1940-1949

VÁLTOZÁSOK ÉVTIZEDE

 31. Költözünk!

Az 1938. szeptember 19-én megkezdődött építkezés Hesz Lajos fővállalkozó irányításával zajlott. Nagy segítséget jelentett Ottó László minisztériumi tanácsos, a minisztérium szakmegbízottja, aki az építkezés szerteágazó adminisztrációja mellett minden műszaki kérdésben is segítő kezet nyújtott.

Az új épület régi hagyományok szerinti bokrétaünnepélyét 1939. április 1-jén tartották, ekkorra került tető alá a főépület. A legtovább, 1940 júniusáig, a kőfaragó munka húzódott el.

1939. november 9-én az igazgató átköltözött új lakásába. Az iskola átköltöztetésére 1940. április 12-én, 13-án és 15-én került sor. A munkából a diákok is kivették a részüket. 1940. április 15-én két ünnepélyre is sor került. Először a régi iskolaépülettől vettek ünnepélyes búcsút: Szecsődy Gyula VII. osztályos tanuló szavalata után Gáldy igazgató úr tartott beszédet, majd az énekkar szerepelt. Végül az iskola – az épület és az udvar – bejárása következett a hősi emléktábla előtti elvonulással. A diákság énekszóval vonult át az új épületbe, ahol rögtön “beköszöntő ünnepélyt” tartottak: az udvaron felállított ifjúsághoz az igazgató beszélt, majd a Himnusz eléneklése után minden osztály az új helyére vonult. Új életet kezdtünk.

Az új épület

Normális esetben csak azért lenne szükség az új épület leírására, hogy az idegenek is megismerhessék “otthonunkat”. A mi esetünk azonban a legkevésbé sem normális: lassan fél évszázada nem ismerjük saját épületünket, csak annak egy részét. És az se a mienk – albérlők vagyunk a saját otthonunkban! Az új épületet nem sokáig élvezhettük háborítatlanul: jött a háború, majd Budapest ostroma. A súlyos károkat a tulajdonosok lelkesedésével igyekeztünk helyreállítani, hogy aztán már 1951-ben át kelljen adnunk az épület egy részét. E folyamat szomorú végeredménye mai helyzetünk, a Szőlő utcai “áldást” is beleértve.

Kevesen vannak hát a "kiváltságosok", akik az egész épületet ismerik, akik tudják, mi hol volt. És annál többen vannak, akik már a "csonka épületbe" jártak – nekik különösen érdekes lehet az eredeti állapotok bemutatása. Az örök optimisták számára pedig egy gyönyörű jövőkép lehet – ha majd egyszer...

Költözünk és ...

 

költözünk!

Íme, az 1938/39-es Értesítő leírása az új épületről:

“A székesfőváros közönsége 1936. június 24-én 314.811/1936. III. számú közgyűlési határozatával a III. ker. Nagyszombat utca – Zápor utca – Viador utca és Szőlő utcáktól határolt telektömbből kb. 1804 négyszögöl (6400 m2) kiterjedésű s mintegy 200.000 P értékű telket adományozott új épületünk céljaira. E telek mellett a Szőlő utca és Pacsirtamező utca között egy nagy kiterjedésű római amfiteátrum romjai vannak feltárás alatt. Az iskola telke egyébként minden oldaláról szabad és utcával határolt, s így a különböző rendeltetésű helyiségek: rajzterem, előadótermek, tornatermek, lakások és egyéb helyiségek megfelelően voltak tájolhatók. A telek nagysága is megfelelő, mert a beépített részen és az előkerten kívül játszóudvar és atlétikai pálya céljaira mintegy 2500 négyzetméter, csaknem szabályos négyszögű terület marad szabadon, s e mellett az igazgatói lakás is kaphatott 300 négyzetméter területű kertet. A hegyek tövében és a Dunától nem messze feküdvén az iskolatelek levegője is jó, csupán a Duna-parton lévő textilgyár a nemkívánatos szomszédság.

Az épület

A nagyjából L alaprajzú épület főhomlokzata a Nagyszombat utcára néz és a kerület egyik legfontosabb útvonaláról, a Bécsi útról is jól érvényesül. A főhomlokzat háromemeletes épület tömbjéhez a keleti oldalon két földszintes tornaterem-épület csatlakozik, nyugati oldaláról pedig a Zápor utcai fronton a 88 m hosszú, nagyrészt tantermeket magában foglaló, kétemeletes épületrész van.

A Zápor utcai frontra merőleges a Viador utcában épült, s az igazgatói lakást, szolgalakást és a lakások fölött elhelyezett, északi világítású, nagy rajztermet magában foglaló egyemeletes magas épületszárny.

Az iskolaépület homlokzata minden felesleges dísztől mentes, sima kőburkolatú homlokzat, és egyetlen dísze a Nagyszombat és Zápor utcai legömbölyített sarkon elhelyezett hárommezős, mintegy 10 méter magas dombormű. A dombormű a magyar mitológiából és őstörténetből vett három jelenetet ábrázol, s Rumi-Rajky István szobrászművész értékes alkotása. Az utcai homlokzatok burkolata fagyálló, tetszetős rétegződésű ún. travertin kőlap, udvari homlokzatain pedig világos színű nemes vakolat. Az épület nemes egyszerűsége, tömegeinek harmonikus elosztása, ablaksorainak nyugodt tagolása biztosítja monumentalitását. Alaprajzi beosztásáról a hivatalos bírálat ezeket mondja: »fő elrendezése célszerű, és azok közé tartozik, amelyeket az adott program esetében a leglogikusabbnak lehet tartani... Elrendezése eleve biztosítja az alaprajz tisztaságát és áttekinthetőségét«.

A főbejárat a Nagyszombat utca és Zápor utca sarkán, a széles Bécsi útra is nézve az épület előtt levő park felől nyílik, melyen keresztül egy tágas szélfogóba, és azon túl a tornatermek előtt fekvő nagy előcsarnokba jutunk. Az aulaszerű előcsarnok hatalmas oszlopaival, déli oldalfalában elhelyezett, vízszintes betonbordákkal elosztott, nagy ablakfelületeivel s nagyon jó térhatásával megragadó benyomást tesz. Az udvar felőli oldalán a ruhatár nyert elhelyezést, mely az ünnepélyek közönsége számára szolgál. Az előcsarnokból külön lépcsőkar vezet a ruhatár mellett elhelyezett kis karzatra, ahonnan egyrészt az öltözők feletti nyitott teraszra, másrészt a tornatermekhez tartozó mellékhelyiségekbe jutunk. Az előcsarnokból nyílik a nagy tornaterem, egyszersmind díszteremül is szolgál. Területe 242 m2, burkolata aszfaltba rakott parketta. A nagy tornaterem déli oldalfala nagy, vízszintes tagozódású, egymástól vasbeton bordákkal elválasztott, üveg ablakfelület, melyen keresztül sok napfény és levegő jut a terembe. Mennyezete kazettás mennyezet, melynek vasbeton bordái sötétre pácolt fával vannak burkolva, s a faburkolatú gerendák között levő kazettamezők fehér, sima vakolással vannak kiképezve. A nagy tornateremből annak keleti oldalán egy 7 m széles és 5 m magas, falba tolható ajtó nyílik a második tornaterembe, mely hosszával merőlegesen fekszik az első tornacsarnokra, területe 200 m2, burkolata parafa linóleum. Ünnepélyek, előadások esetén a 7 m széles ajtónak megfelelő szélességű színpadi dobogó állítható fel körfüggöny háttérrel és megfelelő világítási lehetőségekkel. Az első tornaterem hossztengelyének folytatásában a második tornaterem keleti oldalfalán elzárható szárnyas oltár van ifjúsági istentiszteletek számára.

Az előcsarnok és a nagyobbik tornateremnek a játszóudvar felől eső oldala mellett egy 2,50 m széles és 27,50 m hosszú folyosó vezet, mely a lépcsőházból jövő tanulókat az előcsarnok kikerülésével az öltözőkbe, mosdókba és a tornatermekbe vezeti. Ebből a folyosóból nyílik két öltöző, egy mosdó és egy zuhanyzóhelyiség, egy tanári szoba, egy szertár és a WC-csoport. Ugyancsak ennek a folyosónak az előteréből, mely egyszersmind a főlépcsőház udvari előteréül is szolgál, közvetlenül jut a tanulóifjúság a játszóudvarra.

Az öltözők, mosdók és szertárak felett 214 m2 alapterületű tetőterasz nyert elhelyezést. E teraszra a már említett külön lépcsőn keresztül az előcsarnokból lehet kijutni. A teraszról belátható az egész udvar, s így az udvaron tartandó tornaünnepélyek alkalmával nézőtérül is szolgálhat, ezenkívül szabadtéri tanítás, rajzolás, sőt tornaórák céljára is jól felhasználható.

Hálával említjük meg, hogy e terasz ötlete K. Kováts Gyula dr. min. osztályfőnök úrtól, a VKM középiskolai ügyosztályának vezetőjétől származik: kivitelét is az ő gondos szorgalmazása tette lehetővé.

A széles szélfogón keresztül a főbejárat a főlépcsőházhoz vezet, mely főlépcsőház az alagsorból indulva a három emeletet köti össze.

1. Az alagsorban a következő helyiségek vannak: a 3 m széles és mintegy 60 m hosszú folyosó, lőtérré is ki van képezve 3 lőállással s a szükséges mellékhelyiségekkel. Ebből a folyosóból nyílik közvetve a gépész lakása (szoba, konyha, kamra, fürdőszoba, előszoba), az altiszti és gépészlakáshoz tartozó két pince, a gépész műhelye, a szénraktár, és vele kapcsolatban a kazánház és salakkamra. Ezen utóbbi helyiségek oly módon nyertek elhelyezést, hogy azok az iskola alagsori folyosója felől csak szükség esetén közelíthetők meg, egyébként közlekedésük – az iskola forgalmától függetlenítve – a Zápor utcai mellékbejáraton keresztül van biztosítva. Az alagsori folyosóból közvetlenül nyílnak: a vöröskeresztes és napközi otthon, a négy cserkészhelyiség, egy kisebb hittanterem, a lőszerkamra, és ennek a folyosónak az északi végén kapcsolódik a Viador utcai épületszárny alagsori folyosója is. A Viador utcai szárny alagsorában nyert elhelyezést a második altiszti lakás (szoba, konyha, kamra, fürdőszoba, előszoba), az altiszti lakáshoz és a földszinten elhelyezett igazgatói lakáshoz tartozó pincehelyiségek, a mosókonyha, mángorló, és szárító, ezekhez tartozó WC-csoport és egy nagyobb raktárhelyiség. A Viador utcai épületszárny alagsori és földszinti helyiségei egyébként a Viador utcai lakásbejáraton keresztül is megközelíthetők. E bejárat egyrészt az igazgatói lakás, másrészt az alagsori szolgalakás és egyéb mellékhelyiségek megközelítésére szolgál. Az alagsori lejárat folytatásaképpen lépcső vezet a lakások céljaira szolgáló légvédelmi óvóhelyhez, mely az alagsori helyiségek alatt nyert elhelyezést megfelelő előtérrel és WC-kkel, és megfelelő menekülőaknákkal.

2. A földszintre vezető szélfogó előtér bal oldalán van a portás fülkéje, az előcsarnokra és a főbejáratra irányuló kilátással, és közvetlen kapcsolattal a földszinten elhelyezett, de az iskolaépülettől teljesen elkülönített portáslakással, melynek beosztása ugyanolyan, mint a már említett gépészlakásé. Az épület Zápor utcai földszinti szárnyán nyert elhelyezést hét tanterem a hozzájuk tartozó WC-csoporttal, tanári WC-vel és melléklépcsőházzal. A Viador utcai földszinti szárnyon van az igazgató lakása: négy szoba, előszoba, hall, fürdőszoba, gardrób, konyha, kamra, cselédszoba és WC, egy – az igazgató kertjére néző – keleti fekvésű terasszal, melyről lépcsős lejárat vezet a kertbe. Az igazgatói lakásnak az iskolaépülettel való közvetlen kapcsolata a gardróbon keresztül van biztosítva. A lakás szobái részben keletre, részben délre nyílnak, mellékhelyiségei pedig az északi oldalon fekszenek.

3. Az I. emeleten, az épület Nagyszombat utcai frontján nyertek elhelyezést a tantestület helyiségei, elkülönítve az iskola forgalmának zajától, közvetlen kapcsolattal a főlépcsőházzal. A középfolyosós rendszer utcai oldalán van az igazgató fogadószobája, az igazgatóhelyettes irodája, a tanári tanácskozó, a szülői értekező előszobája és a szülői értekező, udvari oldalán pedig a tantestületi WC-csoport mosdóval, történelmi-földrajzi szertár és az iskolaorvos rendelője. A három méter széles, kb. 24 m hosszú folyosó, melyből az említett helyiségek nyílnak, várócsarnokká van berendezve, és nagy üvegfalakkal van a főlépcsőháztól és az iskola forgalmától elválasztva.

A Zápor utcai oldalon nyertek elhelyezést a filológiai szertár, a tanári könyvtár, a tanári könyvtáros dolgozószobája és öt tanterem, az udvari oldalon a hozzájuk tartozó WC-csoport és melléklépcsőház. Ezen az emeleten, de a Viador utcai oldalon van az északi világítású nagy rajzterem és a hozzá csatlakozó, az udvari oldalon fekvő rajztanári dolgozó és rajzszertár. A nagy rajzterem északi oldalfala padlótól a mennyezetig egy nagy üvegfelület, mely a mély traktusú teremnek tökéletes világítást ad.

4. Az iskolaépület második emeletén, a Nagyszombat utcai szárnyon, az utcai oldalon van a természetrajz-kémiai előadóterem, emelkedő padsorokkal megoldva, a padsorok mögött tolóajtóval elzárható vetítőhelyiséggel és vele kapcsolatos sötétkamrával, az előadóteremhez csatlakozik az előkészítő, dolgozó, és már a Zápor utcai oldalra is átnyúló szertár. Az udvari oldalon van a természetrajz-kémiai közös munkaterem.

Ugyancsak a második emelet Zápor utcai oldalán nyert elhelyezést az ifjúsági könyvtár, a könyvtáros dolgozószobája és öt tanterem, s hasonlóképen az első emeleti beosztáshoz, az udvar felé egy WC-csoport és a melléklépcsőház.

5. A Nagyszombat utcai épülettömb harmadik emeletén van a fizikai előadóterem, ugyancsak vetítő- és sötétkamrával, padok helyett emelkedően elhelyezett, páros munkaasztalokkal felszerelve, továbbá az előkészítő, és vele kapcsolatban a szertárhelyiség. Az udvar felé eső oldalon pedig az ének- és zeneterem nyert elhelyezést.

Az iskolaépület egyes helyiségeinek burkolata: a tantermekben hézagmentes padló, a lakásokban, igazgatói és tanári helyiségekben, fogadókban, könyvtárakban és szertárakban parketta, a folyosókon, előterekben és mellékhelyiségekben márványmozaik lapburkolat, a földszinti nagy előcsarnokban nagyméretű lapburkolat. A belépő oldalfalai a külső homlokzati kőburkolattal azonos burkolatot nyertek. Mindazokban a helyiségekben, melyekbe hidegpadló került, a falak mentén 10 cm magas, fekete színű márványmozaik lábazat készült, nemesebb burkolatot nyertek az előcsarnok oszlopai és a rajzterem oszlopai is. Az előcsarnokban zöldes színű márványburkolat készült, a rajzteremben pedig fémszalagok között csiszolt, fekete színű műburkolat. A főlépcsőház, valamint a főbejárat széles lépcsőfokainak fellépőlapja fehér, homloklapja fekete színű műkő lapokkal van burkolva. E lépcsőfokok a főlépcsőházban a lépcsőkar két oldalán lévő, fekete, csiszolt műkővel bevont, vasbeton gerendák között haladnak. A fekete, oldalsó gerendákra fehér fémből készített tetszetős lépcsőrács van felszerelve, mely a lépcsőkar mindkét oldalán vezetve megóvja a lépcsőház oldalfalának szennyeződését. A főlépcsőház tökéletes világítását egy 17 méter magas és mintegy 8 méter széles, vasbeton bordákkal több mezőre osztott, hatalmas ablak biztosítja, a vasbeton bordák között ún. üvegbeton felületekkel. Az épület minden szárnyának lefedése bádogfedéssel történt, mely bádogfedés a legfelső emelet feletti, átlag 1,70 m magas padlástér fölött tűzmentesen impregnált tetőszerkezettel készült. Tekintettel arra, hogy az említett padlástér alacsony és zárt, annak levegőrétege a legfelső emeletsor felett jó hőszigetelő.

A tanulók ruhatárai az egyes osztályoknak a folyosó felőli falán, a vasbeton pillérek közé beépített és rácsos ajtókkal lezárható ruhaszekrényekben vannak, osztályonként elkülönítve.

Az egész épületnek központi melegvíz-fűtése van, a lakásokban és tornatermi mellékhelyiségekben melegvíz-szolgáltatással, és oly megoldással, hogy az épület fűtése szakaszonként kikapcsolható legyen.

A tanulókkal közlendő hirdetések céljaira az igazgatói irodában leadó mikrofon-berendezés van, mely lehetővé teszi, hogy az igazgató az egyes osztályokkal külön-külön vagy együttesen kapcsolatba kerüljön.

Összegezve az elmondottakat, az épületben a következő helyiségek vannak:

16 tanterem, 2 tornaterem, 1 hittani és 1 görög ny. tanterem, 2 előadóterem, 2 előkészítő, 3 tanári dolgozó, 1 termr.-kémiai munkaterem, 1 énekterem, 1 Vöröskereszt-napközi otthon, 4 cserkészhelyiség, 1 rajzterem, 6 szertár, 2 tornatermi öltöző, 1 zuhanyozó és mosdó, 1 iskolaorvosi szoba, 1 igazgatói fogadó, 1 igh. iroda, 1 tanári tanácskozóterem, 1 szülői fogadó előszobával, 2 könyvtár, 1 portásfülke, 1 raktár, 6 WC-csoport, kazánház, gépészműhely, szénraktár, előcsarnok karzattal, terasz. Lakások: igazgatói lakás 4 szoba, hall stb., 2 altiszti lakás és egy lakás a gépész számára. A tervbe vett díszterem és iskolai uszoda anyagi okokból egyelőre nem volt megvalósítható.

Közöljük végül néhány helyiség méreteit: a folyosók szélessége 3 m, a 6 kisebb tanterem szélessége 6,30 m, hosszúsága 9 m, a 10 nagyobb terem 6,30 m széles és 11 m hosszú, a tantermek területe tehát 57, ill. 69 m2. A nagyobb tornaterem hossza 20,16 m, szélessége 12 m, területe 242 m2, a kisebb tornaterem szélessége 9,50 m, hosszúsága 20,61 m, területe 196 m2. A rajzterem hossza 18,80 m, szélessége 8,36 m, területe 158 m2, a fizikai és természetrajzi előadók területe egyenként 82 m2, a tanári tanácskozóé 94 m2, a tanári és ifjúsági könyvtár a dolgozókkal együtt egyenként 78 m2 területű, a cserkészek részére 4 helyiségben összesen 152 m2 terület áll rendelkezésre.

Isten segített, ember fáradott, és immár állnak az új hajlék falai. Legyenek e falak százados életű, megvíhatatlan bástyái az istenfélelemnek, a munkás és áldozatos honszeretetnek, a tiszta erkölcsnek, a lélek, szellem és test összhangos kultúrájának! Legyen minden kő, amely beépült – egy főpapunk költői szavai szerint – a megütközésnek köve – befelé – minden alacsony és önző törekvéssel szemben. És legyen – kifelé – a botránkozásnak kősziklája ellenségeink szemében. Legyen előttük lélekháborító jele a magyarság égre törő élni akarásának! Legyen hajléka ez épület az eltorzított és régi, gyönyörű formájába lelkeket sodró erővel visszavágyó, magyar életnek! Legyen a már derengő magyar éjszakában csillagnéző tornya a boldogabb magyar jövő diadalmas hajnalhasadásának! Legyen melengető bölcsője és kirepítő fészke a honalapító Árpád vezérhez méltó, új magyar sasfiaknak! Legyen műhelye az örök biztatásnak, kohója a soha nem csüggedő akarásnak, és homlokzatán íratlanul is lángbetűkkel égjen, s emelje a magasságba a szíveket a fordított dantei ige:

Ki itt belépsz, ne hagyj fel a reménnyel!

Isten áldása legyen az új hajlékon, annak építtetőjén, jelen és jövendő munkásain s tanulóseregének örökkön viruló virágoskertjén!

Addig álljon, míg a honnak áll!" – zárja az Értesítő ünnepi sorait.

32. A II. világháború évei

A II. világháború időszakában egészen a német megszállásig, azaz az 1943/44. tanév hirtelen lezárásáig az iskolai élet, ha kisebb fennakadásokkal is, de nagyobb megrázkódtatások nélkül, nyugodt keretek közt zajlott. Az 1930-as évekre jellemző nagy politikai megmozdulások a háború kirobbanásával a háttérbe szorultak. Az 1940/41-es tanévben tartottak néhány ünnepséget a visszacsatolt területek tiszteletére, de ezeken túl látványos politikai megmozdulásokban a diákok nem vettek részt.

A tanév menetét természetesen többször is a háború alakította: 1939 szeptemberétől november elejéig osztott tanítás volt délelőtt és délután. 1940 nyarán a tanárok szabadságát függesztették fel néhány hétre, 1941. április 4–5-én a húsvéti szünet előtt rendkívüli szünetet rendeltek el Teleki Pál miniszterelnök április 3-i öngyilkosságát követően. Az 1941/42. tanévben tízszer kellett új órarendet összeállítani. Az 1942/43. tanévben december 20-tól január 25-ig szénszünetet kellett tartani, az 1943/44. tanév pedig csak november 3-án kezdődött el, és március 31-én a minisztérium az azonnali befejezését rendelte el.

Az iskola vezetőségében is komoly változások voltak. Az iskola igazgatója, Gáldy Béla az 1941/42. tanévben súlyos betegsége miatt nem állhatott személyesen az iskola élén. Teendőit dr. Bíró Lajos Pál igazgatóhelyettes látta el az egész év során. Gáldy Béla nyugdíjba vonulását követően pedig 1942. július 1-jétől Kékesy János állt a gimnázium élén. Az új igazgató a lévai állami gimnázium éléről került iskolánkhoz, 25 éves matematika–fizika szakos tanári, valamint többéves vezetői tapasztalattal.

A tanári karon belül is nagy volt a mozgás. Ez elsősorban a gyakori áthelyezéseknek, elvezényléseknek volt a következménye. Katonai szolgálatra viszonylag kevés tanárt vittek el az 1943/44. tanév végéig (általában 3-4 fő volt ilyen okkal távol a kb. 35 fős karból). Az állandóan változó tanári kar miatt voltak osztályok, ahol egyetlen év alatt ugyanazt a tárgyat négyen is tanították...

Mindezek ellenére az oktatás színvonalát sikerült mindvégig magas szinten megőrizni. Az egységes középiskolai rendszerre való fokozatos áttérés az 1942/43. tanévre befejeződött, ekkorra már mind a 8 évfolyam az új, egységes gimnáziumi tanterv szerint tanult. A háborús évek alatt is történtek szakmai újítások: így 1940-ben új tantárgyként megkezdődött az olasztanítás (az angol helyett 2. idegen nyelvként az erre jelentkezőknek, az V. osztályban).

Árpád-induló 1940-ből és ...

 

kirándulócsoport az ismét magyarrá lett Kolozsváron

Továbbá a VII. évfolyamon kísérleti jelleggel bevezették a triturkációs nyelvtanulási rendszert: a tanulók egy része csak angolt (6 óra), másik része csak németet, harmadik része az addigi módon mindkettőt tanulta (4 óra angol, 2 óra német). A szakmai munka magas színvonalát bizonyítják remek OKTV-eredményeink is: 1940/41-ben Szűcs József, 1942/43-ban Schönpflug Ferenc fizikából a 2. helyen végzett.

A háborús években az iskola igyekezett a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt fektetni a diákok erkölcsi, lelki nevelésére. Így nagy sikernek könyvelhették el, hogy 1941. január 12-én megtarthatták az első szentmisét az iskolában. Addig az újlaki Sarlós Boldogasszony-plébániatemplomába járt a katolikus ifjúság. 1940-ben aztán Lopos Gyula gyáros Hidas József építész tervei szerint elkészült, mozgó szárnyas oltárt adományozott az iskolának, így a Szentszék engedélyével a gimnázium aulájában lehetett megtartani a szentmiséket.

Az iskolai élet egyik kiemelkedő eseménye volt 1940 őszén az erdélyi kirándulás: 1940. október 22-én éjfélkor a polgári utazók számára is megnyitották az addig katonai igazgatás alatt álló visszacsatolt országrészeket. 1940. október 24-én reggel 7 órakor az Árpád Gimnázium 70 diákja 7 felnőtt kíséretében az ország első diákcsapataként útra kelt Erdély felé! A Nyugati pályaudvaron búcsúzóul az Erdélyi induló hangjai csendültek fel. Délben már Nagyváradon volt a csapat. Itt a peronon 3 kürtösünk díszjelére újra énekelni kezdtek, amit az állomás közönsége lelkes ünnepléssel fogadott. Estére érkeztek meg Kolozsvárra. Másnap délelőtt a Gábor Áron Egyetem megnyitóünnepségén és Mátyás király szobrának koszorúzásán vettek részt. A nagy eseményen Magyarország teljes “vezérkara” megjelent, élükön Horthy Miklóssal. A kormányzó, a királyi hercegek, a kormány és a törvényhozás tagjai, az erdélyi főurak és nagyasszonyok színpompás, díszmagyar ruhákban való felvonulása, a lelkes ünneplés feledhetetlen élményt jelentett valamennyi árpádos tanár és diák számára. Egy különleges erdélyi ebéd elköltése után délután városnézést tartott a csapat. Október 25-én továbbindultak Désre és Désaknára, ahol 60 méter mélyre leszállva csodálhatták meg a lenyűgöző sóbányákat: 300 méter hosszú és 45 méter magas csarnokokban gigászi sótömbök árválkodtak. A csapat éjszaka, zuhogó esőben érkezett meg Nagyváradra, a “lerongyolódott, de így is keménylelkű, történelmi levegőjű városba”. Másnap, október 26-án délelőtt városnézést tartottak. Feltűnő volt a sok üres szobortalapzat: mint kiderült, a kivonuló románok vitték magukkal féltett szobraikat. Délután a pályaudvaron a kürtszóra sorakozó és éneklő csoport felkeltette az utazóközönség figyelmét.

Az iskola úszócsapata 1941-ben és ...

 

az általuk (is) nyert serlegek

Köztük volt József Ferenc királyi herceg is, aki odalépett hozzájuk, és elismerő hangon dicsérte meg a tanulók magatartását. Október 26-án este érkezett haza a lelkes társaság – egy életre szóló élménnyel gazdagodva.

A diákélet, különböző körök és szakosztályok működése 1944-ig nagyobb zavarok nélkül folyt. Az új iskolaépület biztosította a működési feltételeket a hagyományos szervezetek számára: így a Mária Kongregáció, a Cserkészcsapat, az Ifjúsági Önképzőkör, az Ifjúsági Vöröskereszt, az Ifjúsági Segélyegylet és a Sportkör számára. Ezek mellett új körök is alakultak, mint a Fényképező kör és az Aero kör. Az ifjúsági előadások keretében évente több mint 30 alkalommal jutottak el a tanulók színházba, operába, kiállításokra.

A két legnépszerűbb szervezet természetesen továbbra is a Cserkészcsapat és a Sportkör volt. A cserkészet a háborús években különösen fellendült. Az iskolai csapat létszáma az öregcserkészekkel együtt megközelítette a 200 főt. Nyaranta, ha kellett, légoltalmi szolgálatot teljesítettek, a tanév során pedig a napi munka mellett az országos központnál is feladatokat láttak el, kirándultak, rövidhullámú rádiózással, fényképészettel kísérleteztek, politikai megmozdulásokon vettek részt (politikusok fogadására vonultak ki, így Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter elé), de a cserkészversenyeken is megállták a helyüket: így az 1942-es tavaszi országos kerékpárportyázáson az Árpád csapata lett az országos első!

Ennél már csak sportsikereink voltak nagyobbak. Az új épület tovább erősítette az iskola addig is híres sportéletét. 1940/41-ben 17 szakosztály működött a Sportkörön belül, köztük olyan újak is, mint a birkózó-, vagy a bokszszakosztály.

Tornászaink 1940-től 3 éven át KISOK-bajnokok voltak két korcsoportban is, 1943-ban a legidősebbek országos 2. helyezésig jutottak.

Úszóink tovább uralták a teljes budapesti mezőnyt: a KISOK-bajnokságokon az Árpád rendszeresen több pontot szerzett, mint a 2. és 3. helyezettek összesen. 1943-ban a KISOK-válogatottat fölényesen verte úszócsapatunk 137,5:87,5 arányban. Ebben az évben 3 országos bajnoki címet is besöpörtünk!

Síelőink országosan ismertté váltak, miután a KISOK-bajnoki címek mellett több országos ifjúsági válogatottat is adtak.

A megváltozott körülményeinknek köszönhetően egy sor új sportágban is bajnoki címeket szerzett az Árpád: új sikersportágunk lett az atlétika, ahol 1943-ban Menczer Gusztáv személyében országos bajnokot ünnepelhettünk a 200 méteres síkfutásban (23,2 sec). További KISOK-bajnokaink: kardcsapat (1941), tenisz (Hérány Ferenc, 1942), gyeplabda (1943).

Az iskolai sportélet és a háború összekapcsolódását jelzi az 1942 szeptemberében megkezdett heti 2x2 órás leventeképzés, melyben a III–VIII. osztályos tanulók vettek részt.

Az 1943/44. tanévben a háború elérte az országot és az iskolát is: a tanév csak november 3-án kezdődött, a tanulókat bevonták a légoltalmi szolgálatba, többször volt az év közben riasztás, a tanítást többször félbe kellett szakítani. Az OKTV-t és a legtöbb sportversenyt nem rendezték meg, a zilált tanév erősen próbára tette a tanárokat és a diákokat egyaránt. Végül 1944. március 31-én rendelet érkezett a tanév azonnali befejezésére.

Az ország német megszállás alatt állt. Megkezdődött a hazai zsidók deportálása, az ország bombázása. Augusztusban a szovjetek átlépték a magyar határt. Szeptemberben új tanévet kellett kezdeni...

Az 1944/45. tanév október 2-án kezdődött. A nyitó értekezleten Kékesy János igazgató mellett 11 tanár jelent meg. A tanítást október 4-én 601 beírt tanulóval kezdte meg az iskola. A "berepülési veszély" miatt délután 2 és 6 óra között zajlott a tanítás, redukált óraszámmal, egyes tantárgyak (ének, egészségtan) elhagyásával. Légitámadás esetén a 15 percnyi járásnál nem messzebb lakó diákokat hazaküldték, a többieket a szomszédos óvóhelyekre kísérték. Kilenc nap elteltével így is be kellett fejezni a tanítást az első hét évfolyamon. Az iskolában hadikórházat rendeztek be, a végzősök két tanteremben tanulhattak. Október végére ez a lehetőség is megszűnt. November 28-tól az udvaron egy német harckocsizó-alakulat állomásozott, mint lőszerpótló különítmény. Egy robbanás tönkre is tette a tornatermet. Decemberben 900 fős munkásszázadot szállásoltak el az épületben, továbbá élelmiszerraktárt alakítottak ki. December 27-én kezdődött meg a környék lövetése. A német csapatok központi bázisa a Schmidt-kastély volt. Kéthetes harcot követően a németeket bekerítették, akik így az egyetlen megmaradt úton a Vár felé vonultak. Ezt követően a szovjet csapatok 1945. január 16-án a Viador utcáig nyomultak. A gimnázium épületében állomásozó német csapat nagyobb része a Schmidt-kastély elestének hírére elvonult.

A gimnázium épületéért folytatott döntő harc 1945. január 16-án éjszaka kezdődött. Fűtés, víz, világítás már régen nem volt. Az első támadást a németek visszaverték. 17-én hajnalban újabb roham indult, a szovjeteknek ekkor már sikerült elfoglalni az iskola alagsorát és az igazgatói lakást. A harc áttevődött az épületen belülre. Az igazgatói iroda és a tanári szoba előtt elkeseredett kézigránátcsata folyt. A környező házakba menekülő németek négy napon át tűz alatt tartották az iskolát. A Zápor utca elejére, a patika elé állított páncélos az első emelet szintjét lőtte, a lövések hatására a tanári könyvtár táján az emelet leszakadt. A négynapos tűzharc után a szovjet csapatok támadása visszavonulásra kényszerítette a németeket. A gimnázium épületéért folytatott harc 1945. január 21-én lezárult.

A tanítás a rommá lőtt iskolában március 19-én folytatódott, heti 24 órás tanítással, ismét redukált óraszámban. Az év eleji 601 tanulóból 350 jelent meg a tanév folytatásakor.

Az újrakezdéskor a tanárok felé megfogalmazott utasítások szerint "ajánlatos bevezetni az írásbeli feleltetést is, véglegesen azonban ne ítéljük meg ezek alapján a tanulót”. “A tanárok tartsák szem előtt azt az elvet, hogy tanítsunk, és ne csak buktassunk."

Miniszteri rendelet szerint a tanév hátralévő idejének legfontosabb nevelési feladata minden iskola számára a “világnézeti áthangolás demokratikus szellemben".

A tanári kar létszáma a tanév végére elérte a 24 főt, köztük 6 tanárnővel. Az orosz nyelvet mint rendkívüli tárgyat már ebben az évben tanítani kellett, a feladattal Vargyas Katalin “tanárúrnőt” bízták meg.

A július 14-én lezárult tanév végén mindazok, akik legalább három hónapot jártak iskolába, megkapták bizonyítványukat, majd ezt követően az érettségi vizsgák is rendben lezajlottak.

Újra béke volt.

Az épület a háború után

33. Újjáépítés - az élet újraindul

A II. világháború évei, a német megszállás, az orosz bevonulás, Budapest ostroma súlyos károkat okozott mindenütt. Ez alól nem lehetett kivétel az Árpád Gimnázium sem. A pusztítás számunkra kétszeresen is fájdalmas volt, hiszen csak 1940-ben foglaltuk el, kezdtük belakni új otthonunkat.

Az elszenvedett károk igen jelentősek voltak. A legsúlyosabb helyzet az iskola Zápor utcai oldalán alakult ki. A tantermek többsége használhatatlanná vált: az ablakok kitörtek, a bútorzat súlyosan károsodott, a földszinti termek válaszfalai eltűntek. A könyvtárak elpusztultak, állományukból alig maradt meg valami. Ugyanez volt jellemző a szertárakra is: felszerelésük nagy része elpusztult, a megmaradt darabokat elhordták.

Az iskola újjáépítése több évbe telt. Mire mindennel elkészültünk, már adhattuk is át az épület egy részét “magasabb célokra” – de erről majd később.

Az újjáépítésben természetesen mindenki részt vett. 1945-ben az egész ország lelkesen fogott hozzá egy igazán új élet, egy igazán önálló, szabad és demokratikus ország építéséhez. A néhány éven belül bekövetkező fordulatra a többség nem számított. Őszinte volt a lelkesedés, teljes az összefogás – így volt ez az Árpádban is. Tanárok, diákok, önkéntesek közösen kezdtek a romeltakarításba. A tantermek festése, mázolása is önerőből történt, ahogy a bútorok, felszerelések javítása is. Egyszerűbb berendezési tárgyakat házilag fabrikáltak. A Szabad Nép 1945. december 16-i cikke így írt erről:

“A III. kerületi Árpád Gimnáziumban szülők által közösen vett anyaggal és építőmunkás papák irányítása alatt a diákok maguk építettek újjá három teljesen szétlőtt romos osztályt.”

Az újjáépítés mindenre kiterjedt: szekrényt, asztalt, széket, táblát barkácsoltak, termeket, folyosókat festettek, kapubejáratot, lépcsőfeljárót javítottak a lelkes kezek. A legtöbb segítséget az iskolának a Goldberger Gyár és a Pamutipari Rt. nyújtotta.

A munkálatok szinte szimbolikus befejezéseként a 40-es évek legvégére helyreállt a botanikus kert is. Közel 200 féle növény díszítette az iskolát – és segítette a szemléltető oktatást. Mint annyi más a későbbiekben, ez is Karádi Károly tanár úr munkáját dicsérte.

A tanítás az 1945/46-os tanévben az előírásoknak megfelelő időben kezdődött meg, és 12 osztállyal, a körülményekhez képest zökkenőmentesen folyt. Már szeptember 1-jén megtartották az alakuló értekezletet, másnap megkezdték a könyvtárak átvizsgálását az esetlegesen megmaradt fasiszta szellemű könyvek és sajtótermékek kiválogatása céljából. Sor került a háborús viharok miatt a tanév végén elmaradt tanulók magánvizsgálatára is. A tanári kar közben szinte naponta változott: leszerelt tanárok jelentkeztek szolgálatra, mások a hadifogságból tértek haza, megint másokat pedig ideiglenesen vagy véglegesen más iskolába helyeztek át.

Sok gonddal és problémával megbirkózott az iskola, de egy erősebbnek bizonyult nála – a hideg. Pedig a diákok igyekeztek ebből is tréfát űzni, ha már tenni ellene úgysem tudtak: volt, hogy egy egész osztály csokornyakkendőben ült a teremben, a padokon egy-egy szál pici gyertya “kézmelegítőnek”, és hangosan skandálták: "Menjünk haza, menjünk haza, nem bírjuk a hideget!" Máskor a kevéske szén közé jó adag vadgesztenyét kevertek, minek következtében hatalmas durrogások voltak. A legnagyobb ováció akkor volt, ha a vaskályha ajtaja is kivágódott tőle... A fázós diákok “viccből” nemegyszer az amfiteátrumba vonultak ki – az órára érkező tanár csak üres termet, és a táblán egy rövid üzenetet talált... A diákok alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez: a romos tantermekben vakolatcsatákat rendeztek, a fölpúposodott parkettájú, jéghideg tornateremben mezítláb kosaraztak... Az öreg verklist pedig a nagyok lefizették, hogy a kitört üvegű ablakok alatt hosszasan időzzön el zenemasinájával. Október 9-én 4 tanterembe szorult vissza az iskola – itt váltakozó osztályokkal zajlott a tanítás egészen november 27-ig, a szénszünet elrendeléséig.

Dr. Kemény Csaba, akkori VI. osztályos tanuló így emlékezett vissza ezekre a napokra 1977-ben, az iskola 75 éves Évkönyvében:

"Az osztályok helyreállítása, a romok eltakarítása mellett a másik legnagyobb problémánk a hideg tél volt. A nagy hideg mellett sem meleg ruhánk, sem téli felöltőnk nemigen volt, sem tüzelője nem volt az iskolának. Ez természetesen akkor tipikus helyzet volt. Az Óbudai Szemle című újság arról számolt be, hogy a III. kerületi diákok télikabát híján kendőkbe bugyolálva jelennek meg az órákon, és a Gázgyár salakdombjára járnak kokszot guberálni. Nos, mi meg az Árpád Gimnáziumban azt csináltuk, hogy szervezetten mindennap – aki csak tehette – otthonról hoztunk egy-két darab fát vagy egy-két marék szenet. Ezzel tüzeltünk – ahogy tudtunk. Sálban, kabátban, bizony egyikünk-másikunk kendőkben, elrongyolt cipőkben (én emlékszem például, hogy nagynénémtől kapott női cipőben), rongyos kesztyűkben üldögéltünk a – mondjuk – langyos, de inkább csak éppen elviselhetően hideg osztálytermekben az órákon."

A folyosó 1945-ben, majd ...

 

az újjáépített épület 1950-ben

A teljes szénszünet november 27-től március 6-ig tartott. Ekkor újra csak 4 tanteremben folytatódott a tanítás, majd egy hónap elteltével, április 8-án már be lehetett költözni az ablaktalan termekbe...

Két túlzsúfolt osztályt párhuzamosítani kellett, így az osztályok száma 14-re emelkedett. Ez nem is csoda, hiszen a tanév végére a beírt nyilvános tanulók száma elérte a 640-et! A súlyosan lebombázott I. és II. kerületből sokan költöztek át a III. kerületbe, gyermekeiket pedig a széles környék egyetlen működő középiskolájába íratták.

A hosszú szénszünet ellenére a tanórák időtartama a régi szokásoknak megfelelően 50 perces volt. Természetesen ilyen körülmények között szükségessé vált a tananyag erős kiválogatása. A “redukált tantervet” a gondok ellenére is sikerült volna július közepére befejezni, ám a tanév hirtelen – miniszteri rendeletre – június 19-én befejeződött.

A tanítás nyugodt menetét egyébként is nagyban hátráltatta a tanárok és tanulók leromlott egészségi állapota, elégtelen táplálkozása, valamint a taneszközök nagyarányú hiánya.

Ennél nagyobb gondot már csak a nevelői munka megfelelő ellátása jelentette. Erről érdemes Kékesy János igazgató beszámolóját idézni az 1945/46-os Értesítőből:

"Az elmúlt iskolai év az ifjúság nevelése terén súlyos feladatokat rótt a tanárságra. Az erkölcsileg megingott, s a szülői befolyástól károsan érintett ifjúság eleinte nehezen tűrte az iskolai fegyelmet. Mindenáron a felnőttek szabadabb életét kívánta élni. Sajnos ez az óhaj azonban nem a komoly munka, a kötelességteljesítés, hanem a szórakozás, a könnyelmű élet terén nyilvánult meg. Elősegítette ezt egyik-másik tanulónak a felelősség nélküli feketeüzletekbe való bekapcsolódása is, amit valószínűleg az idézett elő, hogy a szülők közül többen kénytelenek voltak fiaikat az élelemnek vidékről való beszerzésébe bekapcsolni. Szerencsére az ifjúság helyes érzékkel választotta meg a diákbizottság vezetőit, és ezek a tanári testülettel karöltve igyekeztek társaikat jobb belátásra bírni.

Az ifjúság vallásos nevelése a személyi változások, valamint technikai akadályok miatt eleinte nehezen indult meg. Az év végére azonban minden baj elsimult, s a tanév befejezte előtt egy hónappal a római katolikus tanulók részére a lelkigyakorlatot és a gyónást is sikerült megtartani. Sőt az utolsó hónapban a kötelező diákmisére is mehetett az ifjúság.”

Ez a helyzet már nem sokáig maradt így – a változások gyorsan jöttek, és alaposak voltak. Azért minden nehézség ellenére is 1945-ben az élet újraindult – az Árpádban is.

34. Politikai harcok az iskolában

1945-ben újrakezdték politikai tevékenységüket a régi, "hagyományos" pártok – kommunisták, szociáldemokraták, kisgazdák –, társadalmi szervezetek, valamint sorra alakultak az új csoportosulások. Az emberek úgy érezték, szabadok, és szabadon dönthetnek az ország, valamint saját sorsukról.

Ez a sokszínűség volt jellemző az ifjúsági szervezetekre is, és akár akarták a tanárok, akár nem, a politika újra fontos szereplővé vált az iskola falain belül is. Az 1945/46-os Értesítő még csak a hagyományos egyesületek újjászervezéséről számol be – a korabeli politikai közhangulatot tökéletesen tükrözve – a lehető legpozitívabb hangon. Így szól a 158. sz. Árpád cserkészcsapat újjáalakításáról 110 fővel, megemlékezik Karádi parancsnok hazatéréséről a hadifogságból. A csapat részt vett az iskola helyreállításában, több szociális megmozdulásban, tavasszal pedig már kirándulásokat is szerveztek.

Már a 45/46-os tanévben újjászervezték az intézeti Mária Kongregációt is, mely kb. 80 fővel, havonta tartotta gyűléseit. Az Értesítő más ifjúsági szervezetet ekkor még nem említ – ami nem jelenti azt, hogy nem is volt... A korabeli helyzetet a "másik oldalról" a gimnázium 75 éves Évkönyvében az iskola hajdani első DISZ-titkára, dr. Kemény Csaba így elevenítette fel:

“A párt politikájának megfelelően 1945-ben a valamit tenni, pontosabban aktívan politizálni akaró antifasiszta diákok beléptünk a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségbe, a MADISZ-ba. Osztályonként diákbizottságokat választottunk, tehát diákönkormányzatot hoztunk létre. És ezt természetesen mi, kommunista diákok kezdeményeztük. Annál is inkább tettük ezt, mert még a Horthy-fasizmusból "átörökölt" angolbarát Cserkészszövetség és a katolikus egyház irányítása alatt álló ún. "Mária Kongregáció" 1945 őszén már ismét szervezkedésben volt az Árpád Gimnáziumban is.”

1948. március 15-én jött létre hazánkban a MINSZ, azaz a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége. Ez a szervezet öt ifjúsági rétegszervezetet tömörített, köztük a középiskolás Diákszövetséget. Az országban a legelsők között alakult meg az Árpád Gimnázium Diákszövetsége. Munkájára az egykori DISZ-titkár a 75 éves Évkönyv lapjain így emlékezik:

“1948–49-ben munkánkban az ideológiai és politikai munka kapott fő szerepet. Harc az illegális cserkészmozgalom ellen és a Mária Kongregáció teljes szétveréséért; harc a fakultatív vallásoktatás bevezetéséért és a diákok körében annak elfogadtatásáért; harcos politikai agitáció a Mindszenty-féle összeesküvésnek a diáktömegek előtti teljes leleplezése érdekében; agitáció a Népfront mellett az 1949 márciusi választások során stb."

A valós helyzet természetesen nem volt ennyire "harcos", és a diákok sem élték meg ezt a küzdelmet ilyen élesen. A végeredményt azonban ismerjük.

A fordulat éve – ahogy az ország életében, úgy az Árpád Gimnázium életében is – az 1948-as volt.

Addig minden a megszokott rendben zajlott: órarendi keretben folyt a hitoktatás, megtartották a lelkigyakorlatokat, a közös szentgyónásokat, a protestáns diákok részére a csendes napokat, és a rabbi is rendszeresen bejárt az iskolába.

A folyamat az ifjúsági szervezetek szétverésével kezdődött. A Magyar Cserkészszövetség utolsó nyilvános megmozdulása 1948 nyarán a csillebérci táboron való részvétele volt. Ekkor az "összetartást és barátságot" szimbolizálva közösen táboroztak a cserkészek és a frissen megalakult Úttörő-mozgalom tagjai. E történelmi eseményen a 158. sz. Árpád cserkészcsapat egyes tagjai is részt vehettek. A reggeli zászlófelvonásokon túl más közös programon a két társaság nemigen vett részt. A magyar cserkészet szép csendesen illegalitásba vonult…

Az 1948 februári tantestületi értekezlet előadója már az “új kor” szellemében beszélt. Előadását – stílszerűen – rövid politikai szemináriummal kezdte:

"A politikai életben három fontos esemény érdemel különös figyelmet: a fasiszta összeesküvés leleplezése gyökerében és szervezeti kiépítésében súlyos csapást mért a reakcióra; gazdasági életünk jelentős intézkedése a bankok államosítása; Tito marsall látogatása a kis államok koalíciójának kialakulását teszi lehetővé.”

Majd rátér a lényegre:

“az iskola és a demokrácia viszonyát főleg 3 tényező befolyásolja: az iskolában végzett munka, az ifjúsági szervezetek, valamint az iskola és az egyház viszonya. […] Az ifjúsági szervezetek tekintetében két szempont az irányadó: 1. Ne pártpolitikai alapon álljanak 2. A legjobbak álljanak az élen, minőségi alapon. […] Az egyház takarója alatt jelentkező demokráciaellenes jelenségeket is nyitott szemmel és figyelemmel kell kísérnie az igazgatónak és minden tanárnak."

A politikai események felgyorsultak, mint tudjuk, a "szemináriumi témák" vonatkozásában is. A fasiszta összeesküvés leleplezéseként aposztrofált, a Kisgazdapárt vezetői és más nemkívánatos politikusok elleni hajtóvadászat sikeresen haladt; a bankok államosítása után a beszédet követő hónapban jöttek a 100 fő feletti vállalatok; a nagy barát, Tito és az ő Jugoszláviája pedig a nyárra már zord ellenség lett. Az 1948 szeptemberi tanévkezdésig a politikai fordulat kibontakozásának, a totális állam kialakításának további elemeit is megélhettük: a szociáldemokraták szétverését, a leendő állampárt, az MDP megalakulását, az iskolák államosítását, Mindszenty elhallgattatását, majd a megmaradt pártok felszámolását.

1949 őszén megszűnt a kötelező vallásoktatás. A tantermek falairól egyik napról a másikra eltűntek a keresztek, helyükre az új alkotmány szerinti címerek kerültek. Ezeket nevezték a diákok “zabos címernek”. Ez volt az utolsó év, hogy a bizonyítványokban szerepelt a “hit- és erkölcstan” osztályzata. A következő tanév kezdetére így emlékszik vissza az egyik érintett diák: “1950-ben, az őszi beiratkozást megelőzően mindenkinek egy barátságtalan helyiségbe kellett mennie, egy különös bizottság elé, amely inkább a bíróság fogalmának felelt meg. Hárman ültek a hittanra gyermekét beírató szülővel szemben. Kettő közülük ismeretlen felnőtt volt, a harmadik egy diák. Rá osztották azt a szerepet, hogy lebeszélje a szülőket a hittanra beíratásról. Elérték, hogy osztályonként egy-két tanuló maradjon, aki kitart a hittan mellett. Így aztán az összevont hittanóra az osztatlan tanyasi kisiskolák világára emlékeztetett, csakhogy a fiatalos vidámságot szinte drámai feszültség helyettesítette. Amíg a padsorok közt lépkedő hitoktató igyekezett a képtelen feladatnak valami módon eleget tenni, a katedrára az új igazgató telepedett, aki az új világot képviselve megsemmisítő szigorral figyelte a hittanosokat. A félévi értesítőben már kihúzták a hittan tárgyat."

Nagyot változott az élet két év alatt – az Árpádban is. Ez a fordulat – érthető módon – a tanári kar munkájára is kihatott, ami nem azt jelentette, hogy egyik napról a másikra harcos kommunistákká váltak volna. Az egykori diákok visszaemlékezései egyértelműen jelzik: régi tanáraik ugyanolyanok maradtak, mint amilyenek voltak: emberségük, felkészültségük és nagy-nagy tapasztalatuk átsegítette őket e politikai viharokon.

Az iskola 1948/49-es tanévről szóló Értesítője már természetesen az új idők szellemiségében jelenik meg: “Általában törekedtünk kialakítani azt a kedvező nevelői légkört, melyet szocializmust építő népi demokráciánk a magyar pedagógusoktól elvár."

Az 1948/49-es tanév során megemlékeztek a Szovjet filmhétről, a szakszervezetek 50 éves fennállásáról, a Komszomol 30 éves fennállásáról, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról, Sztálin 69. születésnapjáról, Lenin halálának 25. évfordulójáról, Budapest, majd az ország felszabadulásáról. Megtekintették a Szovjet könyvkiállítást, a szakszervezeti kiállítást, a Komszomol-kiállítást, a Tolsztoj-kiállítást, az orosz festők kiállítását, a “Micsurin a kertek varázslója” című filmet. A nagyszabású programok közül kiemelkedett továbbá az albán diákküldöttség látogatása és a magyar–szovjet barátság hetek.

Mindemellett továbbra is fontos szerepet kapott az iskola életében a Diákszövetség, mely "Tanulj jobban!" mozgalmat indított, tanulóköröket és szakköröket szervezett. Az Értesítő szerint:

“Minden munkánkban, a különböző összejöveteleken arra törekedtünk, hogy megismertessük a diákifjúságot népi demokráciánk legfontosabb kérdéseivel, a dolgozó nép harcaival. Diákjaink megértették, hogy a politikai kérdésekkel való helyes foglalkozás támogatja a szocialista jövőért harcoló nép ügyét. A választási agitációs munkából az MDP oldalán kivettük részünket. Ezt bizonyítja a Diákszövetségünket ért nagy kitüntetés, a Párt elismerő levele. Ekkor a Márciusi Gárda sikeres agitációján keresztül megértette a diákság, hogy a béke gondolata és az 5 éves terv az ő ügye. A szocialista Magyarországtól az ifjúság fogja a legtöbbet kapni: neki épülnek a szakiskolák, népi kollégiumok, sporttelepek, nyaralók, az ifjúságot várják az eddig nem is álmodott, egyéb kedvezmények. A Diákszövetségben tudatosult, hogy a népi demokráciában lehet és érdemes tanulni."

A politikai harc tehát eldőlt. 1950 elején pedig megkezdődött a közvetlen politikai és szervezeti előkészítő munka az egységes magyar kommunista ifjúsági szervezet, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége létrehozása érdekében. 1950. június 17-én összeült a DISZ I. kongresszusa, és kiadta a jelszót: "Dolgozz, tanulj, harcolj, nevelj!" Ennek jegyében alakult meg az Árpád Gimnázium DISZ-szervezete is.

Természetesen mindez nem azt jelentette, hogy a diákság és az iskola élete ettől kezdve egyet jelentett a szocializmus lázas építésével. Mint minden kornak, ennek is megvolt a maga politikai légköre, a diákélet azonban – ha megváltozott keretek között is – de aktívan folyt tovább, az árpádos hagyományokhoz hű színvonalon és eredményekkel.

35. III. kerületi Állami Árpád Általános Iskola

1945-ben az oktatási reform keretei közt – mint láthattuk – a négy évfolyamos gimnázium került bevezetésre, így a már felvételt nyert első gimnazistákból egy csapásra ötödikes általános iskolások lettek.

A III. kerületi Állami Árpád Általános Iskola 1948. január 23-ig az Árpád Gimnázium kebelébe tartozott, majd önálló általános iskola lett! Új osztályokat nem indított, csak kimenő rendszerben tanított, így az 1949/50-es tanévben szűnt meg. Az iskola vezetését mindvégig Koris Kálmán, a gimnázium igazgatóhelyettese, mint megbízott igazgató látta el. Az általános iskola az Árpád Gimnázium épületében működött, tanárai is mind a gimnázium tanárai voltak. Így diákjai mindvégig gimnazistáknak érezhették magukat, sokan itt is folytatták tanulmányaikat. Közéjük tartozott Steinbach Sándor is, aki így 1945-től 1953-ig volt árpádos diák. Következzenek hát egy árpádos általános iskolás emlékei az alma materről:

Emlékek az Árpád Gimnáziumból - ötven év távlatából

1945 szeptemberében I. gimnáziumi osztályként indultunk. Már folyt a tanítás, amikor bevezették az általános iskolát, így lettünk V. osztályosak. A fölöttünk járó osztály maradt másodikos, ezért aztán amikor a folyosón vonultunk, fennhangon mondogatták: "Itt jönnek a nagy ötödikesek!"

Hatvanan tömődtünk egy osztályban, osztályfőnökünk Szerető Géza tanár úr volt. Az első órán úgy állította össze az osztálynévsort, hogy felszólított egy gyereket, mondaná meg, melyik az ábécé első betűje? Megmondta: az A.

– Álljon föl az, akinek A-val kezdődik a neve!

A tanár úr fölírta. Egy másik gyerek mondta a következő betűt, azokat szintén beírta. Így ment végig a többi betűn. Ez volt az első gimnáziumi csalódásom: micsoda egy tanár, aki még az ábécét sem tudja.

Az osztály ablakai olajos papírral voltak beüvegezve, a Zápor utcai falon belövés nyoma látszott.

Az osztályfőnök úr magyart, Budaméry Béla matematikát, Gajtkó István latint, Barkász Lajos rajzot, Cser Gusztáv éneket, Thorday Levente testnevelést tanított.

Ahogy jött a hidegebb idő, egyre jobban fáztunk. Központi fűtés nem volt, az osztályokban kályhák álltak, amelyek nemigen adtak meleget. Szünetekben, meg amíg a tanár be nem jött, vertük a padot, és ütemesen üvöltöttük:

"Szenet, üveget, nem bírjuk a hideget!"

Az első félév vége felé jött vissza Karádi tanár úr a hadifogságból, ő vette át az osztályt, illetve a felét, mi lettünk az V. b. Negyvenöt telén rekordhosszúságú volt a szénszünet: december közepétől március elejéig tartott.

A dán és a svéd Vöröskereszt ebédet osztott annak, aki igényelte. Ez nagyon szép gesztus volt – mai szemmel. Akkor nemigen díjaztuk, főleg az egyhangúsága miatt: általában zöldségleves volt apróra vagdalt zöldségből – ezért szecskalevesnek hívtuk –, valamint zabpehely egy karika felvágottal. Tudom, hogy nem volt szép tőlünk, de mi dán(ta)konyhának hívtuk.

Év végén ünnepség volt az adományozók tiszteletére; Cser tanár úr betanította nekünk a dán és a svéd himnuszt, természetesen ékes dán és svéd nyelven. Valószínűleg a nagylelkű ajándékozók ebből csak azt tudták megállapítani, hogy mennyire hasonlít a magyar az ő anyanyelvükhöz.

Az igazgató úr, Kékesy János a Viador utcai fronton levő szolgálati lakásban lakott, időnként átvonult közöttünk, magas, kék öltönykabátos alakja tiszteletet parancsolt. Beszélni nemigen beszélt velünk.

Negyvenhat elején újjáéledt a 158. sz. Árpád cserkészcsapat, Karádi Károly parancsnoksága alatt. Az otthonok a Zápor utcai alagsorban voltak. A legbelső nagy terem falára Pintér Béla – Pintyő bá, a később nevessé lett építész – mesealakokból nagy falfestményt készített. Ez évekig, a Kandó beköltözéséig díszítette a termet.

Velünk és a később indulókkal kibővülve élénk cserkészélet folyt. Hetenként összejöttünk, őrs- és rajgyűlések voltak; évenként 2-3 többnapos kiránduláson vettünk részt, így ismertük meg a Pilist, Mátrát, Bükköt, Bakonyt, Vértest. 1947 nyarán Balatonszemesen, 1948-ban Apostagon táboroztunk.

Az iskolában sem unatkoztunk. Cser Gusztáv tanár úr énekkart szervezett, a Szent Lujzá-sokkal (a Szentlélek tériekkel) közös növendékhangversenyeket tartott az aulában. Ő egyébként nemegyszer kivitt minket az amfiteátrumba focizni, a bírói síp egy furulya felső része volt. Gróf tanár úr a Kiskorona utcai kultúrházban operalemezesteket rendezett. Ezeken az idősebb diákok eljátszottak 1-1 jelenetet, majd elsötétedett a terem és elhangzott ugyanez a jelenet az operából. Egyikre jól emlékszem, a Bohéméletből hallottunk részleteket, Rodolphe Sinkovits Imre volt.

Télen az udvaron a nagyok salakból arasz magasságú gátat raktak körbe, a belső mezőt fellocsolták, a víz szépen megfagyott, és egy hatalmas jégpálya keletkezett. Volt zene lemezjátszóról, a fiúk nagy hólapáttal folyamatosan tisztították a jeget.

A pedellus a Farkas bácsi volt. Az I. emeleten egy rézharanggal csengetett, olyan hangerővel, hogy az iskola legtávolabbi zugában is hallatszott, közelében csak bedugott füllel lehetett kibírni. A fia is oda járt, Lupusznak hívtuk, a Darázs utcában laktak.

Tanáraink a 46/47-es tanévben:

Karádi Károly: természetrajz, földrajz

Bányai József: mennyiségtan

dr. Gajtkó István: latin, magyar, történelem

Cser Gusztáv: ének

Salca János: rajz, kereskedelmi gyakorlatok

Thorday Levente: testnevelés

Az 1947/48-as tanévben:

Karádi Károly: földrajz, ember élete

Bányai József: mennyiségtan

dr. Gajtkó István: magyar, történelem

Bihari Ferenc: latin

Berczeli István: fizika

dr. Beresztóczy György: gyorsírás

Ignácz Mihály: testnevelés

A katolikus hittant Barabás Ferenc tisztelendő úr tanította. Specialitása volt, hogy ha valaki nem figyelt, azt a bőr tolltartójával úgy dobta meg, hogy üzembiztosan el is találta, majd a gyerekkel ki is hozatta. Az újlaki templomban a 9 órás volt a diákmise, arra az iskolából rendben vonult a diákság. Sokszorosított szövegről, közösen mondtuk a mise részeit és a könyörgéseket.

Abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy az általános iskola és a gimnázium azonos épületben volt, és nyolc éven keresztül egyazon osztályfőnökünk lehetett. Karádi tanár úr mindegyikünkben mély nyomokat hagyott, nyilván derűsebbeket is.

Előbb a derű. Amikor valami közmunka volt (ki kellett rakni az aulát, vagy rendet csinálni a szertárban stb.) nem túlzottan várt önként jelentkezőkre, hanem közölte: “ A névsorban az első öt.”

A következő alkalommal a második öt, vagy ahány gyerek kellett. Nem lehetett sokat morogni, ez igazán igazságos megoldásnak látszott.

Amikor valaki jó jegyet akart, és szigorúan csak azt mondta el, ami a könyvben állt, akkor barátilag ajánlotta, hogy az ismereteket a lexikonból is be lehet szerezni.

Amikor bejött az úttörő világ, bevezették azt a regulát, hogy nem tanár urat, hanem tanár pajtást kellett (volna) mondani. No ezt nem minden tanár tette magáévá; szegény Gombos Sándor tanár úr kénytelen volt tűrni, merthogy ő volt az úttörőparancsnok. A pajtásozás nem is maradt sokáig divatban, mint ahogy a hétosztályzatos rendszer sem.

Még két Karádi-emlék:

Talán 1949 nyarán volt, hogy a Nemzetközi Vásár lebontása után megszerzett egy csomó kis fenyőcsemetét, amelyek ott díszként szolgáltak. Megint csak a névsorban a valahányadik társaság fogott egy kiskocsit, és megraktuk több tucat kisfenyővel. A Városligettől a Nagyszombat utcáig szépen végigkocogtunk a városon, és az osztályfőnök úr irányításával elültettük a Zápor utcai saroktól kezdve végig a keskeny kerti sávon. Reggelente locsolni kellett, ami arra is jó volt, hogy indokkal késhettünk az első óráról.

Nem biztos, hogy minden osztályfőnök megtette volna, amit a miénk megtett: amikor gondjaink voltak a matematikával, noha nem volt szakja, mégis benn maradt tanítás után, és értelmi színvonalunknak megfelelő módon elmagyarázta a kétismeretlenes egyenletek megoldásának módozatait.

A meglehetősen romos gimnázium lassan jött rendbe. Mindenkinek kellett újjáépítési hozzájárulást hozni otthonról, ez fejenként pár forint volt. Nyilván nem ebből lehetett rendbe hozni az épületet.

A folyosók közepe táján deszkafal volt, rajta ajtóval. Két haszna volt e megoldásnak: csak a belső részt kellett fűteni (az ablakok a főlépcső felől egyrétegűek voltak), ezenkívül a deszka résein kiválóan lehetett kukkolni, és a kellő pillanatban szélsebesen befutni az osztályba, és "Jön, jön!" kiáltásokkal tájékoztatni a népet.

Ignácz tanár úr – aki Iglói néven ismert futóatléta-edző volt – az MHK mozgalom keretében (a fiatalabbak kedvéért: Munkára, harcra kész) talajtorna-gyakorlatot tanított be, amelyet több más iskola tanulóival nagy tornaünnepély keretében adtunk elő a hűvösvölgyi Nagy-réten, a Cigánybáró indulójának vérpezsdítő hangjaira.

A nagy érvágás akkor állott be, amikor a "Gépipari" betelepült.

Az akkor már nyugdíjas Kékesy igazgató úr szolgálati lakását lebontották, helyén, és az udvar egy jó részét elfoglalva egy igazán csúf, a szocreál legrosszabb fajtájából való stílusban máig is ott éktelenkedő épületet emeltek. Az azóta is tartó társbérletből mi csak a helycsökkenést és a megjelenő lányokat észleltük. Az utóbbiak hatása csak fokozódott, amikor már a gimnáziumban is megjelentek I. c és II. c formájában. Eddig sem voltak üresek a szüneteink, de ezután aztán végképp. Az akkor már nem igazgató Udvarhelyi tanár úr egy alkalommal érthető formában fejezte ki véleményét egyik társunknak, mondván: "én nem éhtem fiam, mit eszel azon a kis kuhucon?""

A lányok ottléte megélénkítette a kulturális életet: egyik osztálytársunk – Széll-Kádár József – színtársulatot hozott létre. Betanította Makarenkó Az új ember kovácsa című regényének színpadi változatát, majd Moliere Tartuffe-jét. Mindkettőt óriási sikerrel vitte színre a Kiskorona utcai Művelődési házban. Ez a társunk azután sokkal később rendező lett – Belgiumban.

1949 őszén indult el az orosz nyelv kötelező oktatása. Tanáraink nem sokkal azelőtt kezdhették el tanulni, mégis igen színvonalasan ment a tanítás. Két csoportra oszlott az osztály a hatékonyabbá tétel érdekében, volt egy Cicerós és egy Ubulos csoport. (Aki nem tudná, kit takar e két név, annak 1 forintért megmondom.)

Csak jelzésként: fonetikát Scserbak orosz diákoknak írt tankönyvéből tanultunk, Gorkij Éjjeli menedékhelyéből pedig hosszú memoritereket kellett tudni.

Irodalmi szakkört vezetett Szabolcsi Miklós, aki novellapályázatot írt ki.

A tanulószoba vezetője Udvarhelyi tanár úr volt. Ebédet is kaptunk, az iskolán kívül, egy elég leromlott helyiségben. Alumíniumtányérban és evőeszközzel, nem valami fényes kosztok voltak. Nem túl kedves módon kissé átalakított asztali imánk így hangzott:

"Édes Móric, légy vendégünk, edd meg, amit adtál nékünk."

Természetesen ő is azt ette. ("Móric" volt Guszti bácsi gúnyneve – L. Zs.)

Csak érdekesség: egy tavaszi napon eltűnt az alumíniumtányér, helyette mintás porcelán jelent meg, az evőeszköz is rendes lett. Az ok: közeledett a választás.

A diáksapka sötétkék "ködvágó" volt, viselését a bejáratnál szigorú tanári szemek ellenőrizték. Aki a sarkon fordult be, annak csak a kanyar előtt kellett a zsebéből előhúznia.

1951-52 táján jött egy fiatal magyartanárnő, Révész Mártonnné. Kellően csinos volt, ennek megfelelően a fiútársadalom szerelmes volt belé, és csak röviden Dunjuskának hívtuk. Ezt alighanem ő is tudta. Ahová ment volna órára, ott az osztály énekkel várta az akkor divatos “A folyónál áll Dunjuska” kezdetű orosz népdallal. Epekedésünk teljesen hiábavaló volt, a kegyelt személy nem a diákok közül került ki.

36. A négy évfolyamos Árpád Gimnázium

Az 1924-ben, az új középiskolai törvény alapján főgimnáziumból reálgimnáziummá, majd az 1934. évi XI. tc. alapján 8 évfolyamos gimnáziummá vált iskola 1945-től fokozatosan 4 osztályos gimnáziummá alakult.

Az új típusú gimnáziumi rendszer működése a kezdetekben még alig tért el a korábban megszokottól. Egyelőre megmaradt a hittan és a latin, a felsőbb évfolyamokon pedig egyébként is a régi mederben jutottak el az érettségiig.

A helyreállítási munkákkal párhuzamosan újraindulhatott az elmélyültebb szakmai, kulturális és diákélet. A rendkívüli tárgyak tanítása már a 46/47-es tanévben újraindult, megint volt ábrázoló geometria, kémia, gyorsírás, vívás, és ezeket az órákat több mint 100 diák látogatta. A következő tanévben pedig már újra volt karének, rendkívüli rajz, és lehetett görög nyelvet is tanulni.

A 47/48-as tanévben természettani tanulmányi felügyelő tett látogatást az iskolában. Dr. Öveges József – akinek (tan)könyvein, televíziós fizikakísérletein később generációk nőttek fel – az alábbi megállapításokat tette:

“A gimnázium jól felszerelt szertárral rendelkezik, tágas és világos előadóterem áll rendelkezésére. Decemberi látogatásomkor a szertárat már dicséretes tanári és tanulói munkával rendbe hozottnak találtam, ugyanúgy az előadótermet is. A gimnázium fizika szertára és előadóterme olyan állapotban van, hogy benne teljes értékű kísérletező fizikatanítás folytatható. […] Még fennáll az az akadály, hogy téli időben a fizika-előadó nem fűthető.”

Az ifjúság nevelésében ekkor még a háborús kor szellemének elűzése, a militáns beidegződések helyett nyugodt, polgári stílus kialakítása volt a cél. A 46/47-es tanév elején az igazgató a következő szavakkal fordult a testülethez:

“Óvakodjunk sértő vagy gúnyolódó hang használatától. Az ifjúságot szoktatni kell a minden feszességet elkerülő udvariassághoz és polgári köszönésmódhoz, vigyázz! kiáltás és bokacsapkodás nélkül."

Az 1945/46-os tanévet romeltakarítás, az épület újjáépítése, szénszünet és sok más gond nehezítette, de mégis mindezek – no és persze a tanulás – mellett jutott idő a diákélet újjászervezésére is.

A cserkészcsapat és a Mária Kongregáció újjászervezéséről már szóltunk. Mellettük újraindult az Önképzőkör is. A tanév rövidsége ellenére is 5 rendes gyűlést tartott – ezeken szépirodalmi, kritikai, természettudományi és zenei tárgyú előadások hangzottak el. A nagy érdeklődésre való tekintettel később külön zenei kör is alakult.

A budapesti gimnáziumok közös szavalóversenyt hirdettek; ennek előkészítésére az Önképzőkör háziversenyt tartott. Ez alapján 6 tanuló indult a budapesti versenyen (köztük Sinkovits Imre is), ahol Várkonyi Péter (Magyarország majdani külügyminisztere 1983–1989, majd washingtoni nagykövete 1989–1990) Petőfi: A rab című versével 4. helyezést ért el.

Ebben az évben különösen fontossá vált a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt jótékonysági tevékenysége: országos gyűjtésekben vehetett részt, az iskola tanulóinak osztott pénzsegélyt, élelmiszer-, iskolaszer- és ruhacsomagokat.

Az Árpád Sportkör, ha csak 3 szakosztállyal is, de működött. Az úszószakosztály a régi hagyományokat folytatva egri vendégszereplése során a vízipóló-mérkőzést 7:2-re megnyerte (igaz, az úszóversenyt a Dobó István Gimnázium nyerte 32:28 arányban...). A labdarúgócsapat a BLASZ (Budapesti Labdarúgó Szövetség) által kiírt bajnokságban szerepelt, továbbá atlétika szakosztály is működött.

Az 1947/48-as tanévben már újra a régi, színes és színvonalas diákélet zajlott a még romos falak között. 11 szakosztályban virágzott az önképzőköri munka. Az irodalmi szavalóversenyt tartott, 1848-as pályázatot hirdetett a 100. évforduló alkalmából, bérleti előadásokra járt. A természettudományi műanyag-előállítási kísérleteket végzett, tudományos intézményeket és gyárakat látogatott. A képzőművészeti az iskola szépítésén fáradozott, kiállításokra járt. Az Ifjúsági Vöröskereszt és az Ifjúsági Segítőegyesület közel 150 tanulót segélyezett. Igazi újdonság volt az Angol-amerikai Klub, ahol a nyelvtanulás mellett önálló, szemináriumszerű kutatómunka is folyt. A British Council lemezek, könyvek, folyóiratok kölcsönzésével segített.

A Sportkör még egyszer, utoljára hozta a 30-as években megszokott vízi dicsőséget: az Árpád Gimnázium úszócsapata megnyerte Magyarország 1947/48. évi Országos Középiskolai Úszóbajnokságának Vándordíját a pontversenyben elért 1. helyezésével.

Az évtized végére a diákélet irányítását a Diákszövetség vette át. Szakítva “a múlt átkos szellemével” megszűnt az Önképzőkör… Dr. Beresztóczy György tanár úr megszervezte helyette az Irodalmi kört – ugyanazt, más néven... Klubdélutánokat, irodalmi délutánokat tartottak, vendégelőadókat hívtak, egyetemi előadásokat hallgattak. Olvasták és megvitatták az irodalmi folyóiratok cikkeit, előadó- és szavalóképző tanfolyamot szerveztek.

Az iskolai élet fontos szereplőjévé vált a Kultúrgárda, mely az énekkarból, a színjátszó csoportból és a népi tánccsoportból állt össze. Az ifjúsági ünnepélyek műsorát ők adták, valamint gyakran szerepeltek üzemekben, népünnepélyeken és más kerületi iskolákban.

Szerető Géza tanár úr vezetésével Sakk-kör és Bélyegkör működött. A sakk-kör 31 tagja tanfolyamokat szervezett, feladványokat fejtett, indultak budapesti és országos versenyeken. A bélyegkör 28 tagja a bélyegek cseréje mellett elméleti előadásokat tartott, és megnézte az őszi Bélyegkiállítást.

A Sportkör az 1947/48-as tanévben a hadifogságból hazatért Iglói (Ignácz) Mihály tanár úr vezetésével kapott új erőre. Természetesen az atlétikai szakosztály érte el a legkiválóbb eredményeket, így a Diákszövetség 1948/49. évi országos bajnokságán Ajkai Ákos VIII. osztályos tanuló a 200 méteres síkfutás bajnoka lett 22,9 másodperces eredménnyel, távolugrásban pedig 637 cm-el ezüstérmet szerzett. A 4x100 méteres iskolai váltó országos negyedik lett.

Emellett zsinórlabda-, röplabda-, kosárlabda- és kézilabda-szakosztály is működött, utóbbi kettő bejutott a Diákszövetség bajnokságának nyolcas döntőjébe is.

Árpád Dolgozók Gimnáziuma

1947 szeptemberében az Árpád Gimnázium falai között már egyszerre 3 iskola is működött, ugyanis a gimnázium és az általános iskola mellett megnyitotta kapuit az Árpád Dolgozók Gimnáziuma.

A tovább tanulni szándékozó dolgozók számára a 47/48-as tanévben 3 előkészítő osztály és 1 ötödik osztály indult, utóbbi 23 tanulóval. A tanulni vágyó dolgozók egy teljes tanév alatt két osztályt végezhettek el, egy téli és egy nyári tanév során. A jelentkezőknek természetesen felvételi vizsgát kellett tenniük. Az érdeklődés minden félévben egyre nagyobb volt az “új iskola” iránt – az 1948/49-es tanévet már közel 100 dolgozó-diák végezte el.

A dolgozók gimnáziumának legfőbb vonzereje – hasonlóan az Árpád Általános Iskolához – az volt, hogy a gimnázium épületében, a gimnázium tanárainak vezetésével működött. Az iskola szervezési és fejlesztési munkáját az Árpád Gimnázium élére 1947-ben kinevezett Udvarhelyi Ágoston igazgató mellett Salca János vezetőtanár, az általános iskola igazgatóhelyettese, valamint két kerületi elöljáró, Nezvál Ferenc és Polónyi József látta el. Az árpádos tanároknak több mint a fele tanított a dolgozók gimnáziumában, így aztán olyan kiváló tanáregyéniségek segítették érettségihez a dolgozókat, mint Gombár Vince, Karádi Károly, Krajcsovics Márton, dr. Rácz Elemér, Szerető Géza. Nem akármilyen névsor ez, különösen egy esti gimnáziumban!

A dolgozók gimnáziumának növendékei nemcsak az árpádos tanárokkal, de a “délelőtti tanulóifjúsággal” is szoros kapcsolatba kerültek. Karádi Károly és Gróf Imre tanárok vezetésével két ízben nagyszabású kultúrestet rendeztek a “délelőttös” és a "délutános" tanulók. Kapcsolatuk szinte állandó megnyilvánulási formája a főként vasárnap délelőtt rendszeresített kiállításlátogatás lett. Ezeken túl a dolgozók gimnáziumának növendékei rendszeresen részt vettek ünnepélyeken, illetve más megmozdulásokon.

Az esti iskola sikerén felbuzdulva az intézmény elöljárói annak továbbfejlesztése mellett döntöttek. Ez jól illeszkedett a kor oktatáspolitikai koncepciójába is. Így az 50-es évek elején az esti iskola már technikumi jelleggel folytatta működését. Ki gondolta volna, hogy önálló iskolává – Bláthy Ottó Ipari Technikummá – fejlődve rövidesen saját épületéből fogja kiszorítani, majd lassan ellehetetleníteni anyaiskoláját, az Árpád Gimnáziumot?

Nehéz évek, évtizedek előtt állt az iskola.

 

37. Tanári kar

Az 1940-es évek egy sor jelentős változást hoztak az Árpád Gimnázium tanári karában.

Ebben az évtizedben három igazgató is állt az iskola élén: 1942-ben 15 éves vezetés után nyugdíjba vonult Gáldy Béla. Az utóda 1942–46 között Kékesy János volt. Őt 1947–-50 között Udvahelyi Ágoston követte.

Az egykori diákok a legnagyobb szeretettel és tisztelettel emlékeznek fél évszázaddal korábbi tanáraikra. Természetesen majd’ mindegyiküknek volt "tisztességes gúnyneve". Az egyik kedves történet az 1948-ban tragikusan fiatalon, mindössze 33 évesen az ÁVH börtönében halálra kínzott Könözsy Lajos hittantanárról szól. Sinkovits Imre, akkori 2. osztályos kisdiák, ilyennek látta a 25 éves ifjú paptanárt (aki akkor még dr. Senkár Lajos néven tanított): “...főleg indirekt pedagógiával hatott értékvilágunkra és jellemünkre. Például lebeszélt bennünket arról, hogy atyának, főtisztelendőnek hívjuk. “Srácok, hogy hívtok a hátam mögött?” “Hát... öööö... Tiszinek.” “Akkor szembe miért nem így?!” Ha egy tizenegy-tizenkét éves gyereknek ilyet mondanak, az valamit megtanul az őszinteségről, tisztességről. Az egyik húsvéti vakációban egy teljes napon át kirándultam vele, utána hazakísértem. Mondtam, köszönöm, Tiszi, ezt a napot. Hallottam, hogy mondja latinul a gyónási feloldozás szövegét. Hozzátette: "Aztán, Siki – így becéztek akkoriban –, ha van kedved, holnap reggel elmehetsz áldozni." "De Tiszi, hát hogy menjek, ha nem is gyóntam?!" "Lüke vagy? Egész nap beszélgettünk..."

Másokról egy-egy jellegzetes momentumot emelnek ki az egykori diákok: dr. Pfisterer Miklós ("Fityó") angoltanár dolgozatírásoknál illedelmesen lexikont olvasott... Személyében, Szentkuthy Miklós néven Kossuth- és Baumgarten-díjas írót tisztelhetünk! Nagy Ferenc (“Agyaras”) latintanár savanyú cukorkát szopogatva járkált a padok között, és igencsak tartottak tőle a nebulók... dr. Kunszeri Gyula (“Csirke”) magyar–német szakos tanár vallásos verseket írt, nemzetgyűlési képviselő is lett. Állítólag a latintanítás megszüntetése ellen egy felszólalásában azzal érvelt, hogy a kommunizmus szó is onnan ered... A tanári kar legendás alakja volt Bede István testnevelő, más néven “Pipás”, aki a címer alatt állva várta az iskolába érkező diákokat, és szalutálni kellett, amikor elmentek előtte...

A tanári karban újabb nemzedékváltás ment végbe. A leköszönő generáció olyan kiválóságokat vonultatott fel, mint Barkász Lajos festőművész, címzetes igazgató, Bede István testnevelő, “vizes sikereink” kovácsa, Fáj Árpád matematika-fizika tanár, valamint dr. Vasadi Balogh György.

Vasadi tanár úr 1919-ben, miután a tűzvonalban végigharcolta az I. világháborút, 37 évesen került iskolánkhoz, ahonnan 1942-ben ment nyugdíjba. Bölcsészdoktor, történelem–földrajz szakos tanár volt. Kortársai így emlékeztek rá: “Mint tanárt kiemelkedő szaktudás és lebilincselő előadókészség jellemezte, szaktárgyát, a történelmet nemcsak alapos tudással, hanem igaz elhivatottsággal tanította. Növendékei mélyreható magyar világnézeti nevelést kaptak tőle, s érzéket a történelem nagy problémái iránt, valamint fogékonyságot a mai világhelyzet megértéséhez. Tanítványaiban nem a memóriát, hanem a gondolkodást, az igazságszeretetet és a nemzeti érzést fejlesztette."

1920–1933 között országgyűlési képviselő, ez idő alatt a Ház jegyzője és a közoktatási bizottság előadója is volt.

1926-ban, Morvay igazgató úr nyugdíjba vonulásakor fél éven át az Árpád Gimnázium igazgatója volt. Mivel újra képviselővé választották, visszatért a Parlamentbe.

1933-ban képviselői megbízatása lejárt. Ekkor – sokak számára váratlanul – kérvényezte, hogy az Árpád Gimnáziumhoz osszák be újra, tanári szolgálatra. “Mint Cincinatus az eke szarvához, önként tért vissza az iskola padjai közé tanári munkára, s a kezdő tanár buzgalmával és lelkesedésével végezte oktató és nevelő munkáját.” – emlékeznek rá kartársai az Értesítőben.

Tanári és politikusi pályája mellett komoly irodalmi tevékenységet is folytatott: háborús élményeit három kötetben írta meg (Ahol az ágyú szól; Kék vizek mellett; Fegyverben). Ezek mellett több irodalmi mű és cikk szerzője, továbbá szerkesztője volt a Vasárnap című hetilapnak is.

A világháborút követően, még az 1945-ös évben, minden egyes közalkalmazottnak úgynevezett “Igazoló Bizottság” elé kellett állnia, hogy kiszűrhessék a nyilas múltjuknál fogva állami szolgálatra alkalmatlanokat. Az ezt követő tanári elbocsátások az Árpád Gimnázium tanárait alig érintették, az igazgató szavaival élve "talán a legkevésbé a többi gimnáziumok közül".

Az 1945 utáni korszakot már egy új tanárgeneráció munkája határozza meg. Külön említést érdemel, hogy ekkor jelennek meg az első nők az Árpád Gimnázium tanári karában. A világháborús viharok elmúltával közülük csak egy maradt meg a testületnél: Facsar Sándorné (Bokor Amália) magyar–francia–angol szakos tanárnő. Férje is iskolánk tanára volt, míg a Diákszövetség kerületi vezetőjévé nem választották.

Ennek az új tanárgenerációnak egyes tagjai országos hírnévre tettek szert, mint dr. Fejes Tóth László matematika–fizika szakos tanár, később akadémikus, az MTA Matematikai Kutató Intézetének igazgatója; Cser Gusztáv ének-zene tanár, zeneszerző-karmaester; Iglói Mihály testnevelő, atlétika szakedző, szövetségi kapitány; Kássa Gábor rajztanár, festőművész.

Mások “csak” az Árpád Gimnázium legendáivá nőtték ki magukat. Ők nem egyszerűen kollegák voltak, de igazi jó barátok is. Többségük az iskolán kívül is összejárt, együtt nyaralt. Nem lehet véletlen, hogy az Árpád Gimnázium alapítványi díjainak nagy részét az ő emlékükre és tiszteletükre hozták létre.

E generáció rangidős vezetője Guszti bácsi, azaz Udvarhelyi Ágoston volt. Néhány évig az iskola igazgatója is volt, de nem itt tudott igazán kibontakozni (pártonkívüliként az 1950-es években ezt egyébként sem tehette volna meg...). Guszti bácsi, mint történelem–földrajz szakos tanár, mint kolléga, mint barát, mint ember alkotott maradandót, maradt meg kortársai és tanítványai szívében.

E generációhoz tartozott Gombár Vince latin–görög szakos tanár, a klasszikus műveltség “utolsó mohikánja”, Karádi Károly biológia–földrajz és Krajcsovits Márton magyar–német szakos tanárok, mindketten az Árpád Gimnázium egykori növendékei, valamint dr. Rácz Elemér latin–történelem–német és Szerető Géza magyar–német szakos tanárok, az idősebb korosztály tagjai közül.

Dr. Vasadi Balogh György

 

Dr. Fejes Tóth László

 

Kássa Gábor

 

38. (Öreg)tanárszemmel: Krajcsovits Márton

Az iskola volt diákjára, majd tanárára saját írásával emlékezünk, melyet 7l évesen, a gimnázium 75 éves Évkönyvébe írt:

Váratlan levél

1921-ben a szentendrei református polgári iskolából különbözeti vizsgával az Árpád Gimnáziumba kerültem. Nagy esemény volt ez családunk életében is, hiszen én voltam a kiterjedt rokonságban az első gyerek, akit a szegénység nem ragadott ki már a negyedik elemi után az iskolából, hogy szaporodjék a pénzkereső dolgos kezek száma. Magam is éreztem, hogy egész életre szóló, nagy dolgok történtek velem, és még csodálatosabb dolgok várnák rám.

Egyelőre azonban ott volt a futballpálya. A III. ker. TVE csapata akkor az országos bajnokság 4.-5. helyén állott, minden meccsre el kellett menni. Láttam a nagy “Slózit”, a félelmetes újpesti Fogl fivéreket, majd később a világhírű Braun–Molnár–Orth jobbszárnyat. Majdnem minden héten a “kis Csasziba” jártunk. A 25 méteres fedett uszodában egy ideig maga Komjádi Béla tanította úszni az Árpád-gimnazistákat. Az igazgatói irodában néha szent áhítattal megtekinthettük a sok érmet, serleget, megannyi megnyert verseny tanúbizonyságát. A sportolás mellett rengeteget rajzoltam, festettem – be kell vallanom, nem sokat tanultam. Mégsem történt semmi baj, mert a mély szociális érzéssel megáldott tanári kar különös megértéssel és türelemmel foglalkozott a szegény gyerekekkel is. Az Árpádot ebben az időben valóságos vidéki gimnáziumnak tekintettük. Sokan jártunk be a szentendrei HÉV- és a vörösvári MÁV-vonalon, de javarészben óbudai fiúkból álló osztálytársainkkal kitűnően megértettük egymást.

A magam tapasztalatából tudom, és most őszinte hálám kései törlesztéseként írom: a szegény sorsú tanulókat mindig különös gonddal, türelemmel és szeretettel támogatták, pedig a hátrányos helyzetben lévő munkás- és parasztszármazású tanulók segítése ekkor még nem volt nevelési elv.

Morvay Győző diákszemmel hatalmas, zord férfinak látszott. Ritkán mosolygott. Azt hittük, olimposzi magaslatán nem is tud létezésünkről. Ma már állíthatom, a tanulóifjúság atyai jó barátja volt.

1925-ben fiatalkori lelki zavarok és apám régi betegségének súlyosbodása miatt kimaradtam az iskolából, és dolgozni mentem. A következő évben váratlanul levelet kaptam az igazgató úrtól, amelyben a rá jellemző szűkszavúsággal valósággal megparancsolta, hogy szegény szüleimre való tekintettel térjek vissza az iskolába. Talán ennek a levélnek köszönhetem, hogy 1927-ben mégis letettem az érettségit, majd később tanári pályára mentem.

Ágner Lajos, Karádi Győző és Rédei Kornél tanáraim voltak. Ma, 71 éves fejjel úgy látom, ha van valami tanári pályámon, emberi magatartásomban, amit nem kell szégyellnem, nem kell megbánnom, sőt, amire otthon egyedül, csak magammal számot vetve, büszke lehetek, azt tőlük kaptam.

Ők átléphetnék az időt, és akár azonnal elkezdhetnék a tanítást a szocializmust építő, új Magyarországon.

1932-ben magyar–német szakos tanári képesítést szereztem a budapesti egyetemen. 1945-ben nagy szerencse ért, az Árpád Gimnáziumba helyeztek.

Ismét Szentendréről bejáró Árpád-gimnazista lettem, de most már mint tanár. Rövid ideig együtt tanítottam volt rajztanárommal, Barkász Lajossal. Meglátogatott az iskolában hajdani kedves latintanárom, Ágner Lajos. Régi osztálytársaimmal és új tanítványaimmal egyszer még tiszteleghettem Csillaghegyen Karádi Győző tanár úrnál is, aki régi, huncutkás mosolyával és nagy szeretettel fogadott bennünket. Sorban három unokájának is tanára lettem. A legfiatalabb 1955-ben érettségizett Márton fiammal egy osztályban. Valahányszor csak beszélgettem velük a tízpercekben, mindig mondogattam, hogy nagyapjuk tanítványa voltam, ne mondjanak otthon rosszat rólam.

Rédei Kornél már nem élt, aránylag fiatalon vitte el a tüdőbaj. A többiek régen pihennek. Már csak Szabó Zoltán testnevelő tanár és Szemere Samu filozófus van az élők sorában.

A felszabadulás után új tanári nemzedék lépett a nagy elődök nyomdokaiba. Hatalmas feladat várt ránk. A romokon és a szellemi szakadékokon szinte kézen fogva kellett átvezetnünk az ifjúságot, és sokszor egymást, az új világba. Napjaink békés, nagyszerű eredményekben gazdag, alkotó élete azt mutatja, hogy nem végeztük rosszul ezt a munkát. Udvarhelyi Ágoston igazgató vezetésével már a 40-es évek vége felé mutatkozni kezdtek az eredmények. Ebben az időben nem egy tanuló végzett a kezünk alatt, akinek a nevét a tudományban, művészetben és a sport területén ma már az egész ország ismeri.

Magam is boldogan tekintek vissza az itt eltöltött évekre. Már régen nyugdíjban vagyok, de régi tanítványaim, különösen azok, akik 1950-ben érettségiztek – most mind családos orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok – sűrűn felkeresnek szentendrei otthonomban. Így kapcsolatom az ifjúsággal és az Árpád Gimnáziummal, diákoskodásom és férfikorom hősi színterével most már mindvégig megmarad.

39. (Öreg)diákszemmel: Sinkovits Imre

Sinkovits Imre első az egyenlők között az Árpád Gimnázium öregdiákjainak sorában. Nem országos hírneve miatt – más öregdiákok nevét is ismeri az egész ország. Nem színészi pályája vagy Kossuth-díja miatt – ezt is többen "teljesítették”. De nincs még egy ismertté vált öregdiák, aki ilyen lelkesen, ilyen őszinte elragadtatással beszélne az alma materről, akinek ilyen fontos lenne lépten-nyomon kiállni érte, küzdeni az igazáért, a közös célokért. Ez a sugárzó “árpádista szellemiség” tette őt az Árpád Gimnázium 1. számú Öregdiákjává.

Két Árpáddal kapcsolatos emlékezését idézzük most fel, két különböző korszakból: 1980. augusztus 20-án a Magyar Nemzetben Barta András beszélgetett vele az alma materről, majd 20 évvel később, az 1997-es ballagáson az 50 éve ballagott diákok nevében mondott beszédet.

A jó iskola az állandóság és a változás egysége

Különös, hogy csaknem három évtizedes távollét után, néhány esztendeje a szerencsés véletlen visszavezérelt erre a tájra, gyermekkorom színterére – mondja Sinkovits Imre, széttekintve Gugger-hegyi nyári lakásának teraszáról. – Itt, ezen a domboldalon, amely akkor még sűrű erdő és bozót volt: barangoltunk, rajcsúroztunk, cserkészkedtünk, számháborúztunk. Most itt lakom tavasztól őszig, és valahányszor feljövök ide Óbudán keresztül, feldereng bennem a boldog gyermek- és kamaszkor emléke, visszaidézem gimnáziumi éveimet.

– Ezek szerint a főváros ódon, patinás kerülete, ifjúkorának környezete fontos szerepet játszott gyerekkorában, nevelkedésében?

– Nyolc évig jártam a III. kerületi Állami Árpád Gimnáziumba, ami túlzás nélkül meghatározó jelentőségű volt életemben. Valóban ez az alma mater látott el, táplált mindazzal az emberséggel, amely későbbi pályámon segített, irányított.

– A harmincas években, a negyvenes évek elején ezt az iskolát sokan "kültelkinek" tartották.

– A "Rákócziánum" vagy a Toldy a budai gimnáziumok között valóban “előkelőbbnek” számított, de mi, a diákjai büszkék voltunk az “Árpádra”. Különösen attól kezdve, hogy átköltöztünk a Nagyszombat utcai, új épületbe. Akkor másodikos voltam. Addig egy Zsigmond téri épületbe jártunk, amelyet azonban életveszélyesnek nyilvánítottak. Csak zárójelben jegyzem meg: még ma is valamilyen “tanintézet” működik abban a házban.

– Mire voltak büszkék az "Árpád" diákjai?

– Akkor ezt nem tudtam volna megfogalmazni. Talán csak azzal, hogy szerettük tanárainkat, az órák hangulatát, diáktársainkat, akikkel millió és egy szál kötött össze. Ma már egyértelműbben tudok erről beszélni, még akkor is, ha az, amit mondok, meglehet kissé kopottas közhelynek hangzik. De való: ez a polgári demokratikus szellemű, haladó iskola egy életre szóló humánummal "ajándékozta meg" azokat, akik erre fogékonyak voltak.

– Kik voltak azok a tanárok, akikről már az imént is szeretettel szólt?

– Többnyire olyanok, akiket valamiféle büntetésből “vágtak ki a kültelki iskolába". Szentkuthy Miklós, a kiváló író és műfordító, aki angolt tanított. A tankönyvet kihajította az ablakon, és behozta Shakespeare összes műveit, azokból tanított. A Hamlet és a Macbeth egyes részleteit ma is fújom angolul, ezt neki köszönhetem. A szülői fogadóórákat “rendhagyó módon” Virág bácsi Arany Bárányhoz címzett vendéglőjében tartotta. Kunszery Gyula, akinek Csirke volt a beceneve, és németet tanított, kitűnő pedagógusként a világ legtürelmesebb emberének bizonyult. Erről elmesélnék egy történetet. Érettségiző diákok azzal ugratták az alsósokat, hogy felbiztatták őket: menjenek oda a folyosóügyeletet tartó Kunszeryhez – akit persze még nem ismertek –, és kérdezzék meg tőle, hogy kell németre lefordítani a “kullogni” igét. Mivel ennek a szónak nincs pontos német megfelelője, “Csirke" tanár úr elkezdte ezt hosszasan magyarázni, míg a diák rá nem jött arra, hogy beugratták. Évről évre ez a jelenet megismétlődött, az egykori “áldozatok” immár ugratókká váltak, csak a tanár úr türelme nem fogyott el soha.

– Kiben testesült meg még az említett demokratikus szellem?

– Dr. Könözsi Lajos hittantanárom akkoriban végzett Rómában, tizenkét élő és négy holt nyelvet tudott. Serédiéknek túl modern volt. (Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek, 1927–44-ben Magyarország hercegprímása – L. Zs.) Ez a felvilágosult pap, egyszerű ember már akkoriban megvalósította az ökumenizmust: együtt tartott hittanórát valamennyi vallás és felekezet számára. És hogy mintegy másik végletként is említsek valakit: iskolánkban tanított tornát Iglói Náci, aki a felszabadulás után számos kiváló futó – Rózsavölgyi, Tábori, Iharos, Szentgáli – edzője volt. Beresztóczy György magyartanárnak nagy része volt abban, hogy színész lettem. A háború utáni években úgy adta elő a XIX. és XX. századi irodalmat, hogy ma is ebből élek. Rajongott a nyugatosokért. Az irodalom szeretetét ő oltotta belém, mert későn érő típus, alkat voltam, naiv és őszinte. És ha éreztem valakiben ugyanezt az őszinteséget, életszeretetet, az nagy hatással volt rám.

– Tehát jó volt a diákközérzete. Ez azonban valószínűleg nem csak az iskolai órákról táplálkozott.

– Természetrajz tanárom, Karádi Károly született óbudai, egy hajógyári munkás fia, az "Árpádba" járt, aztán ott tanított és szervezett cserkészcsapatot. Sejtelmem sincs, miért szidták ezt a mozgalmat harminc évig: legalábbis minálunk, az “Árpádban” egészséges, tiszta lelkű, bajtársias, gerinces embereket nevelt, erkölcsi tartást adott. Mintha csak tudták volna a cserkészek: a gyermekkor meghatározza a felnőttkor tartalmát, értékét. Szinte észre se vettük, ahogy játékosan előkészítettek az életre. Éltük boldog gyermekkorunkat, ugyanakkor foglalkozásainkon, kirándulásainkon, vízi túráinkon mintegy figyelmeztető bójaként ott úszott mellettünk a kérdés: hogyan valósítható meg mindez az életben?

– Volt rá példa, hogy az élet valósága és a cserkészet összekapcsolódott?

– Azon a napon, amikor a németek lerohanták Magyarországot, 1944. március 19-én, éppen Szőnyi G. Sándor osztálytársamnál (ma a tévé rendezője) matekórára készültünk. A Hunor utcából a Zápor utcába csak a németek által lezárt Vörösvári úton keresztül mehettem haza. De visszarohantam barátomhoz, és a szokásos láncon keresztül riadóztattuk az osztályt. Másnap az első óra német volt (már nem Kunszery tanította); Petőfi, Kossuth, Széchenyi képeivel és piros-fehér-zölddel tapétáztuk ki az osztályt. A tanár még nem csinált volna botrányt, de negyed óra múlva megjelent a német szakfelügyelő, és jelentette az esetet az igazgatónak. Attól tartottunk Szőnyivel, hogy kicsapnak bennünket. Egy óra múlva megjelent az igazgató, Gáldy Béla, immár egyedül, a padok mellett feszes vigyázzban álltunk, és vártuk a vihart. De a "diri" egészen halkan csak ennyit mondott: "Fiaim, az Isten áldjon meg benneteket, köszönöm."

– Nem valószínű azonban, hogy e jobboldali korszakban csak ez lett volna jellemző az iskolára.

– Ilyet én nem is mondtam. Ott volt például a leventeoktatás. Rettenet. Talán ezt keverik sokan a cserkészettel. Nekem is meggyűlt a bajom az oktatóval, egyik tornatanárommal. Állunk az iskola udvarán, tizenhat osztály. Kiszólít az oktató, kérdi, hogy hívnak. Mondom: Sinkovits Imre. Azt mondja erre: hangosabban, mert nem érti. Mondom újra. Erre ő: “Még hangosabban!” És ezt vagy hat-hétszer megismételteti. Amikor pedig már sírva ordítom a nevemet, gúnyosan így szól: "Halljátok, hát így hívnak egy jó magyar leventét!" Ez az eset annyira felzaklatott, hogy éppen ennek a hatására határoztuk el édesapámmal: nem magyarosítjuk meg a nevünket.

– Ezek után talán egy kényes kérdés: jó tanuló volt?

– A háborúig biztosan tartottam jórendűségemet, de aztán – az ostrom alatti kitelepülés miatt is – sokat romlottam. Hadd tegyem hozzá: amikor ott szorongtam az érettségi tételek felett, bizony nem gondoltam, hogy egykor majd az iskola büszkeségei között tartanak számon. A mai "Árpádban" ott van kint a fényképem Fejes Tóth László matematikusé, Mádi Szabó Gáboré és Marton Endréé mellett. De szomorú is voltam pályám csúcsán, amikor szerettem volna eldicsekedni valamelyik volt kedves tanáromnak, mire vittem, és immár egyik sem volt az élők között. És fáj az is, hogy a gimnázium épületében számos oktatási intézmény működik, s ma csak egy része a régi alma mater; nincs kihez és nincs hova visszajárni, pedig jó lenne a régi hagyományokat ápolni, az emlékeket feleleveníteni, hiszen sokan vagyunk, akik még ma is abból élünk, amit ott kaptunk útravalónak.

– Két felnőtt gyermekével kapcsolatosan milyen tapasztalatai voltak a mai iskoláról?

– Kapcsolatom laza volt, a véleményem talán ezért nem sokat nyom a latban. Mégis elmondanám: úgy érzem, a mai középiskolákban kevés az állandóság. Oly gyorsan cserélődik a tanulnivaló és a tankönyv, hogy a könyveket talán már azért nyomják rossz papírra, mert tudják: hamar elavulnak. A jó iskola az állandóság és a változás olyan dialektikus egységét valósítja meg, amelyben a hagyomány megfér az új világ szellemi és technikai haladása által megkövetelt újdonsággal. Én úgy érzem, annak idején a mi iskolánk, a mi tanáraink megadták nekünk ezt, vagy legalább ennek érzetét.

Egy volt árpádos ballagási beszéde

Igazgató Úr!

Tisztelettel jelentem, az 1939-es I. A-B osztályok létszáma 84 fő, az 1947-es egyesített VIII. osztályból érettségit tett 89 jelölt, a mostani ballagáson jelen van 16 fő.

Hát ennyien éltük túl a második világháborút, a halál- és fogolytáborokat, az új életkezdést és a kitelepítéseket, a kommunista diktatúrát és az 1956-os forradalmat, letört szárnyak és reménykedések évtizedeit, a gumibotozást és hazug hitegetések mákonyát!

Egy kicsit megcáfoltuk Ady Endre sorait: "Mert bár élet zengte be az iskolát, az életünk nem lett derűs iskola!” Ám – tán éppen ezért – , "az Árpád Gimnáziumnak volt mindig hozzánk víg üzenete!"

Íme, most is erre a víg üzenetre jelentünk meg itt, 16-an, hogy fél évszázad után köszönetet mondjunk az alma maternek, volt igazgatóinknak, tanárainknak, azért a szellemi útravalóért, amit ballagási tarisznyánkba raktak a pogácsa és a 2 krajcár mellé. Bizony, az elmúlt évtizedek alatt sokszor kellett belenyúlnunk, de hála nekik, mindmáig kiapadhatatlan maradt. Így talán már érthető, miért állok itt a régi diáksapkámban, mely sok vihart átélt már akkor is, amikor még nem hatott ilyen mulatságosnak meggyérült-mohos-ősz fejemen. Piros kötője, fehér kötője s Árpád apánk szakálla bizony megkopott a futballozás, verekedés közben, de volt idő, hogy életet is mentett. Például Beck Béla barátunkét, aki édesapját akarta kiszabadítani az oroszok fogságából, s őt is katonának nézték. Ám Árpád-diáksapkája igazolta: "csak Skóla, Sztudent!" Így menekült meg a nem éppen életbiztosítást jelentő “málenkij robottól”.

Ez a jelvény és sapka jelentette nekünk szimbolikusan az együvé tartozást, egy élő közösséget, s bár zománca ütött-kopott, becsületét megóvtuk! Közmegvetés sújtotta azt, aki szégyent hozott rá! Mert ismertük, tiszteltük elődeinket, akik dicsőséget szereztek az Árpádnak, s mi ezt folytatni akartuk.

Sportban, önképzőkörökben, cserkészetben, tanulmányi versenyekben, színielőadásokban és szüreti bálon, cserkészzenekarban és szavalóversenyen, szárazon és vízen, téli sítáborban és a levegőben sikló vitorlázógépeken, vízilabdában és tornaversenyen, evezésben és atlétikában épp úgy, mint matematikában. Hosszú lenne most felsorolni azon tanáraink nevét, akiknek mindezt köszönhetjük, de őket úgy is őrzi ki-ki önnön szívében.

Sinkovits Imre - 50 éve érettségizett - öregdiák ünnepi beszéde az 1998-as ballagáson

De engedtessék meg legalább egy-két halottunk nevét megemlíteni. Legelébb is Baitz-Bajza Károly osztályfőnök urat, drága “Zsiga bácsit”, aki – szó szerint – élete utolsó percéig, haláláig vezette fiait az érettségire. Karádi Károly természetrajz-, földrajz-, énektanárt, "Kari bát", a 158-as Árpád cserkészcsapat parancsnokát, és a zenekar szervezőjét, karmesterét.

Hála Istennek még két élő tanárunkat is köszönthetem: Dr. Hofbauer-Boronkai Róbert, “Hofi” tanár urat, ki a történelem évszámai között igazított el bennünket, a honfoglalástól az Aranybullán át – a proletárdiktatúráig. Tanár úr, jelentem, ha Árpád apánkat nem is, de apját, Álmos vezért játszhattam most filmen, így nem hiába fáradoztál velem annak idején. És köszöntöm a világhírű atléta mesteredzőt, aki nemrég tért haza végleg több évtizedes száműzetésből, Pireuszból, Göröghonból ide, a Szőlő utcába! Iglói Mihály tanár úr, drága Náci bácsi, ha nem is az Olimposzon, de itt, e római amfiteátrumban kívánjuk Neked, éltessen sokáig a Magyarok Istene!

Külön kell még szólnom igazgatóinkról: Vitéz Gáldy Béláról, Kékesy Jánosról és Udvarhelyi Gyuszi bácsiról, akik válságos történelmi-politikai viharokban óvtak, védelmeztek bennünket, forrófejű “ifjú vitézlőket”, akik “hős férfiú szerepre készülődtünk” – miközben a hatalom háta mögött összekacsintottak velünk, mert bennünk egy boldogabb magyar jövő ígéretét látták!

Nem zárhatom le még e rövid felsorolást sem egy ember, egy igazi humanista, felvilágosult katolikus pap, hittantanár és felülmúlhatatlan népszerűségű pedagógus nevének felidézése nélkül. Dr. Senkár-Könözsi Lajos! Mindannyiunk TISZIJE!

Az ÁVH koncepciós pereket előkészítő kínvallatásainak végén, 33 évesen halt mártírhalált, korábbi tanítványa, az akkor még cselédkönyves orvos, dr. Pintér Endre karjai között, a Margit Kórházban! Teste megtörethetett, de lelke él tanítványaiban, mert nem csupán életével, de halálával is példát mutatott. Igaz, ma tán már nem hősi halottakra, inkább hősi élőkre van szüksége e hazának, és ez néha tán még nehezebb!

De még nem szóltam, vagy legalábbis keveset, magunkról. Nem himnusz, óda, öndicséret következik, nem-nem! Ugyanolyanok voltunk, mint Ti: csibészek, vagányok, diákcsínyek elkövetői és szorongásosak, amikor beléptünk Zsigmond téri épületének kapuján. Azt a házat akkor életveszélyesnek nyilvánították – még ma is áll – s így egy esztendő múlva átköltöztünk ide, az új épületbe. Az volt a nagy balhé! Két hétig tartott a hurcolkodás, és természetesen szünetelt a tanítás! Később is alig vártuk Gombos bácsit, Farkas urat, vagy Gólicát, a pedellusokat, hogy óra közben hozzák az igazgatói rendeletet: egy hét, két hét, egy hónap szénszünet. Hurrá! A diákévek legszebb pillanatai! No és a légiriadók! Nem bombariadók, mint hallom manapság! Mi még nem állottunk a pirotechnikai képzettség ily magas fokán, meg aztán a házakat, gyárakat, várnegyedeket romba döntő, felgyújtó, különböző súlyú és láncos bombákkal, gránátokkal, páncéltörő és messzehordó ágyúlövedékek repeszeivel testközelből ismerkedhettünk meg, szó szerint!

Volt olyan társunk – nem is egy –, aki élete végéig őrizgette testében "szeretett" repeszszilánkjait és sajnos volt olyan – nem is egy –, akinek halálát okozta. Ezek az óbudai házak és hegyek, dombok és bányák sokat mesélhetnének erről. Pedig egy-egy dogaírás vagy év végi összefoglaló előtt mi is mondtuk Adyval: “Pusztuljatok bilincses iskolák!” De mi akkor mást eszeltünk ki. Reggel hétkor gyülekező az Árpád fejedelem útja sarkán lévő játszótéren. A két legjobb tanulót felküldtük az osztályba. Első óra latin, Tarczal tanár úrral. Azonnal lejött közénk. Fiatal volt még, alig néhány évvel idősebb nálunk. Én vigyázzt vezényeltem: “osztály jobbra nézz! Tanár úr, tisztelettel jelentem, a nyolcadik osztály kollektíven lóg és fél a Duna-parton!” Megértette, miről van szó, s megígérte, beszél a többi tanárral, csak menjünk vissza az épületbe. Mit ad Isten! A folyosón szembejött az igazgató! "Ti mit mászkáltatok?" Síri csend. Majd Tarczal tanár úr megszólalt: "a fiúknak régiségtan órát tartottam az amfiteátrumban, úgyis keveset vannak a levegőn.” Hogy ezután mi történt bent az osztályteremben, azt hiszem, felesleges elmesélnem. A mennyezetig dobáltuk örömünkben a tanárunkat.

Bizonyos, hogy a történelem, a közös veszélyérzet nagyon erős kapocs volt köztünk, de mint már beszéltem róla, a közös hagyománytisztelet is! Ezt ápolta a földszinti folyosó elején a falon – ahol sokáig csupasz tégla és malter szégyenkezett évtizedeken át; ma egy hirdető dobozt láttam ott – egy márvány emléktábla, első világháborús hősi halott tanáraink és diákjaink névsorával. Hosszú volt az a névsor, s ha a kommunista hatalom engedi, majdnem ennyivel gyarapodott volna, a második világháború áldozatainak nevével. Ide kívánkozna Berg Pál tanár úr neve, aki ugyanannak az ÁVH-áldozata lett. A mi időnkben itt még reggelenként, a tanítás kezdete előtt fél órán át díszőrség állt!

No de nem folytatom tovább, örüljünk, hogy mi még élünk. Mert ahogy így végignézek magamon, bizony igencsak beteljesedett rajtunk a székely mondás: “Az idő embereken lépdel.”

De én iskolám, köszönöm neked, hogy tápláltad tovább bennem az erőt, szeretni embert, és küzdeni, s hűn állni meg Isten s ember előtt!

És ugyancsak Ady Endre szavaival köszöntjük mi, ötvenévesek a mindig újakat:

"Föl-föl fiúk, csak semmi félelem!

Bár zord a harc, megéri a világ,

Ha az ember az marad, ami volt,

Nemes, küzdő, szabadlelkű diák!"

S bár napjainkban sűrű sötét fellegek tornyosulnak az oktatás egén – egyaránt jégveréssel fenyegetve tanárt és diákot –, mégis azt mondom, ne adjátok fel, nézzetek ránk! Mennyi mindent kibírtunk, és mégis hiszünk és reménykedünk, mert amilyen a ma fiatalsága, olyan lesz a jövő Magyarországa! Hát akarjátok Ti is, hogy szebb legyen!

Igazgató úr, kérek engedélyt, hogy emlékszalagunkat Makranczy József osztálytársunk felköthesse a Gimnázium zászlajára. Ezen a szalagon a régi Árpád-címer látható, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy újra ez legyen a miénk!

Köszönöm! Sinkovits Imre, a nyolcadik osztály tanulója.

 

40. Igazgatói Portré: Udvarhelyi Ágoston

Udvarhelyi Ágoston történelem–földrajz szakos tanár az 1947/48-as tanévben került az Árpád Gimnáziumhoz. 17 év szolgálati idővel a háta mögött egyenesen az iskola igazgatójává nevezték ki, a felettes hatóság által felmentett Kékesy János helyére. Guszti bácsi egészen 1966-os nyugdíjba vonulásáig iskolánknál maradt. Az igazgatói posztról 1950-ben köszönt le – kész csoda, hogy régi vágású tanárként és megrögzött pártonkívüliként addig maradhatott. De nem is neki való feladat volt az iskola vezetése, különösen nem ebben a viharos időszakban. Igazgatóhelyettesként sokkal inkább kibontakoztathatta humanizmusát, emberszeretetét, diákközpontú gondolkodását, állandó segítőkészségét.

Egy ismeretlenül érkező iskolaigazgatót jellemez a tantestület előtt elmondott bemutatkozó beszéde. Guszti bácsiról is sok mindent elárulnak az 1947. augusztus 28-i alakuló értekezleten elmondott szavai:

“Szeretettel és bensőséges baráti együttérzéssel köszöntelek Benneteket az új munkaév kezdetén. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz körülmények között veszem át az intézet vezetését. Erős bizalommal vagyok azonban eltelve, mert hiszem, hogy mindannyiótokban megvan az eredményes oktató-nevelő munka legfontosabb feltétele: a kötelességérzet és a jó testületi szellem.

A kötelességérzet, és ennek magasabb fokozata, a hivatásszeretet kell, hogy felkeltse bennünk az új munkára serkentő érzelmi hatást. Ezek nélkül oktató-nevelő munka el sem képzelhető. Szeretném, ha ennek az érzelmi hatásnak vitalitását nem kellene aprólékos utasításokkal, ellenőrző rendszabályokkal és kicsinyes utasítgatásokkal bénítanom. Szeretném, ha lelkiismeretének szavát követve mindenki a maga elhatározásából, lelkes buzgalmából végezné feladatát. Az ilyen munka elvégzéséhez nagy harmónia, az igazgató és a testület tagjait összefogó szoros lelki kapcsolat kiépítése szükséges. A nemes testületi szellem sehol sem annyira fontos és nélkülözhetetlen, mint az oktató-nevelő munkában. Örömmel értesültem arról, hogy ebben a testületben otthonos ez a szellem, s ezért most csak arra kérlek Benneteket, fogadjatok szívesen, vegyetek be az együttesbe, a harmóniába. A magam részéről ígérem, hogy mindent megteszek az együttműködés érdekében, és bízom abban, hogy közös erővel tudunk felelni a ránk várakozó nagy feladatokra. Mindnyájan nehéz viszonyok között élünk. Az iskolában azonban tegyük félre a magunk személyes bajait, panaszait, és minden erőnkkel a reánk bízott ifjúság nevelését és oktatását szolgáljuk. Egyéni nehézségeinkről az ifjúság nem tehet, azért nem is szabad éreznie, hogy nekünk esetleg mi fáj. Legyünk mindig derűsek, vidámak!

Programot nemigen adhatok ennek a felszólalásnak szűk keretei között. A nevelő-oktató munka területe sokkal szövevényesebb, semhogy annak főbb mozzanatai ilyen szűk programba illenének. Egy-két konkrét kérdést mégis érintek. Komolyan hiszek az oktató-nevelő munka társadalomalakító erejében. A nevelés gondolatának előtérbe helyezése késztet bennünket, hogy tisztázzunk sok megszokott, vagy eddig fel sem vetődött gondolatot. Mindenki egyetért abban, hogy fejlődnünk kell. Szükséges, hogy eszmét cseréljünk, megvitassuk a kitűzött célok rendszerét. Milyen rendszer, milyen módszer, melyik irányzat mellé álljunk? A fegyelem, a rend helyreállítása, a szelekció, a munkáltatás, diákönkormányzat stb. Megannyi megvitatásra váró kérdés.

Ezeknek az eszmecseréknek az útját szeretném egyengetni. Ezzel kívánom előmozdítani, hogy munkánkban ne csak a kötelességérzet, hanem a buzgó és haladó hivatásszeretet vezéreljen.

Az építve haladó gondolatot, minden ember emberi megbecsültetésének szükségességét, a szellem társadalomátható erejét nemcsak hirdetni, de elsősorban munkálni akarom. Dolgozni jöttem, és segítő munkára hívlak Benneteket. A közösen végzett áldozatos, ember- és szellemmentő munkában akarlak megismerni és megbecsülni Benneteket, és boldog lennék, ha mindig és mindenkivel szemben nyílt és építő szándékú munkám nyomán ugyanezt remélhetném Tőletek. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen szellemű, nagy egymásra találásnak csak kellemes percei lesznek.

Hadd mondjam a költő szavát:

Nem mondok igent, nem mondok nemet,

Öletekbe dobom a szívemet.

Nincs benne semmi, csak szeretet,

Egyszerű, csendes, szürke szeretet.

Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak,

Csak menjetek!

Ne kérdezzetek, csak feleljetek!

Ne nézzétek kit, csak öleljetek!

Ki tudja, szív még hány akad,

Aki megrezzen a testvéri szóra.

Fogadjátok úgy, ahogy adom, adjátok úgy, ahogy szeretném."

Udvarhelyi Ágoston

Egykori osztályfőnöke, Guszti bácsi emlékét idézi fel dr. Kasza Pál írása:

Udvarhelyi Ágoston

(1904–1983)

Úgy hírlik, halála után egykori diákjainak egy csoportja, élükön Sinkovitscsal teret akart róla elneveztetni, az Árpád Gimnázium előtti térséget. Az akkori kerületi tanács urai kérdezték: miért?

A válasz ez volt: mert ember volt.

Erre a titulusra mi is sokan igényt tartunk, akár még jövőbeli tervként is (mi, egykori árpádosok meg nem árpádosok), nem kétséges viszont, hogy a mi elérendő, megvalósítandó emberségünkhöz ennek az embernek igen sok köze volt: emberi, nevelői, tanári egyénisége mély nyomot hagyott rajtunk.

Ki is volt Guszti bácsi?

Mi, akik akkoriban, a hatvanas évek közepén naponta láttuk, úgy hittük, tudjuk.

Guszti bácsi 1904-ben született Budapesten, a Mester utcában.

Tipikus bevándorló család sarja volt, ahogy a statisztikák szerint oly sokan itt a Kárpát-medencében, eredményeként az Osztrák–Magyar Monarchia olvasztótégelyének: több szláv tartomány képviselőinek frigye által.

A családi emlékezet szerint közvetlen felmenői a kazánkovács szakmát művelték, valószínűleg nem akárhogyan, mert a család ennek köszönhette a két világháború közötti felemelkedését.

Középiskoláit a Fáy utcai gimnáziumban járta. A Fáy utca később is jelentős volt életében, mint majd látjuk.

Ekkoriban az iskolában két fitestvérével együtt tanult, egyikük azonban egy sajnálatos, maga vállalta sportos próbatétel, téli Duna-átúszás után elhunyt.

Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem–földrajz szakán végezte, majd visszakerült tanárnak a Fáy utcába.

Már akkor szerette a földrajzot terepen gyakorolni, mondván valószínűleg, hogy a legjobb földrajzlecke az, ha odamegyünk, és megnézzük. Diákjaival már akkor sokat járt kirándulni, a fáma tátrai sítúrát is mond.

Aztán jött a második világháború.

1945-ben, az ostrom alatt a Mester utcai ház német harci cselekmények hatására porig ég, el kell családostól hagynia. A családot a Fáy utcai gimnázium igazgatója fogadja be, Guszti bácsi első felesége ott hal meg.

Az ostrom után a ház maradékaiból az iskola cserkészei igyekeznek menteni, amit lehet, ő nem képes odamenni. A maradványok közül három, különböző generációs zongoraroncs is előkerül.

Az Árpád Gimnáziumba 1947-ben kerül, a Fáyt felső késztetésre hagyja el.

Nemsokára az Árpád Gimnázium tanári karának elismert, tisztelt, mintegy arculatadó tagja lett.

Noha a hatvanas évektől a földrajztanárság mellett az igazgatóhelyettesi teendőket is ellátta, mindenekelőtt nevelő volt.

1969-ben jött a nyugdíj: 2014,– Ft/hó.

A Kandó könyvtárosa lett hosszú évekre. Mikor ottani alkalmazását megszüntették, még egy évig bejárt, dolgozni.

1983 februárjában odabent lett rosszul, mentő vitte kórházba. Rá két héttel, márciusban hunyt el. Mint mondják, utolsó napjait volt tanítványai, tisztelői széles körű szolidaritása kísérte.

Itt-e az ideje nekrológ készítésének? Nem.

Azt annak idején sokan megtették.

Álljon itt, alább inkább az, hogyan láttuk, hogyan emlékezünk mi, 66-ban érettségizett árpádosok Udvarhelyi tanár úrra.

Nos, ő a hatvanas évek közepén egyike volt a Gombár–Karádi–Udvarhelyi (ábécé szerinti sorrendben említett) mesterhármas tagjainak. Angolbajszával, enyhe raccsolásával, tojásdad arca fölött ritkuló, hátrafésült, őszes hajával, fakóra mosott, szürke köpenyével valamennyiünkben fényképként rögzült. De nemcsak bennünk, hanem igazi celluloidon is, némi óra alatti rejtett kinematográfiai tevékenységnek is köszönhetően. De mindez csak külsőség.

A Tanár Úr tulajdonképpen véglegesen bevonult a mi kis történelmünkbe. A vele való viszonyunk már nem változtatható, már rögzült, nem úgy, mint együtt érettségizett osztályunk tagjaié, akiknek egymás közti viszonya a folyamatos kapcsolattartás, információcsere következtében olyképpen alakul manapság is, mint az egykori 48-as emigránsoké Torinóban: post facta. Mert mi még élünk.

Nos, Guszti bácsi, a csibészesen barátkozó, látszólag joviális tanárember tulajdonképpen örök diák is volt egyben. Egyéniségét őszintén és impozánsan beleadta tanári létébe, olyan fokon, hogy a tanárság vagy a diákság habitusa felől történt-e ez, az szinte mindegy.

Ő volt “a Móric”. A “Móric” becenév magyarázata állítólag kedvenc szóhasználata volt. Nála mindenki Móricka volt ugyanis, akinek a nevét a nebulók közül még nem volt módja megjegyezni. Mondják, voltak szülők, akik a tanáriban Móric tanár urat keresték a tanári fogadóórákon. Más tanárok igencsak rosszabbul jártak e tekintetben...

Neki, és a mesterhármas többi tagjának köszönhetően az Árpád fölött valami idők fölötti, “igazi” gimnáziumi szellemiség lebegett, melyre így utólag a nem éppen eminensek, bukdácsolók is büszkén és szívesen emlékeznek.

Leginkább Karinthy Frigyesnek az iskoláról írt halhatatlan művei sugároznak ilyen atmoszférát. Aki átélte a 60-as évek közepének Árpádját (hátterében Óbudával és a környéki falvakkal, ahonnét sokan jártak be tanulni) és Karinthy vonatkozó műveit, tudja, mire gondolok.

Guszti bácsira, valamint kollégáira kettős látásmód volt a jellemző: nagy formátumú, gyerekszerető, bölcs tanárok, példás egyéniségek voltak, másrészt megértéssel tudomásul vették magukat a nebulók szemszögéből is.

Így az általános hangulat a Tanár Úr óráin mindig “duplafedelű” volt: a tanári irónia és önirónia különféle válfajai egyáltalán nem ritkán jelentkeztek a tanulóifjúság számára és épülésére, valamint utólagos, több évtizedes emlékeként. Csak nagy formátumú egyéniség hagy ilyen nyomot az alakuló, nevelés alatt álló elmében!

A gimnáziumi szellemiség nemcsak a tanár-diák arcvonalat hidalta át jótékonyan, a tanári kar kiemeltjei vele együtt egymás közt is gimnáziumosdit játszottak. Álljon itt egy galambszelíddé tett példa: Guszti bácsi óra közben bejött, és a közismerten apró termetű kémiatanárt kereste, aki éppen nem volt feltalálható. Benézett a katedra alá, majd megkérdezte, hogy vajon ott sincs-e a tanár úr?

Ebből következett, hogy valahogy jól éreztük magunkat egymás közt (kivéve feleléskor és dorgáláskor), így ha az osztályt valamely szakfelügyelő találta meglátogatni, nem ismertünk sem magunkra, sem egymásra, annyira zsenírozott a látogatás.

Akkor nem látszott, így utólag, évtizedekkel később kezdtük felfedezni, hogy az igazán nagy és feltárt balhék (lásd úgy is, mint: diákcsínyek, azaz pl. bútorok udvarra vivése és osztálynak kofferrel való érkezése április elsején, gyanús osztálykirándulási történések, naiv disszidálási kísérletek, különböző fegyelmi kihágások mozikban ma már nem ünnepelt évfordulók kapcsán, bökvers a táblán ismeretlen szerzőtől gimnáziumi gondnoki kazánsikkasztás okából stb.) is csak mindössze (mindössze?!) nevelési ténykedést és nevelői hatást keltve múltak tova. Más szavakkal, az erőteljes, igen hatékony dorgálást követően mindenkinek továbbra is rendelkezésére álltak az emberré válás lehetőségei.

Mert ember volt.

A Tanár Úr pedagógiai munkásságának eredményessége könnyen lemérhető, csak meg kell nézni a 60-as évek közepén végzettek jó átlagát, azaz, hogy kiből mi lett, bár ez most nem itt fejtendő ki bővebben, nem ez lévén tárgyunk.

A Tanár Úr által átadott árpádos szellem hozzánk nőtt, bennünk él, ez az Ő immateriális hagyatéka, anélkül hogy lenne Udvarhelyi tér.

Mai, örvendetesen elég gyakori osztálytalálkozóink már régen nem osztálytalálkozók. Inkább kérgesedő, 50 fölötti emberek beszélgetése napi és általános ügyeikről. Az “Emlékszel, amikor…” kezdetű mondatok már nemigen hangzanak fel. Már minden ilyent több évtizede megbeszéltünk. Ennek ellenére ezeken a találkozásokon rendszeresen szó esik őróla; szinte magunk közé képzeljük a társat, akinek szívesen beszámolnánk az utolsó találkozás óta eltelt időkről, talán, hogy egy kicsit imponáljunk is, és bizonyítsuk, hogy a rajtunk végzett munka nem volt hiábavaló.

Mi most már egy örökös osztály leszünk, benne Guszti bácsival, a Tanár Úrral, mint tiszteletbeli taggal.

Talán egyszer elmehetünk tiszteletbeli osztálytársunk terének megkoszorúzására.

(Köszönet illeti Udvarhelyi Piroskát a személyes információkért.)

Budapest, 2001. október

Dr. Kasza Pál

Vissza a tartalomjegyzékhez