az amfiteátrumban olyan nagy létszámú tánccsoport aratott sikert, amelyben fiatal tanáraink is részt vettek, így például Zelenka Tibor történelem szakos tanár.

A másik eszköz a tábori és az iskolai klubélet felújítása volt. A 70-es évek közepétől minden nyáron lényegében csaknem az egész iskola (300-350 tanuló) Kecskemétre utazott két hétre gyümölcsszedő és “kukorica címerezési” munkára. A táborok szervezésében, azok jó hangulatú vezetésében a közös programok, játékok szervezésében és megvalósításában elévülhetetlen érdeme volt Csortos Csaba tanár úrnak és persze a diákoknak, hiszen a táborokban, a táborvezető Csortos Csaba mellett diáktanács működött.

Mind a táborokban, mind az iskolai életben külön figyelmet fordítottunk az egységes követelményekre a magatartásban, a tanulók szorgalmában, a tanulmányi előmenetelükben.

A sok vita után megszületett, pontosan körülhatárolt követelmények nemcsak az egységes iskolai munkarendet biztosították, hanem a mögöttük meghúzódó erkölcsi értékek megvalósulását szolgálták legfőképpen. Ezekkel a törekvésekkel az Árpádban sikerült elkerülni mindazokat a problémákat, melyeket az oktatásban és nevelésben is már akkortájban sugalltak és előidéztek, nevezetesen – ahogy akkor is jellemeztem – “mindenki azt csinál, amit akar, de az sem kötelező!” Ekkoriban törölték el a kötelező történelem érettségi vizsgát, engedték meg a tanulóknak az iskolai dohányzást stb.

Ezzel szemben iskolánk valóban igazi erkölcsi, emberi és nemzeti értékekre igyekezett munkáját alapozni, ahol a rend és kötelesség, tisztesség jól összefért a derűs hangulatú diákélettel. Törekvéseink mögött valójában az igazság, a jóság és a szeretet értékei húzódtak meg; tudtuk és tudhatták diákjaink is, hogy ezek az értékek már egész életre szólóan messzire és más irányba mutatnak, mint a hivatalos rendelkezések.

A fenti nevelési törekvések két oldalról is komoly visszhangot váltottak ki. Egyrészt a kerület lakosai körében általános lett az a nézet, hogy az Árpád Gimnázium új korszaka kezdődött el. A régi diákok örömmel üdvözölték munkánkat. Igazgatóként és tanárként is a legnagyobb megtiszteltetésnek érzem a mai napig, hogy a Kós Károly-díjat elsőként nekem ítélték a régi diákok, és hogy Sinkovits Imre az akkor megjelenő Arany János-balladák lemezét így adta át, saját kezű írásával:

“Új Igazgatómnak”, Istvánnak: ki méltó utóda elődeinek, hálával és köszönettel azért az erőfeszítésért, hogy őrzője, élesztője az Ősi Alma mater szellemének! Örömöm, ujjongásom, hálám kifejezéséül fogadd baráti szeretettel

Sinkovits Imre 1983. január 21."

Másrészt válasz lett törekvéseinkre az is, hogy a kerületi vezetés új igazgatóhelyettest küldött az iskolába. Az ő tájékoztatója alapján indult vizsgálat az oktatás területén, miért tanítjuk a Bibliát, milyen szemléltető anyagokat használunk a humán tárgyak tanításában, milyen szellemiségűek az ünnepélyek, kilátásba helyezték a történelem érettségi vizsgák ellenőrzését is.

Hosszú és kemény összeütközések sorozata kezdődött, de nem változtattunk elképzeléseinken. Felléptünk minden olyan nézet ellen, mely ellenkezett a kialakított programunkkal, melyben most már megfogalmazódott¸ hogy az általános emberi értékek és a nemzeti értékek nem jelenthetnek választási lehetőséget.

Az iskola erejét és a tantestület összetartását végül siker koronázta. Távozniuk kellett azoknak a tanároknak, akik gátolni kívánták külső támogatással munkánkat.

Ezt követően 1986-ra én is befejezettnek éreztem munkámat az Árpád Gimnáziumban. Engem már egy új kihívás foglalkoztatott: lehet-e a város peremén, Békásmegyeren¸ lakótelepen olyan iskolát létrehozni, mely hasonlít az Árpádhoz.

Ezt kívántam megoldani, és magamat is próbára tenni.

Erős és sikeres iskolát hagytam el! Nehéz döntés volt.

Tudtam azonban, hogy nagyszerű tantestületet, kiváló iskolavezetést hagytam magam után, dr. Száva Gézáné személyében, aki 10 évig vezette az iskolát igazgatóként hasonló szellemben, Stefkó Gizella és Mikusi Imréné igazgatóhelyettesek támogatásával.

Távozásom után 15 évvel jó remények vannak arra, hogy az iskola épületét az Árpád újra teljes egészében megkapja.

Őszintén hiszem és remélem, hogy az azóta átalakult Árpád Gimnázium újabb sikereinek nem ez lesz az egyetlen biztosítéka.

Budapest, 2001. szeptember 3.

Tiszavölgyi István

igazgató

Tiszavölgyi István

Vissza a tartalomjegyzékhez